Vörös Kód 38. rész

38. rész – Ingrid

Kicsit idegesen állok Robert kapujában. Nem érzem magam a legfelkészültebbnek erre a találkozóra. Nem kell sokat várjak, Robert hamar kisiet elém és kinyitja nekem a kaput. Vetek rá egy pillantást, de köszönés nélkül lépem át a „küszöböt”, leszegem a fejem és meg sem állok a nappaliig. Robert nem kérdőjelezi meg a viselkedésem, csak csendben bejön mögöttem a nappaliba. Nem erőlteti a szemkontaktust sem, megvárja míg én kezdeményezem. Illetve már rég engem bámul, mire én összeszedem magam, hogy ránézzek. Mosolyog.

• Hogy érzed magad?
• Furcsa érzések kavarognak bennem.
• Ez jó. Menjünk be a szobába beszélgetni, vagy szeretnél itt mesélni?
• Miért adsz választási lehetőséget?
• Felkínálom, hogy beszélhess magadtól is.
• Nem akarok.

Robert végignéz rajtam, aztán bólint és előre indul. Kicsit bizonytalanul lépkedek mögötte. Mi van velem? Hová tűnt az a magabiztos erős nő, akit ismerek? Akit nem lehet megtörni? Robert mit tett vele? A szobába érve Robert becsukja mögöttünk az ajtót és megváltozik a légkör. Eltűnik a barátságos és megértő barátom, és már csak a dominátor létezik, aki ma is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy én teljesen összetörjek. Ma egy lovagló pálcával a kezében áll elém és lassan végig húzza a hasamtól felfelé kicsit meg is emelve vele, egészen az államig.

• Térdre! – jön a határozott, mindent elsöprő utasítás.

Letérdelek, ahogy kéri, ő viszont a pálcát nem veszi el az állam alól és a szemkontaktust sem szünteti meg.

• Halljam a szabályokat!
• Kérdéseket teszel fel, amikre… – arcomon csattan először a pálca, meglepetten nézek Robert szigorú tekintetére.
• Újra!

Megköszörülöm a torkom, összeszedem magam és kiegyenesedek.

• Kérdéseket tesz fel – felpillantok, de Robert elégedetten sürget, hogy folytassam – amikre alázattal válaszolnom kell. Ha nem kap választ, megbüntet. Ha hezitálok a válaszon, megbüntet. Ha nehezemre esik válaszolni, megbüntet, és újra felteszi a kérdést.
• Okos lány. Meséljen az előző kezelésről. Miről beszélgettünk.

Összeszorítom a számat. Robert még mindig tartja az állam a lovaglópálcával, így esélyem sincs elnézni. Vagyis lenne, de felesleges.

• A múltamról. Apámról. Arról, hogy miért lettem ennyire kurva elbaszott.

Ismét érkezik egy pofon a lovaglópálcától. Felszisszenek, nem vagyok hozzászokva, hogy arcra büntetnek. Nagyon kellemetlen érzés.

• Nem tűröm, hogy mocskolja magát a kezelések alatt, világos!?

Felpillantok, nem tudom eldönteni, hogy szembe akarok-e szállni vele. A józan eszem azt mondja, hogy ne akarjam megpróbálni.

• Igen – mondom halkabban, aztán még hozzá teszem – Uram.

Ekkor Robert elmosolyodik és elveszi az állam alól a lovaglópálcát. Lassú léptekkel elindul mellettem.

• Vegye le a felsőjét.

Engedelmesen leveszem, leteszem magam mellé a földre, aztán visszaegyenesedek. Még mindig borzalmasan kényelmetlen ez a pozíció.

• Rendben, kezdjük az alapokról – megáll mögöttem. – Hogy hívják?
• Ahh, komolyan már megint ez? – fordulok hátra hitetlenkedve.

Azonnal meg is bánom, ahogy meglátom Robert szikrázó szemeit. Védve az arcom elé kapom a kezem. Így a karomat éri a csapás. Csíp, rohadtul szar érzés. Erő is volt benne rendesen.

• Ne védekezz, mert ki foglak kötözni! – emeli fel a hangját. – Le a kezeket! – parancsol rám.

Leengedem a kezeimet. Azonnal akkora ütés éri a hátamat, hogy előre rogyok, kezemmel a földet támasztom. Kiszakad belőlem egy nyögés is.

• Számolj! Öt büntető vár rád, az engedetlenséged miatt.
• Egy… – nyögöm valami furcsa hangon, amit ki tudok magamból préselni.

Nagyon furcsa a lovagló pálca, ártalmatlanabbnak gondoltam volna. Így megy ez az ötödik ütésig. Robert vár minden ütés után egy kicsit, amíg némileg összeszedem magam. Az ötödik előtt már igen mély levegőket veszek. Egy kicsit sem kímél. Érezteti velem, hogy ne merjek ellenszegülni neki. Hagyja, hogy ismét felegyenesedjek, mielőtt ismét lesújt. Viszont kegyetlen az ötödik csapás.

