Vörös Kód 29.rész

29. rész – Ingrid

Már legalább 10 perce magam vagyok a szobában. Fogalmam sincs, mitévő legyek. Valahol igaza van abban, hogy az én kérésem is soknak számít felé, de mégsem annyira határtépő, mint amit ő kér tőlem. Főleg úgy, hogy mindketten tudjuk, neki nem csak egy szimpla csóknak fog számítani. Sajnos, mint kiderült Robert többet érez irántam jóval, mint amennyit a barátságunk elbír. Bár eddig elég jól titkolta ezt előttem, az utóbbi időben már nem fogja vissza magát. Elképzelni sem tudom, ha megadom neki, amit kér, mi lesz a következő lépés. Ha viszont úgy döntök, hogy nem, akkor baszhatom a kezelést és a fél életem rámegy, hogy találjak egy olyan embert, akiben megbízhatok. Illetve, ezek után az is egy nagy kérdés, hogy vajon Robertben megbízhatok-e.

Hallom a közeledő lépteket, egyre hangosabb, érzem, a mellkasomban dübörgő kalapáló szívverésemet. Mozdul a kilincs, és feltűnik Robert az ajtó mögött. Átöltözött. Leváltotta az elegáns öltönyét egy szintén elegáns ingre, amihez még nyakkendőt is kötött, és egy elegánsabb farmernadrágra. Arca semleges, mintha nem is lett volna köztünk semmilyen feszültség az elmúlt egy órában. Megáll tőlem pár lépésre, megigazítja a nyakkendőjét és le sem veszi rólam a tekintetét. Állom egy darabig, de sosem voltam jó ebben a szemkontaktus dologban. Lehajtom a fejem és megindulnak a lábaim Robert felé. Minden porcikám tiltakozni kezd, egyszerre mintha súlyokat kötöztek volna a lábaimra. Majdnem neki megyek, amire sikerül behúznom a kéziféket. Másodpercek telnek el, míg állok előtte lehajtott fejjel, orromban már teljesen szétterjedt parfümjének erőteljes illata. Robert nem mozdul, légzése egyenletes, nyugodt. Ökölbe szorulnak a kezeim, veszek még egy nagy levegőt, lassan fújom ki. Robert keze a derekamra csusszan, amivel rendesen meg is lep, úgy tudtam enyém a döntés joga. Felpillantok, tekintete lágy, arcán mosoly húzódik. Kiengedem a kezeimet, amit eddig ökölben szorongattam és felnyúlok Robert nyakához, elátkozom az egész elbaszott pillanatot, becsukom a szemem és meghúzom Robertet magam felé. Nem kell kérlelnem, azonnal mozdul felém, de nem csókol meg, már szinte összeérnek az ajkaink, olyan közel állunk egymáshoz. Dús szakálla végigsúrolja az ajkaimat. Másodpercek telnek el így, már szinte kínlódok, hogy nem könnyíti meg a dolgom, amikor egyértelműen megadtam neki magam, de kivár.

• Baszódj meg… – suttogom és rátapadok az ajkaira.

Belemosolyog a csókba, de letöröm a mosolyát egy erőteljes harapással az alsó ajkába, meg is szívom kicsit. Szétnyitom az ajkaimat, és már érzem is Robert nyelvét előre nyomulni. Engedem, végig simítok rajta a sajátommal. Beletúrok a hajába és megmarkolom. Hallom, ahogy Robert levegővétele hangosabbá válik. Most én nyomulok át a nyelvemmel és végig szántok az övén, majd az ajkán is, végül finoman ismét ráharapok az alsó ajkára, meghúzom kicsit és nyomok egy búcsú puszit a szájára. Hátra húzom a fejem, jelezve, hogy részemről ennyit tudtam kihozni a helyzetből, de Robert belemarkol a derekamba és erősen magához von. Hajol egyből és még mielőtt reagálni tudnék, ismét a számra tapad. Erőszakosan nyomul előre és mázlijára sikerül is bejutnia a számba, azonnal hárítok, de egyik kezével erőteljesen megtámasztja a fejem hátulról. Beletúr a hajamba, bele is markol, és erősen hátra rántja a fejem. Felnyögök, erre nem számítottam, de még csak a kezdet, erőteljesen beleharap a nyakamba és meg is szívja. Megragadom a két vállát, és ami erőmből kitelik, lökök rajta egyet. Találkozik a tekintetünk, de nem látok meglepődést a szemeiben, sőt elmosolyodik, megragadja a kezem és egy mozdulattal pördít rajtam egyet, hátracsavarja a karomat. Ismét felnyögök, de nem ellenkezem.

• Mi a biztonsági szavad? – hajol a fülemhez.
• Vörös.

Megragadja a felsőm két oldalát és felfelé kezdi húzni. Nyelek egyet, de engedelmesen felemelem a kezem. Egy mozdulattal lerántja rólam és a földre engedi a lábam mellett. Nyúlok a nadrág gombomhoz, de Robert a kezemre fog, rászorít.

• Mondtam egy szóval is, hogy leveheted?
• Nem.
• Nem, mi?

Nyelek ismét egyet, lehajtom a fejem leeresztem a karom a testem mellé.

• Nem, Uram.

