Kockázat… 18.rész/II

18. rész– Emese

Volt egy kisebb csapatgyűlés. Lesz nemsokára egy közelgő verseny. Már megvannak az indulók, és az is, ki mennyit tett fel rá, kire mennyit fogadtak, persze még bőven változhat addig minden. Egy elhagyatottabb gyár parkolójánál tartottuk a kisebb gyűlésünket, volt szó róla, hogy nekem is indulnom kéne. Még simán felmehet az összeg 200.000Ft felé is. Én ugye csak akkor vagyok hajlandó indulni, ha legalább azt az összeget eléri, vagy felette van. Mikor végeztünk a megbeszéléssel mindenki a saját dolgára ment. Hisz még csak most lesz 8óra nemsokára. Igaz, az ősz miatt már csak a gyár lámpái világítják be a teret. Beülök a kocsiba, persze, hogy azonnal felnyomom a zenét. Ma tök jó kedvem van, szerintem nem is ronthatná el semmi. Kihajtok a helyről, semmi kedvem még hazamenni, és a múltkor tankoltam tele a kocsit. Úgy döntök, hogy miért is ne mehetnék el egy kicsit száguldozni? Nem messze innen van egy egészen sötét és hosszú útszakasz. Alig jár arra valaki nemhogy esténként, pedig még csak nem is keskeny út, hanem rendesen kétsávos. Amikor már kellő távolságba elhagytam a várost rágyorsítok. Alig telik el pár perc mikor egyszer csak hátulról meglökik a kocsimat. Azonnal a visszapillantóra kapom a tekintetem. Csak két reflektor lámpa világítja ki a szemem, nem látok semmi mást. El sem tudom képzelni ki az az állat, aki nekem jön egy ilyen úton. Fogalmam sincs, miért szívózik velem. Rálépek egy kicsit a gázra. Így felugrik a mutatóm 130-ra. Nem maradnak le tőlem, így már látom, hogy ketten vannak. Egymás mellett jönnek, szorosan mögöttem. Kezdek ideges lenni biztos, hogy baromi jó arcok lehetnek. Viszont most semmi kedvem velük szórakozni. Úgyis jön egy kanyar, ott lerázom őket. Ismét rálépek a gázra, felkúszik a mutatóm 150-re. Az egyik lassan mellém ér és a kocsija orrával nekijön az enyém hátuljának, próbál kipörgetni. Érzem, ahogy megleng alattam a kocsim, de még sikerül visszafognom. Ezek nem tréfát akarnak velem űzni… Jön a kanyar, mindjárt ott vagyok, adok még egy kis gázt és alászedem a kormányt. A kanyarhoz érve a másik kocsi tűnik fel már-már oldalról. Szinte nyílegyenesen ront a kocsim hátuljába kanyarodás közben.

• Bassza meg! – hagyja el a számat, de abban a pillanatban kifordul a kerék a kocsi alól, az pedig megadja magát a gravitációnak.

Szinte beborulok a kanyarba, mintha valami szaros motorral lennék. Átfordul az oldalára, a visszapillantó tükrömnek annyi, a másiknak is… Nem áll meg csak két átfordulás után, ha nem volt három is… Viszont kerekekre érkezik velem. Be voltam csatolva, ami jól rögzít az üléshez, de azért megütöttem magam. A fejem sajog, kell is két-három perc, míg felfogom, hogy hol vagyok. Az oldalamnál nagyon szúr. Motorháztetőm felgyűrődve füstül, szélvédő betörve, anyósülés felőli ablak szintén. Sikerül kicsatolni magam, és nehezen kinyitom az ajtót. Csak az ajtóra támaszkodva tudok kimászni, és úgy is maradok. Az oldalamat fogom, fel is nyögök. A reflektor világítása abba marad, innentől csak a hold fénye ad némi világosságot. Két alak közeledik, de nem siet egyik sem. Pár méterre álltak csak meg tőlem a kocsijukkal. Próbálok felegyenesedni, de még nem sikerült teljesen.

• Mi a fasz bajotok van? – nézek feléjük mikor kicsit közelebb érnek.

Az egyik közvetlenül elém lép, bal kezével megragadja a pólómat, annál fogva, szó szerint felállít, majd jobb kézzel azonnal behúz egyet, az orrom nagyot reccsen. Elenged, hogy hátra essek. Szinte fel sem tudom fogni mi történik, úgy zuhanok a földre, mint egy könnyű játékszer. Rúgás érkezik a gyomromba szinte azonnal, amint földet érek.

• Hogy nekünk mi bajunk van? Az, hogy egy undorító féreg vagy – mellém köp a földre.

Iszonyatosan benyilall az orrom, és a hasamat érő rúgástól ki is tör belőle a vér. Próbálom négykézlábra vergődni magam. Egyelőre csak kavarog a világ.

• Mégis mit ártottam nektek? – küszködök a szavakkal.