• Öt.

Halkan mondom, már nem bánva, hogy csak ennyit kaptam. Kezdésnek sok is volt egy kicsit. Persze teljesen jogos Roberttől.

• Felteszem újra a kérdést. Hogy hívják?
• Veres Inez – sziszegem, de erőtlenül is és kedvetlenül is, inkább csak muszájból, hogy túl legyek rajta.
• Újra! – parancsol rám Robert erélyesen.

Felnyögök, de most nem a fájdalomtól. Inkább a kíntól. Közben Robert megkerül és szembe áll velem.

• Addig fogja ismételni, amíg már teljesen természetessé nem válik.
• Olyan sosem lesz! – vetem oda Robertnek, akinek elkerekedik a szeme a kijelentésemtől.
• Újra! – emeli fel rám a hangját ellentmondást nem tűrően.
• Inez…
• Újra!
• INEZ! – kiáltok most már fel dacosan, szemeim szikrát vetnek.

Robert szája mosolyra húzódik. Elismerően bólint egyet. Aztán elsétál a szoba másik végébe és elém hozza a széket. Leül, kényelembe helyezi magát.

• Szóval Inez. Beszéljünk az apjáról. Hol hagytuk abba legutóbb? Miről beszélgettünk? Vegyük sorba.
• Apám beteges dolgairól.
• Konkrétabban?

Összeráncolom a szemöldökömet. Gyűlölök erről beszélni. Olyan mélyen el van ásva egy kis dobozban bennem, és mégis olyan éles minden kép, ha rágondolok. Veszek egy nagy levegőt, és csak lassan fújom ki.

• Arról, hogy apám időnként keményen megdugta anyámat, és én ezt végig néztem.
• És élvezte – egészíti ki Robert. – Így volt?
• Igen – felesleges lenne tagadni.

Robert egy újabb kényelmes pózt vesz fel a széken. Kicsit megköszörüli a torkát.

• Beszéljünk a combján helyet foglaló hegekről. Úgy hiszem, itt szakadt meg a legutóbbi beszélgetésünk.

Görcsbe rándul a gyomrom. Eszembe jut a legutóbbi beszélgetésünk, az állapot, amiben voltam. Érzem, hogy fordul velem a világ. Ennyi lett volna? Felhozza a múltkort? Rágondolok és megint szarul vagyok? Nem! Ennél én sokkal erősebb vagyok! Merengésemből Robert újabb ütése riaszt fel. Szemöldökét ráncolva figyel engem. Nem reagáltam. Már mozdul a szája, hogy figyelmeztessen, de ekkor megelőzöm.

• Kilenc vágás – mondom félhangosan. – Büntetésből kaptam magamtól.

Robert rezzenéstelen arccal figyel, hiszen biztos nem most hall ilyet először. Pályafutásom alatt én is jó párszor belefutottam már, csak akkor én álltam a másik oldalon.

• Miért büntette magát? Mit tett, ami büntetést vont maga után?

Megjelenik előttem a szoba ajtaja. A kis rés, amit apám állandóan nyitva hagyott.

• Hangosan! – szól ismét rám Robert.
• Látom magam előtt a szoba ajtaját résnyire nyitva hagyva. Apám, anyám mögött áll, anyám az ágynak döntve hasal, kezeit apám a hátának szegi és – megcsuklik a hangom, nyelnem kell egyet, hogy folytatni tudjam – hátulról dugja. Erősen. Anya kiabál, fáj neki. Viszont csak egy darabig ellenkezik, aztán beletörődik, hogy nem tud szabadulni. Apám egyre hangosabban élvezkedik, míg végül hatalmas ordítások közben anyámba élvez. Ekkorra már én is mindig izgalmi állapotban voltam – itt elhallgatok.

Robert türelmesen hallgat, nem akar félbeszakítani. Ezután viszont elemelkedik a székről és közvetlen elém áll.

• Álljon fel!

Megkönnyebbülök, már nem is érzem a térdeimet, annyira elzsibbadtak. Nehezen sikerül felállni, de összeszedem magam. Robert még mindig irtó közel áll.

• Vegye le a nadrágját!

Ökölbe szorul a kezem, próbálok ellenszegülni, de Robertet figyelve jobban tenném, ha nem próbálkoznék ilyesmivel. Kigombolom a nadrágom és lehúzom magamról. Kellemetlen. Talán egy vadidegen előtt jobban menne. Talán nem.

• Folytassa a történetet! Mi történt az után, hogy felizgulva állt a szüle ajtajában?

Válaszra nyitom a számat, aztán be is zárom. Nem akarok erről többet beszélni. Elég volt. Robert viszont reagál a tanácstalanságomra egy jól célzott ütéssel. A combomat éri, baromi kellemetlen helyen talál el. Fel is nyögök, kicsit meggörnyedek.

