Kicsit idegesen állok Robert kapujában. Nem érzem magam a legfelkészültebbnek erre a találkozóra. Nem kell sokat várjak, Robert hamar kisiet elém és kinyitja nekem a kaput. Vetek rá egy pillantást, de köszönés nélkül lépem át a „küszöböt”, leszegem a fejem és meg sem állok a nappaliig. Robert nem kérdőjelezi meg a viselkedésem, csak csendben bejön mögöttem a nappaliba. Nem erőlteti a szemkontaktust sem, megvárja míg én kezdeményezem. Illetve már rég engem bámul, mire én összeszedem magam, hogy ránézzek. Mosolyog.
Robert végignéz rajtam, aztán bólint és előre indul. Kicsit bizonytalanul lépkedek mögötte. Mi van velem? Hová tűnt az a magabiztos erős nő, akit ismerek? Akit nem lehet megtörni? Robert mit tett vele? A szobába érve Robert becsukja mögöttünk az ajtót és megváltozik a légkör. Eltűnik a barátságos és megértő barátom, és már csak a dominátor létezik, aki ma is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy én teljesen összetörjek. Ma egy lovagló pálcával a kezében áll elém és lassan végig húzza a hasamtól felfelé kicsit meg is emelve vele, egészen az államig.
Letérdelek, ahogy kéri, ő viszont a pálcát nem veszi el az állam alól és a szemkontaktust sem szünteti meg.
Megköszörülöm a torkom, összeszedem magam és kiegyenesedek.
Összeszorítom a számat. Robert még mindig tartja az állam a lovaglópálcával, így esélyem sincs elnézni. Vagyis lenne, de felesleges.
Ismét érkezik egy pofon a lovaglópálcától. Felszisszenek, nem vagyok hozzászokva, hogy arcra büntetnek. Nagyon kellemetlen érzés.
Felpillantok, nem tudom eldönteni, hogy szembe akarok-e szállni vele. A józan eszem azt mondja, hogy ne akarjam megpróbálni.
Ekkor Robert elmosolyodik és elveszi az állam alól a lovaglópálcát. Lassú léptekkel elindul mellettem.
Engedelmesen leveszem, leteszem magam mellé a földre, aztán visszaegyenesedek. Még mindig borzalmasan kényelmetlen ez a pozíció.
Azonnal meg is bánom, ahogy meglátom Robert szikrázó szemeit. Védve az arcom elé kapom a kezem. Így a karomat éri a csapás. Csíp, rohadtul szar érzés. Erő is volt benne rendesen.
Leengedem a kezeimet. Azonnal akkora ütés éri a hátamat, hogy előre rogyok, kezemmel a földet támasztom. Kiszakad belőlem egy nyögés is.
Nagyon furcsa a lovagló pálca, ártalmatlanabbnak gondoltam volna. Így megy ez az ötödik ütésig. Robert vár minden ütés után egy kicsit, amíg némileg összeszedem magam. Az ötödik előtt már igen mély levegőket veszek. Egy kicsit sem kímél. Érezteti velem, hogy ne merjek ellenszegülni neki. Hagyja, hogy ismét felegyenesedjek, mielőtt ismét lesújt. Viszont kegyetlen az ötödik csapás.
Halkan mondom, már nem bánva, hogy csak ennyit kaptam. Kezdésnek sok is volt egy kicsit. Persze teljesen jogos Roberttől.
Felnyögök, de most nem a fájdalomtól. Inkább a kíntól. Közben Robert megkerül és szembe áll velem.
Robert szája mosolyra húzódik. Elismerően bólint egyet. Aztán elsétál a szoba másik végébe és elém hozza a széket. Leül, kényelembe helyezi magát.
Összeráncolom a szemöldökömet. Gyűlölök erről beszélni. Olyan mélyen el van ásva egy kis dobozban bennem, és mégis olyan éles minden kép, ha rágondolok. Veszek egy nagy levegőt, és csak lassan fújom ki.
Robert egy újabb kényelmes pózt vesz fel a széken. Kicsit megköszörüli a torkát.
Görcsbe rándul a gyomrom. Eszembe jut a legutóbbi beszélgetésünk, az állapot, amiben voltam. Érzem, hogy fordul velem a világ. Ennyi lett volna? Felhozza a múltkort? Rágondolok és megint szarul vagyok? Nem! Ennél én sokkal erősebb vagyok! Merengésemből Robert újabb ütése riaszt fel. Szemöldökét ráncolva figyel engem. Nem reagáltam. Már mozdul a szája, hogy figyelmeztessen, de ekkor megelőzöm.
