Kockázat… 27.rész

27.rész – Aliz

Már másnap is Laura látogatása, és Gregorián foglal le, nem tudok másra gondolni. De eleinte lebeszélem magam arról, hogy megkeressem őt. Aztán nem bírom tovább. Görccsel a gyomromban indulok le a cellákhoz. Bár az őr próbál kedves lenni, mosoly nélkül mutatom fel neki a jelvényem, és közlöm, hogy kivel akarok beszélni. Szerencsére nem kell vele vitába bonyolódnom, hátra enged hozzá. Közlöm vele, hogy szeretnék kettesben lenni vele, majd besétálok közvetlenül a rács elé, orrom majdnem hozzá is ér, ezzel is próbálom jelezni, hogy nem félek.

Greg kicsit sincs meglepve, elmosolyodik, de nem szól semmit. Hagyja, hogy az enyém legyen az első szó. Én feszülten nézek rá, nem is ő az, ami félelmetes, hanem az a hideg nyugalom, ami árad belőle.

• Laura szerint egyezkednem kéne veled – vágok a közepébe.

Kicsit megvonja a vállát, de még mindig a cipőjét bámulja, picit össze is ütögeti az orrát játékosan. Nem vehet csak így semmibe!

• Már azt hittem, hogy nem is fogsz meglátogatni.

Dühösen a rácsra markolok. – Mégis miért akarnék egyezkedni? Mit nyernék vele?

Lassan, és teljes hidegvérrel néz végig rajtam. Egyáltalán nem siet, nem idegeskedik, mindenem részletesen megnézi. Csak utána néz egyenesen a szemeimbe. Végigfut a hideg a gerincemen ezektől a pillantásoktól. Görcsösen szorítom a rácsot, legszívesebben bemennék, és szétverném a mocskos pofáját. Nem mintha tudnám…

• Hmm – lassan oldalra dönti a fejét, majd lassan elemelkedik az ágyról.

Figyelem a mozdulatait, lassan magam elé engedem a kezem, de nem veszem le róla a szemem.

• Tudod, furcsa érzés, mikor az ember még csak azt sem tudja, hogy néz ki az illető, aki miatt ebben a hulladékban kell tanyázni. Aztán amikor végig méri végre… annyi fantáziálgatás után, az az érzés támad benne, hogy egy ilyen jó nő, miért ennyire kegyetlen.

Összeszorítom a számat. A fenébe! Nem lehet igaz, hogy mind ezzel jön… Halvány mosolyt erőltetek az arcomra.

• És milyen érzés végre látni az arcát? A szemébe nézni…

Lassú léptekkel indul meg felém, kihúzza magát, háta mögé teszi a kezét.

• Most mondjam azt, hogy jó érzés? Eljátszottam már a gondolattal, de jobb, mint az általam megalkotott kép.

Állom a tekintetét, nem hátrálok, nem mozdulok a rácstól. – Örülök, hogy kellemes csalódást okoztam – érezhető az irónia a hangomban. Nincs túl világos, de a vonásai kivehetőek. Az arcát vizsgálom. – Térjünk a tárgyra.

• Térjünk – mondja határozottan, és fagyosan. – Először is, befejezed az embereim utáni kutatást.

Lassan bólintok. – Tegyük fel, befejezem. Utána?

• Aztán akiket már behoztál ki is viszed szépen, és persze rólam sem feledkezel meg. És nem hallunk többet egymás felől.

Felhúzom a szemöldökömet. – Az elmondottak alapján, csak te nyernél, nem is keveset. Nekem ez miért lenne jó?

• Nem szeretnél békességben élni életed hátralevő részében? Mennyi is vagy? 24?

Összerándul a gyomrom, hogy pontosan tudja. – De igen, és fogok is, miután mindenki rács mögött van.

• Szóval mindenkit le akarsz sittelni – egész közel jár már a rácshoz.
• Le fogok – javítom ki.
• Hm, és ha előbb lesz vége az életednek, mint hogy egyáltalán belekezdhetnél? – kissé feljebb emeli a fejét.