• Hogy hívják? – jön az újabb megsemmisítő kérdés.

Lefagyva nézek Robertre, aki újabb ütéssel büntet.

• Mi az apja neve? Válaszoljon!

Kezd összedőlni a váram, amiről azt gondoltam, hogy elég erős. Robert pedig újabb és újabb ütéssel bombáz. Megrogyok. Érzem, hogy zsong a fejem. Robert szakadatlan kérdezget. Hogy hívnak? Ki az apám? Mi volt miután felizgultam? Kezdek besokallni, fogalmam sincs mennyit bírok, minden megválaszolatlan kérdés egy újabb ütést von maga után. Robert már torkaszakadtából üvölt velem.

• Hogy hívják!? Mondja ki!
• Inez… – szakad ki belőlem, de ekkor már könnycseppek kíséretében.
• Nagyon jó – mondja elégedetten Robert. – Apja neve?
• Krisztofer – hangom erőtlen.

Fáj. Sok ütést kaptam. Nem voltak kíméletesek. Lüktet mindenem. A fejem is belefájdul, a gyomrom felfordul. Rosszul kezdem magam érezni.

• Mi történt miután látta az apját az anyjába élvezni?
• Beszaladtam a szobámba – küzdök a válaszadással.
• Lefeküdt aludni?
• Nem.
• Akkor mit tett?
• Befeküdtem az ágyba, és többször is újrajátszottam a jelenetet a fejemben.

Ismét elhallgatok. Robert vár, de nem tudom befejezni. Képtelen vagyok kimondani. Ennyi év után is borzalmas szégyennel tölt el.

• Inez! – szól rám ismét Robert. – Ne akarjon újból engedetlen lenni!

Összerezzenek a nevemre. A névre, amit nekem szántak és én ki nem állhatom azt a nevet. Dühös vagyok, amiért így szólít. Egyenesen a szemeibe nézek, de csak alig bírok megszólalni.

• Nagyjából a harmadik újrajátszás után a kezem mindig magától indult el az ágyékom felé, és… – megcsuklik a hangom.
• Mondja ki!
• Kielégítettem magam – sziszegem a fogaim között.

Aztán minden leáll bennem. Érzem, ahogy eltompul minden körülöttem és semmi nem számít. Kimondtam. Hangosan. Úgy, hogy más is hallotta. A legnagyobb titkom mától már nem csak az én titkom. Hogy jó érzés-e? Nem tudom. Félelmetes. Remegni kezdek. Az idegtől vajon? Fogalmam sincs. Lehet a megkönnyebbülés. Annyi éven át hordtam magamban a terhet és most végre kimondtam, elmondtam valakinek. Persze ez még mindig csak töredéke a történetnek. Nem is biztos, hogy a legfontosabb része, de kezdetnek nem rossz. Szép volt Robert… Köszönöm. Mára elég lesz ennyi.

• Vörös – zárom a kezelést mielőtt Robert újabb kérdést tenne fel.

Nem látok meglepettséget az arcán. Talán Ő is pont itt szerette volna abbahagyni. Mindkettőnknek kell egy kis idő míg ezt feldolgozzuk és egy újabb alkalommal feltöltődve vághatunk bele a folytatásba.

A nappaliban ülök, kezemben egy forró tea gőzölög. Robert leül mellém a kanapéra és a kezét a combomra teszi.

• Nagyon jó voltál ma.
• Nem szeretnék beszélni róla.

Bólint egyet és a saját teáját kortyolná, de félúton rájön, hogy nagyon forró és inkább mégis leengedi vissza az ölébe.

• Ramival beszéltél?
• Ahogy javasoltad. Talán kicsit tovább is mentünk – vallom be.
• Óh – széles mosoly húzódik végig az arcán. – Békülő szex?
• Robert!

Felemeli védekezően a kezeit, de közben vigyorog. – Sajnálom. Azt hittem vagyunk ennyire jó viszonyban.

• Nélküled nem lettem volna rá képes.
• Ne legyél túl érzelgős! Mi lesz a következő lépés? Beavatod?
• Kizárt! – nevetek fel. – De talán egy jó kezelés már rá férne. Régen vettem a kezeim alá.
• Aztán csak óvatosan, nehogy túlságosan begerjedj.
• Nem vagy te egy kicsit olyan kabbefaszomat pofátlan?

Megvonja a vállát és a combomra szorítva feláll. A konyhába menet a válla fölött még visszaszól.

• Még mindig állítom, hogy nem bánnád meg ha engednél neki.

Dünnyögök még magamban, aztán megiszom a teát és összeszedem magam. Lelkileg talán kicsit jobban össze vagyok törve, mint fizikailag, bár nem mondanám, hogy minden mozdulat kellemes. Idővel viszont biztos vagyok benne, hogy jobb lesz. Végül is, már most itt ülve is megkönnyebbültebb vagyok, mint mielőtt betettem volna ma ebbe a házba a lábam.