Robert rezzenéstelen arccal figyel, hiszen biztos nem most hall ilyet először. Pályafutásom alatt én is jó párszor belefutottam már, csak akkor én álltam a másik oldalon.
Megjelenik előttem a szoba ajtaja. A kis rés, amit apám állandóan nyitva hagyott.
Robert türelmesen hallgat, nem akar félbeszakítani. Ezután viszont elemelkedik a székről és közvetlen elém áll.
Megkönnyebbülök, már nem is érzem a térdeimet, annyira elzsibbadtak. Nehezen sikerül felállni, de összeszedem magam. Robert még mindig irtó közel áll.
Ökölbe szorul a kezem, próbálok ellenszegülni, de Robertet figyelve jobban tenném, ha nem próbálkoznék ilyesmivel. Kigombolom a nadrágom és lehúzom magamról. Kellemetlen. Talán egy vadidegen előtt jobban menne. Talán nem.
Válaszra nyitom a számat, aztán be is zárom. Nem akarok erről többet beszélni. Elég volt. Robert viszont reagál a tanácstalanságomra egy jól célzott ütéssel. A combomat éri, baromi kellemetlen helyen talál el. Fel is nyögök, kicsit meggörnyedek.
Lefagyva nézek Robertre, aki újabb ütéssel büntet.
Kezd összedőlni a váram, amiről azt gondoltam, hogy elég erős. Robert pedig újabb és újabb ütéssel bombáz. Megrogyok. Érzem, hogy zsong a fejem. Robert szakadatlan kérdezget. Hogy hívnak? Ki az apám? Mi volt miután felizgultam? Kezdek besokallni, fogalmam sincs mennyit bírok, minden megválaszolatlan kérdés egy újabb ütést von maga után. Robert már torkaszakadtából üvölt velem.
Fáj. Sok ütést kaptam. Nem voltak kíméletesek. Lüktet mindenem. A fejem is belefájdul, a gyomrom felfordul. Rosszul kezdem magam érezni.
Ismét elhallgatok. Robert vár, de nem tudom befejezni. Képtelen vagyok kimondani. Ennyi év után is borzalmas szégyennel tölt el.
Összerezzenek a nevemre. A névre, amit nekem szántak és én ki nem állhatom azt a nevet. Dühös vagyok, amiért így szólít. Egyenesen a szemeibe nézek, de csak alig bírok megszólalni.
Aztán minden leáll bennem. Érzem, ahogy eltompul minden körülöttem és semmi nem számít. Kimondtam. Hangosan. Úgy, hogy más is hallotta. A legnagyobb titkom mától már nem csak az én titkom. Hogy jó érzés-e? Nem tudom. Félelmetes. Remegni kezdek. Az idegtől vajon? Fogalmam sincs. Lehet a megkönnyebbülés. Annyi éven át hordtam magamban a terhet és most végre kimondtam, elmondtam valakinek. Persze ez még mindig csak töredéke a történetnek. Nem is biztos, hogy a legfontosabb része, de kezdetnek nem rossz. Szép volt Robert… Köszönöm. Mára elég lesz ennyi.
Nem látok meglepettséget az arcán. Talán Ő is pont itt szerette volna abbahagyni. Mindkettőnknek kell egy kis idő míg ezt feldolgozzuk és egy újabb alkalommal feltöltődve vághatunk bele a folytatásba.
A nappaliban ülök, kezemben egy forró tea gőzölög. Robert leül mellém a kanapéra és a kezét a combomra teszi.
Bólint egyet és a saját teáját kortyolná, de félúton rájön, hogy nagyon forró és inkább mégis leengedi vissza az ölébe.
Felemeli védekezően a kezeit, de közben vigyorog. – Sajnálom. Azt hittem vagyunk ennyire jó viszonyban.
Megvonja a vállát és a combomra szorítva feláll. A konyhába menet a válla fölött még visszaszól.
Dünnyögök még magamban, aztán megiszom a teát és összeszedem magam. Lelkileg talán kicsit jobban össze vagyok törve, mint fizikailag, bár nem mondanám, hogy minden mozdulat kellemes. Idővel viszont biztos vagyok benne, hogy jobb lesz. Végül is, már most itt ülve is megkönnyebbültebb vagyok, mint mielőtt betettem volna ma ebbe a házba a lábam.