Érzem, hogy az adrenalin szintem megemelkedik. Már-már élvezem ezt a beszélgetést. – Belekezdek, amint kilépek innen.

• És ha még csak az ajtóig sem jutsz el?
• Akkor ideje cselekedned, mert nem óhajtok sok időt rád szánni – hátrálnom kéne, túl közel van. Miért nem hátrálok?!

Késő, egyetlen mozdulattal előttem terem, keze erősen markolja meg a nyakam alatt a pólómat, és ha tehetné be is húzna a rácson. A keze teljesen megfeszül, keményen tart. Az arca baromi közel kerül, és a szemeiben csakis mély gyűlöletet és hidegséget látok. Megfeszülök, egyik kezemmel azonnal a csuklójára fogok, másikkal a rácsot markolom meg.

• Pedig, gondoltam, hogy mostantól sokkal több időt fogsz rám szánni.

Hevesebben kezdem venni a levegőt, most még legalábbis kapok. Én hülye, hogy elküldtem az őrt! Egy ideig még kutatok a szemében, minta átgondolnám a választ.

• Eszembe sincs – mondom végül.
• Ezt sajnálattal hallom. Pedig, nem úgy nézel ki, mint aki a helyzet magaslatán van. És ha jól hallottam Martinnal is elég jól összemelegedtetek.
• Rosszul hallottad!
• Rosszul? Áh, nem szoktam ám én ilyeneket félre hallani. Tudod, igazán lehetnél kedvesebb is velem.

Egy pillanat… hallotta??? Mégis, hogy a fenébe?! Nagyot nyelek, zavartan kapkodom a tekintetem az arcán.

• Ugye nem szeretnél újabb találkozót a srácokkal? – tekintete, még mindig fagyos, és a helyzet ellenére kőkemény és magabiztos.
• Csak egyetlen alkalommal, a bíróságon, ahol legalább 20 évet fognak kapni.
• Azt hittem, akkor, ha jó keményen meg is dugnak – elvigyorodik.

Elfintorodok, eszembe jut, hogy akkor ott mennyire paráztam, de most muszáj lesz erősnek mutatkoznom.

• Csak is akkor, ha egyszerre kettő is.

Még inkább megfeszül a karja, sokkal jobban felmarkolja a felsőmet és el is emel vele együtt a földről. Majd ellök a cellájától.

• Nem fogok én itt veled szórakozni! – jelenti ki és az ágya felé indul.

Hátra lépek párat, kicsit megnyugodtam, hogy végre elengedett. – Miért pont Laura?

• Mert Laura, elég nagy gyenge pont az életedben nem igaz? – érdeklődve fordul vissza. – Totálisan felzaklat, már csak a puszta létezése is. Arról nem is beszélve, ha belegondolsz, Emese mit érez iránta. Amikor épp téged fűz… majd Laura megjelenik, és ő teljesen életképtelenné válik. Te pedig gyengévé.

Érzem, hogy elsápadok. Meg is szédülök egy pillanatra a hallottaktól. Zavartan pislogok, nem tudom, mit mondja, nem bírok megszólalni.

• Akárcsak most – mondja a reakciómat látva. – Laura a lehető legjobb választás. És ez az, ami téged az őrületbe kerget, halálra rémít. Főleg, ha Emeséről van szó – elvigyorodik. Meg kell hagyni, egyáltalán nincs csúnya mosolya.

Szívem szerint megfordulnék, és szó nélkül itt hagynám, de azzal beismerném, hogy igaza van. Azt pedig nem akarom. Vagy már rég elkéstem ezzel?

• Laura sem tud megvédeni téged – szólalok meg végül.
• Szerinted a védelmére szorulok? – mosolya nem szűnik meg, minta Laura csak egy eszköz lenne, egy eszköz, aki mindenkit meggyengít.
• Ügyvédre van szükséged – próbálom figyelmen kívül hagyni azt az átkozott vigyort a képén. – Laura jó, de nem a legjobb.
• Nekem nincs szükségem a legjobbra – eltűnik a mosoly. Ismét a fagy jelenik meg az arcán. – Nekem erős emberre van szükségem, és Laura elég erős személyiség.

