33.rész – Ingrid
Fekszem az ágyban, bámulom a nagy semmit. A gyertyák még mindig égnek, de mi a szarnak? Igazán büszke lehetek magamra, ma is remekül sikerült napot tudhatok magam után. Eszembe jut, amikor Diával mentem keresztül mindezen. Bár ő legalább nem hagyott faképnél, igaz vele nem is beszéltem csúnyán. Mindenesetre akkor is borzalmas volt erről vallani, aztán végig hallgatni azt a blablát, amit ilyenkor az emberek minidig a másik fejéhez vágnak az önbántalmazással kapcsolatban. Emlékszem mennyire ki volt borulva, és betegnek nevezett, mondjuk ő akkor még a kis beteges világomról sem tudott, így neki valamivel nagyobb falat lehetett ezt lenyelni. Viszont Ramival nem kellett volna így viselkedjek, egyáltalán nem érdemelte meg. Bizonyított már, hogy bármit elmondhatok neki, sosem ítélkezett felettem, és már biztos vagyok benne, hogy efelett is csak elsétálhattunk volna, ha én nem barmolok szét ösztönösen mindent.
Lerúgom magamról a takarót, felpattanok, előkerítem a ruháimat. Lesietek a konyhába felkapom az első poharat, ami a kezembe akad, megnyitom a csapot, csordultig töltöm a poharat vízzel és lehúzom. Be kell vallani, iszonyat jól esik, ahogy végig folyik a torkomon a sok alkohol után. Magamra kapom a dzsekimet, egy edzőcipőt, leakasztom a kocsi kulcsot a tartóról és elhagyom a lakást.
Nagyjából fél óra kocsikázás után meg is érkezek, szerencsére minden rendben ment, majdhogy nem is volt senki az utakon, persze ilyen késő este már miért is mászkálnának? Kiszállok a kocsiból és a kapuhoz sietek. A csengőt kezdem nyomni kitartóan. Jó pár perc eltelik, mire felkapcsolódik az első villany a házban. Nem foglalkozom vele, ugyan olyan kitartóan tartom a csengőt, nehogy meggondolja magát. Újabb pár perc telik el, felkapcsol a ház előtti kislámpa is, és meglátom, ahogy nyílik az ajtó. Megkönnyebbülök, amikor kilép a házból. Hallom a papucs csoszogását, ahogy egyre közelebb ér. Hevesen kalapál a szívem, de próbálok a lehető legnyugodtabb maradni, amikor a kapuhoz lép és elfordítja benne a kulcsot.
Nem mondok semmit, jó pár pillanatig, csak egymás szemében kutatunk, mire Robert megadja magát, felsóhajt és kitárja előttem a kaput.
Hálásan nézek Robertre és elsétálok mellette. Hallom, ahogy visszazárja a kaput, majd a papucsa csoszogását mögöttem. Beérve a házba lerúgom magamról a cipőt és automatikusan a nappaliba megyek. Beletelik pár perc, amíg Robert is megjelenik, most már pólóban és melegítőnadrágban az eddigi köntös helyett. Be kell vallani, így sem volt még szerencsém sokat látni, de hajnalban mégsem várhatja el tőle az ember az öltönyt.
Újabb percek telnek el, hallom ahogy a konyhában tevékenykedik. Ahogy széttekeri a kávéfőzőt, kiütögeti belőle a régi zaccot. Aztán ismét a tekerés hangja, majd a szikráztató hangja a tűzhelyen. Hihetetlen hogy ilyenkor, amikor minden is alszik mennyire sok zaj kivehető, amikre egyébkén nem is figyelne fel az ember. Hallom a szekrényajtó nyitódását, aztán a kiskanalak csörgését. Majd egyszer csak megcsap a frissen lefőtt kávé illata és a jól ismert kotyogó hang. Pillanatokon belül feltűnik Robert a kezében két bögrével. Átnyújtja az egyiket és leül velem szembe. Most nézek végig rajta először. Nyúzott, kimerült a tekintete, szeme alatt táskák futnak. Összehúzza a szemeit, és vesz egy mély levegőt.
Felvonja a szemöldökét, kortyol egyet a kávéból és lassan visszaengedi a térdére.
Robert megvakarja a fejét, beletúr a szakállába, megigazítja, majd ásít egyet, jelezve, hogy még mindig rohadt fáradt ehhez az egészhez, aztán ledönti a kávét és feláll.
Lehúzom a kávét, átnyújtom neki az üres bögrét, tekintetem hálás, amiért ennyire türelmes velem. Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha ő is elküldene. Akkor már egyáltalán senkihez nem tudnék fordulni és biztosan összeroppannék.
Mikor meglátom Robert arcán végig húzódni a mosolyt, azonnal megbánom, hogy ennyire átgondolatlan voltam, de már nincs mit tenni. Fogja a bögréket és kisétál velük a konyhába, de most pillanatokon belül fel is tűnik és int, hogy kövessem. A folyosó végi szobához sétálunk, ahol már nem kérdez semmit, csak kinyitja az ajtót és utat ended nekem. Gondolkozás nélkül lépem át a küszöböt és sétálok el a szoba közepéig. Robert becsukja mögöttünk az ajtót, de nem zárja kulcsra. Miért is tenné… Ilyenkor biztosan nincs még egy ilyen beteg elme, mint én, aki idejön és követeli, hogy foglalkozzanak vele.
Megfeszülök a keménységére, lesütöm a szemem, megtörve a szemkontaktust. – Igen, Uram.
Mintha egyáltalán nem is ugyanaz az ember lenne, mint akivel besétáltam ide. Tekintélyparancsoló. Markáns. Magabiztos. Összeszedett.
Térdre ereszkedem, Robert pedig elém lép, kellemetlen szituációt felállítva, szinte egy szintbe kerülök a farkával és ez borzalmasan ijesztő érzést kelt bennem, de próbálok túllépni, ezen az észrevételen. Keze az állam alá csúszik, megemelik a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni, de ő nem hajol lejjebb, így már teljes egészében érezhető a felsőbbrendűsége.
Robert szemei semmit mondóak, minden érzelem hiányzik belőlük. A szavai üresek és mégis tele vannak impulzussal. Ellép tőlem és átsétál a szoba másik oldalára. Elővesz egy fekete bőrfonású ostort, és felkapja a kisszéket, ami a szoba sarkában árválkodik. Leteszi a széket támlával felém és kényelembe helyezi magát rajta. A támlájára fekteti a kezeit és az ostort. Tekintetemben kutat, még mielőtt venne egy nagy levegőt.
Meglep a kérdése, igaza volt, amikor azt mondta, kényelmetlenül fogom érezni magam.