Próbálok felpillantani rájuk, hogy megnézzem az arcukat. Sötét van ahhoz, hogy jól lássam, alig kivehető. Ahogy próbálok felállni, az oldalamhoz nyomódik egy cipőtalp és egy laza mozdulattal fel is lök. Ahogy a hátamra fordulok rá is térdel a mellkasomra. Nagy erős tenyere pedig a torkomra szorul.

• Nekünk… a csapattársainknak. Te köpted be őket a ribanc zsarunak igaz?

Érzem, hogy kissé elszorul a levegő útja, először a mellkasomat érő nyomás miatt majd a torkomra szoruló kéz miatt. Az orromból lefolyó vérrel is küzdök. Egy kicsit sikerül eltávolítanom a számon keresztül a nyakamat markoló hapsi kezére. Persze kezem automatikusan az övére fog.

Felnevet hangosan. – A te ribancod? Hát persze, ki másé lenne? – szabad kezével újra behúz egyet. – Beszélj! Ki lesz a következő? Kit árultál még be?

Érzem, ahogy szétreped néhány helyen a bőröm. Majd ismét annyi vért köpködök, amennyit csak tudok.

• Nem a ribancom, ezt nagyon benézted – mondom, mikor sikerül egy kicsit összeszednem magam.

Felnevetnek mindketten. – Na persze… mindenki látott titeket, érdekes emberekre nedvesedik a bugyid. Tényleg szereted a veszélyeket.

• Bizonyítsd… – az összes megmaradt erőmmel vágom fejbe, akármennyit is ér, nem fogom csak úgy feladni.

Meglepi az ütés, hátra is tántorodik kicsit, pont annyira, hogy a keze lecsúszik a torkomról. Több se kell, megismételem a dolgot, ahogy egy kis friss levegőhöz jutok. Bár a fejem kibaszottul sajog. Megpróbálok kicsusszanni alóla. Azonnal közbelép a másik. A hajamba markol, úgy húz fel a földről.

• Ááááá!!

A kocsimhoz lép velem, és az ablakba vágja a fejem. Az ablak persze azonnal megadja magát, akkorát koppan rajta a fejem. Az egyetlen ablak, ami még megmaradt…

• Nem kaptál lehetőséget ribanc! – ordít a fülembe.

Ismét elhagy az erőm, de próbálok talpon maradni, ha már felszedett.

• Kurvára nem érdekelnek a lehetőségeid.

Hátulról a vesémbe boxol kettőt.

• Majd fognak. Ki a következő? – teszi fel a kérdést ismét.
• Szart se fogok neked mondani.

Lepillantok a lábamhoz, majd felemelem és rátaposok az övére, ami alig pár centire volt az enyémtől. Azonnal fordulok könyökkel is, hogy egy picit leverjem magamról. Felordít, de tény, hogy érzem, itt ma nem nyerhetek. Akkor sem fogom csak úgy megadni magam. Hajamnál fogva lehúz, és a földre vág.

• Hülye ribanc! – rögtön utánam lép és belém rúg többször is, ahol ér.

Hasam, fejem, lábam, bárhol. A könyököm valószínűleg végigszakadt, ahogy aszfaltot ért, a szám is sercen a cipője orrától. A bordáim is jajjgatnak már a fájdalomtól. Próbálok arrébb mászni, felállni. A számból a kezemre csöpög a vér, jól felszakadt. Gyengék a kezeim, alig tudom tartani magam, de azért kitartóan próbálkozom. A másik hangosan nevet. Ahogy mászni kezdek ismét a bordáimat éri rúgás.

• Ha megöltök, se fogok semmit mondani – vetem oda nekik.

A másik mellém lép, egy mozdulattal kirúgja a kezeimet majd a fejemre lép, és ránehezedik.

• Akkor hosszú és fájdalmas halálod lesz.

Felordítok a fájdalomtól. A testem megfeszül, minden végtagom küzd ellene. Egyszerre nevetnek fel.

• Na mi van? Mégsem vagy annyira kemény gyerek?
• Baszd…meg – sziszegem, de azonnal meg is bánom ezt a mondatot, ahogy kimondom. Nagyon remélem, hogy nem szó szerint értették. Akkor inkább öljenek meg most.
• Hallod? A kicsike kancás.

A lábára fogok, de elég gyenge a szorításom.

• Ha az életem múlna rajta, akkor sem állna fel rá – hangzik a válasz.

Erősebben nyomja a fejemet bele a kavicsos aszfaltba. Pillangókés csattanását hallom, majd hegyeset érzek a nyakamnál, közelebb guggol hozzám.

• Melyik testrészed vágjam le először? Jó napom van. Választhatsz.
• Dugd fel a késedet a seggedbe – mondom, azzal a csuklójához kapok, hátha sikerülne kicsavarni legalább annyira, hogy elejtse.