Nem bírom ki, hogy ne nevessek fel. – Ne nevettess. Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nem ismered.

• Nem? – ez pont úgy hangzik, mintha mindent pontosan tudna róla.

Habozva, de válaszolok. – Nem.

• Rendben, akkor nem ismerem – bólint rá. – Te talán ismered?

Nagyot nyelek, bár ne ismerném. – Jobban, mint te.

Figyeli a reakciómat, ismét végignéz rajtam. – Érdekelne a véleményed róla.

• Engem viszont nem érdekel, hogy téged mi érdekel – ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, elfordulok és az ajtó felé indulok.
• Az sem érdekel, hogyan jutok ki innen? És aztán megkereslek személyesen? Tönkre fogom tenni az életed.

Megállok, de nem nézek hátra. – Ha rajtam múlik, nem jutsz ki egyhamar.

• Ha rajtad múlik, csak rosszabbul jársz. Pedig intézhetnénk békés úton is.
• Talán jobban jártál volna, ha megfojtasz az előbb – most bezzeg nagy a szám… idióta! Tovább indulok.
• Akkor hol marad a játék? A szenvedés? Ha ilyen könnyen kicsinállak…

Válasz nélkül hagyom ott, próbálom figyelmen kívül hagyni, de a hideg is kiráz tőle. Visszasietek, majd át a bíróságra, és Laura keresésére indulok.

Bekopogok az ajtón, de azzal a lendülettel be is nyitok. Dühös pillantást vetek rá, és be is csukom az ajtót magam mögött.

• Beszéltem vele. Nem győzött meg. És most? – az asztalához sétálok, megállok előtte.

Meglepve pillant fel rám, biztos nem számított rá, hogy csak így betoppanok.

• Feldúltnak tűnsz – összehúzza a szemét, gyanakodva néz rám.

Bólintok röviden. – Mivel megpróbált megölni… – nem fejezem be a mondatot, csak megrázom a fejem. – Nem fogok segíteni, kijuttatni őket.

• Most? Ott lent a cellájában? – kérdez még rá döbbenten az előbbi részre.

Most is, múlthéten is, bár akkor nem személyesen. – Nem csevegni jöttem – mondom keményen – csak gondoltam, szólok.

Hátradől a székében. – Rendben. Tudomásul van véve – az ő hangja sem barátságos. – De remélem, tudod, hogy szar döntést hoztál, és tisztában vagy vele, hogy nagyon rossz vége is lehet.

Hidegen elmosolyodok. – Ne akarj, te is megfenyegetni, neked nem áll jól.

• Talán neki jól áll? – csattan fel. – Az az ember odalent, egy hidegvérű elmebeteg – felpattan és felkapja az előtte levő papír kötetet, hozzám sétál és a mellkasomhoz csapja. Azonnal ráfogok a papírokra. – Olvastad már egyáltalán az aktáját?!
• Pont ezért van rács mögött a helye, és a többinek is.
• Nézd, nem azzal nem értek egyet, hogy nincs ott a helyük. Sőt, normális esetben még támogatnálak is ebben, de néha nem kéne a józan eszünkre hallgatni, hanem egy kicsit tovább kéne gondolni a következményekre is.
• Meg is félemlített? Ennyi volt? Mit gondoltál, hogy gyerekjáték lesz ez az ügyvédi pálya? Nem gondoltam volna, hogy ennyire kezdő vagy! – végignézek rajta, kezébe nyomom a papírokat és az ajtóhoz indulok.
• Mintha, neked nem lenne tele a gatyád…

Szó nélkül hagyom ott őt is, és indulok a dolgomra. Ahogy ígértem, azonnal neki fogok, hogy megtaláljam a többi emberét is.