Hallom, ahogy az övével babrál a hátam mögött, aztán nem történik semmi. Ellép mellettem, közben övét kihúzza és csak könnyedén a nyakába akasztja. Egy függesztő állványhoz sétál, majd rám pillant. Megindulok felé, tartom a szemkontaktust és már előre adom neki a kezemet, amikor odaérek. Gyengéden fog rá a kezemre, és emeli fel a helyére. Vastag bőrszíjjal fogja közre mindkét csuklómat. Meg kell hagyni, ezek a legkényelmesebb csukló rögzítő eszközök. Lábamat is szétfeszíti, és szintén bőrcsattal rögzíti két oldalra, közben folyamatosan tartja a szemkontaktust, ellenőrizve, hogy minden rendben van e. Felegyenesedik és hátrébb lép kettőt. Látok egy kis habozást a szemében, de hamar legyűri és leemeli a nyakából az övet. Nem mondanám, hogy finomkodva kezdjük, igaz sosem kértem, hogy finomkodjon velem. Az első csapást a hátamra méri, összeszorítom a fogaimat, megfeszül a testem. Már el is felejtettem mennyire borzalmas érzés így kiszolgáltatva lenni valakinek.

• Számolj! – utasít határozottan.
• Egy.

Ilyenkor mindig borzalmas dolog beszéltetni a másikat. De egyben hatásosabb is, hiszen így esélyem sincs lenyelni a fájdalmat, mert minden egyes csapás után meg kell szólalni.

• Kettő.

A második csapás szintén a hátamra érkezik, szinte kiszakad belőlem a válasz, és egy mély levegőre van szükségem, amit épphogy be tudok szívni, meg is kapom a következő ütést.

• Három.

Összeszorítom a szemeimet. Fáj, borzalmasan éget és kellemetlen, hogy mozdulni sem tudok. A következő csapásra hangos nyögéssel reagálok, magam is meglepve, hogy már ennyire rosszul esett.

• Négy.

Akkoriban, amikor még csak kerestem önmagam és lázadó tiniként keveredtem ilyen szituációba, sokkal menőbbnek számított. Talán a sokévnyi tapasztalat teszi belém azt az ellenállást, amit ma mutat a testem. Talán csak a felkészületlenség, amivel bele ugrottam ebbe a „kalandba”. Mostanában másképp próbáltam levezetni a feszültséget, vagy próbáltam kínt okozni magamnak. Márkkal, szexel, amit szintén elutasít a testem, mégsem éreztem magam egyszer sem annyira kényelmetlenül, mint most. Talán csak mert, mondhatni Márk felett is mindig én uralkodtam és nem ő felettem. Bár a legutóbbi kis akcióm alkalmával igen durván átvette felettem a hatalmat, mégsem éreztem magam annyira kontroll alatt, mint az elmúlt pár percben.

• Öt.

Hangom megcsuklik. A testem tiltakozni kezd, úgy érzem, nem bírok el többet. Esküdni mertem volna, hogy jobban fogom viselni, de minden porcikám belefeszül és próbál szabadulni. Kiengedem a kezem szorítását, már szinte lezsibbadtak az ujjaim, annyira erősen szorítottam ökölbe a kezem. Hallom Robert lépteit, kinyitom a szemem és már ott is áll előttem. Épp az övét fűzi vissza a helyére, közben szemében némi aggodalomra leszek figyelmes. Hozzám lép és felemeli a kezét a csuklómhoz.

• Ne! – mordulok rá elég csúnyán.

Visszalép egyet, értetlen tekintettel néz végig rajtam. – Nem vagy jó állapotban, nem kockáztathatok kezelést.

• Teljesen jó állapotban vagyok, folytassuk! – hazudok, de úgyis hiába, csak túl makacs lennék bevallani, hogy neki van igaza.

Az állam alá csúsztatja a kezét, egész közel hajol, de tartja a szemkontaktust. – Én döntöm el, hogy meddig tart a kezelésed, és részemről vége van.

• Ne csináld Robert, bírom még, kell…
• Egy frászt! – emeli fel ismét a hangját. – Nézz magadra! Mikor aludtál utoljára normálisan? Húsz éve foglalkozom ezzel, ne akard bemagyarázni nekem, hogy bírod még. Nem foglak félholtra verni, valami mocskos perverzió végett, amit le akarsz gyűrni magadban.

Makacsul tartom a szemkontaktust, míg Robert eloldozza a kezeimet, majd a lábaimat is.

• Öltözz fel. A konyhában leszek.

Innentől lezártnak tekinti a témát és faképnél hagy. Nem zárja kilincsre maga mögött az ajtót, csak behajtja. Rosszul esik bevallani, hogy igaza van. Rohadtul szét vagyok csúszva, nem is tudom mikor éreztem magam már ennyire ramaty állapotban. Robert vér profi a szakmában, még csak megközelíteni sem fogom tudni azt a szintet, amit ő már évekkel ezelőtt elért. Hálás vagyok neki, hogy nem ragadták el az indulatok, és hogy nem tesz különbséget barát és beteg között. Valahol mégis rosszul esik, hogy csak öt ütésre futotta a mai este azok után, hogy kiharcolt magának egy igen csak drága fizetséget.

Lehajolok a felsőmért, közben el is szisszenek kicsit, most érzem csak igazán a hátamba nyilalló fájdalmat. Arról már nem is beszélve mennyire kényelmetlenné válik a viselete, amikor minden frissen szerzett sérülésemre rásimul.

A konyhába érve Robert két pohár borral a kezében fogad. Mosolyog és bíztat, hogy fogadjam el az egyiket, nem mintha nagy bíztatásra lenne szükségem. Az igazat megvallva úgy érzem baromi jól fog esni az a pohár bor a mai nap után.