Azonnal alulöltözöttnek érzem magam és halál biztos vagyok benne, hogy sikerült vörösebbre változzak, mint a rózsa, amit Robert kitartóan szorongat a kezében. Sikerül félretenni pár pillanatig a zavaromat és Robert szemeibe nézni.
Robert lepillant a kezében lévő rózsára, majd egy halovány, de annál határozottabb mosoly jelenik meg az arcán.
Mindig is szerettem Robert humorérzékét. Sosem volt az a túltolós típus. Mindig a helyén volt minden, ami elhagyta a száját.
Ugyanis így kicsit lehet olyan érzésem, hogy elvettem tőle, és nem ő adta. De igazából mindenki számára nyilvánvaló, hogy virágot hozott… Nekem. Próbálom magamban legyűrni ezt a tényt és semlegesen állni hozzá. Valószínűleg csak egy udvarias gesztusnak szánta virágot hozni valakinek, aki egyébként utálja az összes virágot. Nem az ő hibája, hogy ezt nem tudja rólam, sosem beszélgettünk a virágokról és arról, hogy én szeretem e, illetve jó néven veszem e, ha valaki hoz nekem. Ilyen beállítottság mellett persze egy rohadt vázám sincs ebben az óriási lakásban. Megkeresem a legideálisabbnak tűnő poharat, ami helyettesíthet egy vázát. Ezután még rendezem az arcizmaimat, és indulok Roberthez, hogy kezdetét vehesse a vacsora.
Fogalmam sincs, milyen étterembe megyünk, de Robert öltözetéből ítélve elég puccos helyen fogunk kikötni. Kellemes társaság, sosem beszélgetünk csak azért, hogy ne legyen zavaró a csend. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez a csend nem zavaró, kellemes, és megalapozza, hogy az est további részében ne értelmetlen beszélgetésekbe fulladjunk. Teljes szótlanságban töltjük az odafelé utat. Robert néha rám pillant, de csak lopva, és amikor látja, hogy nem tartok vele szemkontaktust, ismét az utat figyeli.
A város másik végében kötünk ki, a bulinegyedtől igazán távoli étteremre esett Robert választása. Végig mérem az étterem előtt várakozó öltönyös fazonokat. Jól tippeltem. Máris alulöltözve érzem magam. Egy kéz érkezik a combomra, Robert keze, megszorítja finoman, amire azonnal felé kapom a tekintetemet.
Robert sem késlekedik, azonnal nyitja ő is az ajtót. A kulcsot az egyik öltönyös fazon kezébe nyomja és megindul a bejárat felé. Szorosan mögötte lépkedek, közbe nem tudok betelni a látvánnyal. Gyönyörűen ki van világítva a hely és az udvar is. Bent egy kicsivel családiasabb környezet fogad, mint amire a külsejéből számítottam. Egy külön eső kis sarokban foglalunk helyet, pontosabban fogalmazva, ültetnek le minket. Igen, még a széket is kihúzták előttünk, hogy a legotthonosabban érezhessük magunkat. Mert ugyebár mindenki otthonában van egy személy, aki mindig kihúzza a széket, ha épp helyet szeretnénk foglalni. Elénk helyezik az étlapot és végre kettesben hagynak minket.
Robertet figyelem, ahogy fellapozza, aztán kicsit tanácstalanul rám pillant. Ebben a pillanatban pimasz mosoly szökik fel az arcomra, már-már vigyorgok.
Robert felhúzza a szemöldökét, de nem látok rajta egy cseppnyi kétségbeesést sem.
Róbert is elmosolyodik és bólint egyet. Becsukja az étlapot és összekulcsolja a kezét az asztalon. Egy pincér azonnal megjelenik, jegyzettömbbel a kezében.
Megrendelte a főfogást is, bélszín steaket kért diós nudlival és borsmártással. Pár szót váltottak még a pincérrel, aztán ismét kettesben maradunk.
Felemeli védekezőn a kezeit. – Sajnálom, hogy elfajultak a dolgok akkoriban, nem akartam ezzel kockára tenni a barátságunkat.
Megérkeznek az italok, ez újabb pár percet vesz igénybe, míg csendben figyeljük, ahogy a pincér kinyitja és lehelyezi elénk.
Felemeli az asztalról a szénsavas vizét és meglobogtatja előttem.
Érzem, ahogy összeszűkül a gyomrom a kérdésére. Ennyire látszana? Azért jöttem, hogy megnyíljak, beszélhessek valakivel, de most, hogy itt a lehetőség mégis inkább menekülnék. Robert türelmesen vár, egyáltalán nem sürget. Tekintete megnyugtató, szinte bíztat, hogy nem lesz semmi baj, ha beszélni kezdek.
Megérkezik az ételünk, amíg a pincér lepakolja elénk és távozik, ismét csöndbe temetkezünk. Ez a csönd azért is rossz, mert tudom, hogy rajtam a sor megtörni, és azt is tudom, hogy Robert türelmesen ki fogja várni, hogy megtegyem. Megvárattatom és beveszek egy falatot a számba, amit alapos rágás alá vetek, időhúzásként.
Robert bólint egyet bíztatóan és jóízűen bekapja a következő falatot.
Robert leöblíti az ételmaradványokat egy kis szénsavas vízzel, aztán újabb falatot csinál magának, de még mielőtt bekapná, beszélni kezd.
Robert leteszi a kezéből az evőeszközöket, nem egészen érti, hogy mit akarok, de egyáltalán nem is elutasító, és mivel nem kapok több reakciót, úgy érzem arra vár, hogy folytassam.
Robert arcán most először jelenik meg némi döbbenet az este folyamán, mint aki nem akar hinni a fülének. Lassan rázni kezdi a fejét és leteszi a kezéből az evőeszközöket.
