Vörös Kód 30.rész

30. rész – Rami

Egész délelőtt zaklatottan járkálok fel alá a lakásban. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de nem megy, ahogy a mellkasomban kalapáló szívverésemet sem tudom csökkenteni. Már vagy több százszor megfogalmaztam az sms szövegét, sőt már volt, hogy még a telefonomba is bepötyögtem, majd ismét kitöröltem. Furcsa érzés az elutasítástól való rettegés, pedig én kevertem magam ilyen bajba. El sem tudom képzelni, amikor Ingrid próbálkozott a felkeresésemmel milyen borzalmakat élhetett át, mennyi erőfeszítésre volt szüksége, hogy legyen bátorsága és én mennyire kegyetlenül a földbe tiportam minden próbálkozását. Pedig hiányzik, piszkosul hiányzik.

• Na! Írtál már neki? – robban be Dóra az étkezőbe, felkapva a mellettem heverő telefonomat az asztalról.
• Mi? Nem! Mit csinálsz? Add vissza!

Dóra a kezében lobogtatja a diadalmasan megszerzett zsákmányt és persze fülig ér a szája.

• Jajj már! Ne bénázz itt nekem, totál túlparázod a dolgot.
• Dóra! Kérem vissza a mobilomat.
• Csak egy pillanat…
• Mi? Nem! – emelem fel a hangom és pattanok is a mobilom után, de persze Dóra hátrálni kezd, miközben nyomkodja a kezében lévő készüléket.
• Ne merészeld! – figyelmeztetem, de már túl késő.

Dóra ujja határozott mozdulatot tesz a képernyőn, majd felém fordítja a kijelzőt. Ökölbe szorul a kezem, amikor meglátom peregni a számlálót.

• Nos, szerinted felveszi?
• Azonnal add ide! – parancsolok rá kétségbeesetten, de már túl késő.

Megváltozik a kijelző a tárcsázás üzemmódból beszélgetésbe lép. Dóra arcán hatalmas vigyor jelenik meg, és átnyújtja a készüléket. Miközben átveszem, még némán odasuttogom neki, hogy megölöm, aztán szinte kitépem a kezéből a mobilomat és félve emelem a fülemhez. Csend van a másik oldalon, túl nagy és kétségbe ejtő csend.

• Szia… – szólok bele félénken.

Fogalmam sincs, mit fogok mondani. Kétszer is elátkozom magam, hogy inkább írtam volna meg azt a rohadt sms-t.

• Szia… – érkezik a másik oldalról is egy szintén félénk válasz.
• Rá érnél esetleg délután összefutni, ott a nálatok lévő parkban?

Csend. Érzem, ahogy a szívem egyre jobban a torkomban dobog, a gyomromban azok a bizonyos pillangók már teljesen megbolondultak. Neki kell dőljek a pultnak, hogy ne kezdjek el kényszeresen járkálni, de csak nem kapok választ. Elemelem a fülemtől a készüléket, de még nem szakadt meg a vonal. Beletúrok a hajamba, hátra dobom és igazgatom kínomban.

• Ingrid? – szalad ki a számon, magam sem tudom miért.
• Öt óra megfelel? – hangja semleges, kissé mintha érdektelen, de hát mit is vártam? Hogy majd a karjaimba ugrik?
• Ott leszek! – próbálok lelkesebb hangot megütni, de meglepetésemre búgni kezd a készülék.

Kinyomta. Felsóhajtok és leteszem a telefont a kezemből. Sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. Vagy talán csak telefonon keresztül hangzik ennyire gyötrelmesnek? Nem hibáztathatom, hiszen borzalmasan viselkedtem vele, és szörnyen elutasító voltam az elmúlt időben. Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam, azon kapom magam, hogy az órát bámulva azt számolgatom, mennyit kell még várni. Legszívesebben már most öltöznék is, de lebeszélem magam róla. Francba is, hogy ekkora hatással van rám ez a nő. Dórának igaza van, ha nem kavar be, ki tudja már hol tartanánk, igaz sosem volt könnyű eset, de úgy érzem igen közel sikerült férkőzzek hozzá.

Takarítással töltöm a napot, ezt érzem a legjobban figyelem elterelőnek, bár hazudnék, ha azt mondanám egyszer sem jutott eszembe Ingrid mosolya, érintése, vagy kezelése. Meglepő, de sokat gondolok a kezelésekre, és nem a fájdalom az első, ami eszembe szokott jutni. Fogalmam sincs, hogy alakulnak ma a dolgok, de remélem lesz még lehetőségem a birodalmába férkőzni egy-egy játékra.

