Összeszorítom a számat, vennem kell egy nagy levegőt, mialatt Robert szemeiben kutatok. Magabiztos, kész cselekedni, ha szükséges és ilyesztően komoly az arca.
Feláll a székről és lassú léptekkel elindul körülöttem. Kezeit a háta mögé teszi. Érzem, hogy kezd zsibbadni a térdem, iszonyat kényelmetlen ez a pozíció.
Fáj hallani a nevem a szájából. Soha nem mondta ki az ismeretségünk alatt, pedig akármikor megtehette volna.
Olyan váratlanul és erősen ér az ostorcsapása, hogy előre bukok. Két kezemmel hárítom a föld közeledését, immár négykézláb a földön.
Robert elém lép, mire sikerül visszahozzam magam ismét térdelő helyzetbe és most az ostor végével nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.
Robert elmosolyodik, elveszi az államtól az ostort, megkerüli a széket és ismét leül velem szembe.
Összeszorítom a számat, megmakacsolom a tekintetem és megvetően nézek fel Robertre. Nem gondolhatja komolyan, hogy az apámról fogok vele csevegni. Pont nem egy olyan személy az életemben, akiről bárkivel is beszélgetnék. Robert felsóhajt.
A következő ütés lendületből érkezik, végigcsípi az arcomat, épphogy a szemem van időm becsukni.
Még mindig makacs tekintettel nézem Robertet, aki türelmetlenül áll felettem. Tekintete semmi jóról nem árulkodik, és hamarosan be is igazolódik a szándék, amikor újra lendíti a kezét. Még az ütés bekövetkezte előtt megadom magam neki.
Szemezek vele pár pillanatig, de nem tudom magam kényszeríteni, hogy kimondjam, úgy érzem besokalltam. Felfordult a gyomrom, bár ez meglehetősen a rengeteg pia mennyiségétől van.
Nagyjából három lépést tudok megtenni, amikor Robert keze a hajamban landol. Elkerekednek a szemeim, de már csak egy halk nyögés hagyja el a számat. Robert olyan erővel ránt meg visszafelé, hogy azonnal elvesztem az egyensúlyomat, hanyatt vágódva a földbe vágom a farcsontomat, a hátam és borzalmas koppanással érnek földet a könyökeim. Robert egyetlen pillanat alatt fölöttem terem, szemeiben semmit sem látok, rémület veszi át az uralmat felettem.
Elkerekednek a szemeim, fogalmam sincs, hogy Robertel találom e még szembe magam, vagy valami idegennel. Félelem lesz úrrá rajtam, olyan igazán mélyről feltörő rettegés, amikor egy teljesen új szituációba keveredsz és fogalmad sincsen, hogy fogod megoldani. Próbálok mozdulni, de Robert a tudtomra adja, hogy be is próbálkozzak szabadulással.
Könnyek szöknek a szemembe, Robert talán pár centire lehet tőlem, érzem, a levegővételét az arcomon, nem lágyul meg az arca, és a szorítása, sem lesz gyengébb. Érzem, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon.
Robert elengedi a torkomat, megkönnyebbülésemet köhögés és levegő utáni kapkodás követi. Otthagy, megigazítja magán a pólót és megköszörüli a torkát. Visszasétál a székhez és ismét leül, de egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Felülök, megtörlöm a szemeimet. – Tönkretett.
Megrázom a fejem. – Nem akarom, nem akarok az apámról beszélni, nem akarok a mocskos múltamba visszamenni!
Hagyja, hogy átgondoljam a választ, de egy pillanatra sem szünteti meg a szemkontaktust, ami baromi idegesítővé válik, ismét feszengni kezdek. Beharapom az alsó ajkamat és veszek egy óriási levegőt.
Robert ismét megemelkedik a székből, elém sétál, kinyújtja felém a kezét. Kissé bizonytalanul, de ráfogok, az előbbi támadása után fogalmam sincs, mire készülhet. Felhúz a földről, és megfogja a derekam.
Engedelmesen felemelem a kezeimet, de azért a levegőt bent tartom. Robert megmarkolja a felsőmet és egy mozdulattal megszabadít tőle, majd ismét a derekamra fog és megfordít. Hozzám simul hátulról, amitől a hideg is kiráz és a fülemhez hajol.
Felszisszenek, nem finomkodik velem, de így esélyem van szembe fordulni vele, amit ki is használok.
Észre sem vettem, hogy mióta megfordultam hátrálok, Robert pedig szépen terel engem, csak mikor testem egy hideg fémrúdnak ütközik. Persze egyből ott terem előttem és megragadva a csuklóimat a rúd tetején lévő bilincsbe egy mozdulattal felzárja. Így nincs többé menekvés, és nincs többé szabadság.
Összeszorítom a számat, nem akarok többet erről beszélni, nem vagyok képes kimondani az emlékeket, amik elöntötték az agyamat.
Felnyögök, nem bírom tovább, kicsordulnak a könnyeim. Végig folynak az arcomon, és a nyakamon. Egy újabb, és még erősebb ostorcsapás landol a hátamon.
Robert a nadrágomhoz nyúl, kigombolja és lerángatja rólam, határozottan dobja félre.
Amikor megérzi a hegeket, két lépést hátrál tőlem, de nem mond semmit, várja a válaszom. Nem tudom kimondani a szavakat, így csak bólintok egyet, ekkor újabb ostorcsapás ér, ami kegyetlenül éget.
Felpillantok Robertre, aki most teljesen nyugodt tekintettel néz rám, nincs meg benne az az indulat, mint eddig.
Leteszi az ostort a földre, és elém lép. Ismét az állam alá csúsztatja a kezét és ráfog, hogy ne tudjam elmozdítani a fejem.
Fent ülök a nappaliban, kezemben egy gőzölgő tea. Be vagyok burkolózva egy igen meleg plédbe és Robert némán ül mellettem, a saját teájába kortyolva. Szeretném megköszönni, szeretnék még egy csomó mindent mondani neki, de jelenleg csak arra vagyok kapható, hogy bámuljam a semmit és üres tekintettel megcsonkítva a bögrémet szorongassam. Nem tudom mennyi idő telhet el így, az biztos, hogy a forró teából már csak langyos marad, amikor Robert felemelkedik a kanapéról.
Felpillantok rá, megpróbálok halványan elmosolyodni, persze ő azonnal viszonozza a mosolyom, sokkal lelkesebben, mint azt én most tudnám. Pedig elképesztően hálás vagyok neki, és biztos vagyok benne, hogy semmivel nem fogom tudni megköszönni neki a mai cselekedeteit. Bár iszonyat nehéz volt, de végre van még egy embert a bátyámon kívül, aki tudja a titkomat, és aki vele ellenben nem ítél el emiatt. Amellett, hogy nem ítél el, inkább megbirkózni segít a teherrel, és ezért nem tudom, hogy valaha is tudok e még elég hálás lenni Robertnek.