Ősszeszűkül a szemem, először megpróbálom lenyelni, ami feltör belőlem, de végül képtelen vagyok megfékezni az indulatokat.
Pár pillanatig még Robert szemeiben kutatok, aztán eltolom magam az asztaltól, felállok, megigazítom magamon a ruhámat és visszatolom a széket.
Vállamra akasztom a táskámat és igyekszem eltűnni a helyszínről. Mindez nagyon jól megy, amíg ki nem érek, meg nem csap a kinti hideg levegő, rájövök, hogy nehezen jutok majd innen haza. Mindez arra késztet, hogy megtorpanjak, esélyt adva Robertnek, hogy utolérjen, amit persze meg is tesz. Erőteljesen markol bele a karomba, és húz meg vissza, maga felé.
Megfordulok, és mélyen a szemeibe nézek, majd az ajkára esik a tekintetem, melyen halvány mosoly tükröződik. Az enyém is szelíd mosolyra húzódik.
Megvillannak a szemei, megacélozza a tekintetét, végig mér, mint vadász a zsákmányát. Keze nem enged a szorításból, pedig nem tiltakozok, vagy próbálok szabadulni.
Közelebb lépek hozzá, már szinte majdnem összeütközünk, megmarkolom a nyakkendőjét, kissé a kezem köré csavarom, úgy tartom vele a szemkontaktust.
Elengedem a nyakkendőjét, kicsit meg is igazítom, majd ismét hátat fordítok és rezzenéstelen arccal sétálni kezdek. El tőle, mindegy merre, csak éreztetve vele, hogy nem teszek eleget a felszólításának.
Már egy jó ideje sétálok, amikor kocsi zúgásra leszek figyelmes a hátam mögött, és pillanatokon belül bevág elém. Nyílik az ajtó, lehajolok, hogy be tudjak nézni. Robert kőkemény tekintetével találom magam szembe. Nem szól semmit, mégis pont eleget mondd. Szó nélkül szállok be én is a kocsiba és már száguldunk is tovább. Robert arcát figyelem, a kezét, ahogy a kormányt markolja. Mérges, vagy legalábbis dühös, esetleg csalódott. Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy ő is pont ugyan annyira izgatott, mint én. Különben nem lépne ennyire rá a gázra, de ő is minél hamarabb a négy fal közé akar kerülni velem. Felpezseg bennem valami nagyon mélyről, nagyon régen érzett. Izgatott vagyok, várom, hogy Robert kezelés alá vegyen. Az, hogy rajtam fog csattanni az ostor és nem én mérem a csapást, teljesen lázba hoz. Próbálom felidézni azokat a képeket, amikor még a másik oldalon álltam, visszaemlékezni milyen is volt egy-egy kezelés, hogy mennyire élveztem. Nagyon régen volt már azaz idő, és teljesen idegenné is vált már a másik oldal számomra, és fogalmam sincs hogy fogok azonosulni újra vele, vagy akarok-e.
Roberthez érve még mindig nem beszélünk, szótlanul tesszük meg az utat a kocsitól a lakásig. Bent leteszem a táskámat, és a bőrdzsekit, aztán nem bírom tovább és Robertre nézek. Találkozik a tekintetünk, de fogalmam sincs mit látok a szemében. Int a fejével, hogy menjek utána, így ismét nem beszélünk, csak csendben megyek utána. Hátra megyünk, a titkos szoba irányába. Robert léptei biztosak, határozottak, legalábbis annak látszik, de fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Az én lépteim kezdenek egyre bizonytalanabbak lenni, pedig Robertben megbízok mégis egyre jobban vonakodok ettől az egésztől, ahogy közeledünk az ajtó felé. Elmúlik az izgatottság és némi aggodalom veszi át felette az uralmat.
Robert nyitja az ajtót, és bevár engem. Nem nézek rá, csak gondolkozás nélkül belépek a szobába. Meglep, amivel szembe találom magam. Robert birodalma sokkal kisebb és szolidabb, mint az enyém. Nincsen annyi játékszer a szem elé tárva, zárt szekrények vannak. Fekete szín dominál a szobában és lámpák adják meg azt a bizarrnak nevezett hangulatot. 9 éve ismerem Robertet, számtalanszor voltam már nála, de még sosem ismerhettem meg az ő kis birodalmát, ugyan úgy, ahogy neki sem volt lehetősége betekintést nyerni az enyémbe. Ezek olyan magánjellegű dolgok, amiket az emberek nem kötnek a barátaik orrára, akkor sem, ha esetleg az illető ugyan azokban a körökben mozog.
Robert hangja kizökkent a nézelődésből és a gondolkozásból.
Kicsit értetlenül vizsgálom Robert arcát, de kitartó a kérdésével szemben, mintha minden teljesen rendben lenne vele.
Összeszorítom az állkapcsomat, pár pillanatig csak csendben figyelem, aztán megadom magam.
Mosoly húzódik végig az arcán és megcsillan a szeme is. Érzem, hogy kezd a baráti szívesség nagy árat fizetni, és Robert be is igazolja, hogy nem tévedek.
Ledöbbenve állok előtte, először még a szavakat sem találom. Nem akarok hinni a fülemnek, nem teheti ezt velem. Ennyi év ismeretsége most hullik a porba, amikor kiderül, hogy egész végig félre ismerted azt a férfit, akire még az életed is rábíztad volna.
Sóhajt egyet, aztán megrázza a fejét és sarkon fordul. Szó nélkül távozik a szobából. Halkan csukja be az ajtót maga mögött, nem látok benne haragot. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is gyűrte magában. Legalábbis előttem, mert az, hogy most elvonult még biztos egy olyan utózengés, amit nem akarja, hogy lássak, és talán ez mindkettőnknek így a legjobb.