Azt hittem, sosem jön el a pillanat, de végre itt állok a parkban a hídon, a tavat bámulom meg a vízben úszkáló kacsákat. Ha tudom, hogy lesznek kacsák elhoztam volna nekik a maradék száraz kenyeret otthonról. Persze, hogy korábban érkeztem, de már nem tudtam magammal mit kezdeni otthon, így gondoltam elindulok, majd lassan sétálok. Így is tettem mégis negyed órával korábban érkeztem a megbeszéltnél. Alig bírok már magammal, minden felbukkanó alakra azt hiszem, hogy Ingrid lesz, de folyton csalódást okozok ezzel magamnak. Végül csak felbukkan, egy hosszú piros szövet kabát van rajta. Haja kiengedve, fekete gyöngysor a nyakában, farmernadrág és egy hosszúszárú fekete csizma. Magam is meglepődök mekkorát dobban a szívem, amikor meglátom. Azon kapom magam, hogy mosolyok, miközben várom, hogy odaérjen hozzám.

• Téged sem egyszerű megtalálni – mondja ő is mosolyra húzva a száját.
• Szia – mondom félhangosan.

Azt hittem nagyobb bátorságom lesz majd, de most hogy itt áll előttem, és minden bizonnyal magyarázatra vár, egyetlen szó sem akar feljönni a torkomon. Meglepetésemre egész közel áll meg hozzám és a kabát zsebéből előhúz egy papírt, amit átnyújt.

• A tesztkérdéseid. Átnéztem őket, és válaszoltam minden kérdésre. Még az intimekre is, a legintimebbekre.

Kacsint egyet és elengedi a papírt, hagyja, hogy szétnyissam, és szemügyre vegyem. Nagyon jó érzés, hogy nincs meg az a kellemetlen feszültség, amit vártam. Átszántom a szememmel a kérdéseket, majd megakad az alján a szemem, az már nem az én írásom.

• De hiszen ezek a kérdések nem is szerepeltek – bökök az ujjammal a lap aljára közben Ingridet figyelem mosolyogva.
• Jó. Akkor is megválaszoltam. Ha te fel tudsz tenni pár kérdést, akkor én miért ne? Nem?

Mosolyogva rázom a fejem és kiegyenesítem a lapot, hogy jobban olvashatóvá váljon.

• Na jó. Nézzük. “Mi lehet az oka, hogy a kapcsolataim mindig elromlanak?”
• Ez egy nagyon érdekes kérdés! – vonja fel a szemöldökét olyan hitelesen, mintha fogalma sem lenne róla mi áll a lapon.

Megköszörülöm kicsit a torkomat, vetek még egy pillantást Ingridre, aki csak bíztató tekintettel néz rám, majd hangosan olvasni kezdem.

• “Azt mondják, érzéketlen vagyok, soha nem vagyok kedves. Nincsen beleérző képességem. Nem figyelek a másikra. Aszociális vagyok. Képtelen vagyok feloldódni, bizalmatlan vagyok. Nagyon büszke és önfejű.”
• Önző vagyok – veszi át a szót, de ő már nem a lapot olvassa, inkább a tekintetem után kutat. – Individualista. Félek a kapcsolatoktól. Képtelen vagyok a másik vágyait és szükségleteit a magamé elé helyezni.

Összehajtom a lapot és a nadrágzsebembe csúsztatom. Közbe végig Ingrid szemeiben kutatok, már el is felejtettem mennyire le tud nyűgözni ez a szempár.

• És, ha egyszer jönne valaki, aki megszeretne? Akit jelen helyzetben egyáltalán nem érdekel a sok hibád?
• Ez esetben – nyúl a kezemért, és finoman végig simít rajta. Azonnal reagálok és rá is fogok a kezére. – Gondolom, hogy meg kellene beszélnünk.
• Sajnálom, hogy kiakadtam. Nem volt szép tőlem így reagálni a helyzetre, ismerhetném már jobban is Dórát attól, hogy… – nem tudom befejezni a mondandóm, amit olyan szépen összeraktam. Amin egész nap gondolkoztam, mert Ingrid keze a számra tapad.

Végig csúsztatja az arcomon, közelebb lép és meghúz maga felé, jelezve, ha tiltakozni akarok, még megtehetem. Nekem viszont eszem ágában sincs tiltakozni, sőt. Hajolok én is és gyengéden érintem a száját, de nem kapkodok. Mélyen magamba szívom az illatát és rá kell jönnöm mennyire is hiányzott már valójában. Megérzem a szája melegét az ajkaimon, puha és pont olyan finom, mint amire emlékeztem. Azonnal visszacsókolok, kicsit talán túl hevesen is, érzem, ahogy Ingrid szája mosolyra húzódik, de nem bánom. Szétnyitom az ajkaimat és végig simítok nyelvemmel Ingrid száján, persze viszonzásképp azonnal találkozik a nyelvünk. El kell fojtanom egy nyögést, nem gondoltam volna, hogy ennyire vágytam már rá. Azt sem bánnám, ha ez a pillanat sosem érne véget, de közben a fejemben motoszkáló beszólás sem hagy nyugodni, így én szakítom meg a csókot. Nem húzódok el, épp csak annyira, hogy beszélni tudjak.