Megfeszül a keze, ahogy ráfogok, de aztán érzi, hogy szinte teljesen tehetetlen vagyok, még jobban megnyomja a fejem és kinevet, könnyedén rázza le a kezemet magáról. A földre engedem a kezem, de ökölbe van szorítva. Érzem, ahogy lüktet az ereimben a vér.

• Mi van, ennél többre nem vagytok képesek?

Egymásra néznek, utána szinte rám vigyorognak. Aki rajtam tapos a vesémbe boxol ismét erősen, a másik pedig az oldalamba rúg. A fejemről nem száll le, megint a nyakamhoz nyomja a kést.

• Mi van? Szereted, ha fáj? Ezért buksz a kemény zsarukra? – nevet.
• Erre izgulok nap, mint nap, nem tudtad? – mondom a fogaim között sziszegve. Nem tudom, van-e még olyan testrészem, ami nem fáj. – Inkább bukok kemény zsarukra, mint ilyen puhány faszfejekre.

Újabb rúgás az oldalamba. – Engedd!! – szólal meg a másik, azzal meg is szűnik a fejemre nehezedő nyomás. Ismét a hajamba markol valamelyik és úgy ránt fel a földről. Kezeimet azonnal szorosan a hátamra feszíti, mozdulni sem tudok. Sziszegek a fájdalomtól. Alig lélegzek fel, egy ököl rögtön az arcomba vág. A földre köpök az ütés után, majd levegő után kapkodok. El fogja törni a karomat, ellenkezni meg se próbálok most már.

• Ezt szereted? Ez jó ribanc?! – újra üt, majd újra és újra.

Kezd homályba borulni körülöttem a világ, de még mindig kitartóan erősködök.

• Nagyanyád is erősebbet ütött múlthéten – mondom most felé köpve az ismét felgyülemlett vért a számban. – Nem szeretem ha simo… – bennem ragad a szó, ahogy a gyomorszájamat éri a fickó ökle.

A lábaim már csak alig tartanak. Megrogyok az ütésére. Ha hátulról nem tartana a másik valószínűleg úgy zuhantam volna a földre, ahogy illik. Nem akar tisztulni előttem a kép sem.

• Ne kíméld! – szól mögöttem a pasi.

Megint kapok egyet a gyomromba, majd ismét az arcomba. Már szinte csak lógok a kezében. Újabb ütésre emeli a kezét. Mikor fényszórók zavarják meg az akciójukat.

• A fenébe! Tűzzünk innen! – el is enged és elrohannak.

A tudatom még próbál védekezni, kiteszem a kezem, hogy a fejem védjem, de nem fog fel semmit. Úgy zuhanok a földre, mint egy kibaszott rongybaba, akit a kislány leejt a kezéből, amikor az anyukája szól neki, hogy kész az ebéd. Utolsó látképem az a beton előttem, majd sötétség.

18. rész – Laura

• Igen… én vagyok, ki beszél? – teszem fel a kérdést kissé óvatosan.
• Lakatos Viktor vagyok, ismer ön egy Wigner Emesét? A tárcájában találtuk meg az ön névjegyén, ezt a számot, más elérhetőségre nem bukkantunk. Így gondoltam…
• Történt valami? – szakítom félbe a mondandóját.
• Nézze, nem lesz kellemes, amit hallani fog.
• Kérem… – érzem, ahogy egyre idegesebbé válok.
• Emesét nagyjából egy órája hozták be a kórházba. Súlyos sérüléseket szenvedett, már minden szükséges beavatkozáson túl van, de jelenleg eszméletlen.

Megfagy bennem az összes létező vérem. Remegő hangon kérdezem meg, hogy melyik kórházról van szó, és alig tudom velük közölni, hogy nem ismerem a szüleit, sem semmilyen rokonát, akit most értesíteni lehetne rögtön és azonnal. Amint leteszem a telefont, szinte rohanni kezdek vissza Lizhez, bár magam sem tudom miért.

• Liz!! Liiiiz! – kiabálok már a folyosóról. Aztán szó szerint berontok az ajtón, arcom falfehér lehet, tekintetem pedig rémült.
• Mi van? – néz rám teljesen értetlenül.

Kezemmel még mindig a kilincset szorítom.

• Emese… megtámadták, balesete volt, és most kórházban van, eszméletlen. – nyögöm ki végül, még a hangom is remeg.
• Lassabban Laura… – próbál csitítani. – Hogy érted, hogy megtámadták?

Mi van? Még, hogy lassabban?

• Süket vagy??! – förmedek rá. – Kórházban van!
• Jó, és én most mégis mit csináljak? – úgy kérdezi, mint, akit egyáltalán nem hatott meg az információ.
• Baszd meg! – megfordulok és ott is hagyom.

Magas sarkúm végig porzik a folyosón nagy zajt csapva maga után. Most azonnal be kell mennem hozzá.