• Hűűű – hagyja el halkan a számat, majd még veszek egy mély levegőt, hogy kissé lenyugodjon a testem. – Azt hittem, beszélnünk kéne – mondom széles mosollyal, és csak ez után merek felnézni Ingrid szemeibe.
• Hiányoztál… – hagyja el halkan Ingrid száját a vallomás.
• Nem kell titkolóznod előttem, hogy megvédj a testvéremtől.
• Dóra most már jó kezekben van, igazából jobb kezekben nem is lehetne.
• Érezhető a javulás, és azt sem tudom, hogyan köszönhetném meg.
• Kezdésként mondjuk, nálam aludhatnál ma.

Felvonom a szemöldökömet, aztán jóízűen felnevetek. Hátrébb lépek egyet, hogy könnyebben tudjuk tartani a szemkontaktust.

• Kezdésként… – ismétlem meg a szót, picit gúnyosan. – Nem hiszem, hogy el kellene kapkodjuk.

Ingrid először értetlen tekintettel néz rám, majd leesik neki, mire gondolok és zavartan rázni kezdi a fejét közben mosolyog.

• Nem azt mondtam, hogy feküdjünk le, csak azt, hogy aludj nálam.
• Akkor ezek szerint, te állva szoktál aludni… – megvonom a vállam érdektelenül, de nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak közbe.

Ingrid is csak a fejét csóválja mosolyogva. – Hihetetlen vagy…

• Rendben!
• Rendben? – húzza fel a szemöldökét kérdőn.
• Rendben, ott alszok, egy feltétellel.
• Hallgatlak.
• Ha ez a nem is tudom mi, ami köztünk van, nem akadálya, hogy néha levigyél a kis birodalmadba.
• Nagyon sok mindent ki szeretnék még próbálni rajtad, a kis birodalmamba.

Merészen mosolyogva nyomok Ingrid szájára egy gyors puszit. – Állok elébe!

Egy kis csend telepszik ránk, mindketten a tóban úszkáló kacsákat figyeljük és én személy szerint nagyon élvezem, hogy Ingrid társaságában lehetek. Van benne valami megmagyarázhatatlanul különleges, ami azonnal magával ragadja az embert és borzalmas hiányt tud kelteni ha nincs veled. Emellett fogalmam sincsen, mire véljem ezt a mai közeledését, de persze rákérdezni nem fogok. Úgy is mindig minden alakul, amikor eljön az ideje. Jelenleg egyáltalán nem bánom, hogy ez a találkozás sokkal gördülékenyebb volt, mint amire számítani lehetett.

• Miért gondoltad meg magad? – Ingrid hangja halk, talán kissé félénk.

Lassan fordulok felé, engem néz, tekintetében is látok egy kis félénkséget, ami nem megszokott.

• Hülye voltam. Nagyon hülye. Fogalmam sem volt, hogy mit látok és ahelyett, hogy megkérdeztem volna, csak kizártalak. Dóra tegnap este átjött beszélgetni. Elmesélt mindent, azt is, hogy ezek után te mégsem ítélted el, hanem segítséget nyújtottál, és bár iszonyat sokszor kívánom őt a pokolba, mégiscsak a testvérem. Nagyon sokat jelent, hogy nem hagytad őt cserben.
• Tegnap este? – kérdez vissza meglepetten.
• Miért?
• Nem mondta, hogy miért számol be most neked erről?

Értetlenül meredek Ingridre, aki hirtelen kissé idegesnek látszik, fogalmam sincs, minek tulajdonítsam a jelenséget.

• Nem, nem mondta. Tudnom kellene valamiről? – húzom fel a szemöldökömet.

Megrázza a fejét, és zsebre dugja a kezét. – Csak nem értem, amikor én kértem rá, akkor egyáltalán nem volt hajlandó, most meg a semmiből, csak úgy dönt, hogy megteszi…

• Hát, ő már csak ilyen – felkuncogok. – Nehezen lehet kiigazodni rajta, a legjobb, ha meg sem próbálja az ember. Ne kattogj ezen. Inkább élvezd a pillanatot, hogy a társaságomban lehetsz.
• Ohh, szóval élvezzem a pillanatot? – húzza fel a szemöldökét, de közben már mosolyog.
• Igen, határozottan azt kellene tenned – közelebb lépek hozzá, derekára teszem a kezem és meghúzom magam felé.

Enged a húzásnak, meg sem áll, egészen hozzám simul, és már érzem is az ajkai melegét az arcomon, majd a számon. Végig csúsztatom a kezem a hátán, hátul összekulcsolom, szorosan tartva, hogy érezze ezt most egyhamar nem akarom abbahagyni.