Vörös Kód 27.rész

27. rész – Ingrid

Azonnal alulöltözöttnek érzem magam és halál biztos vagyok benne, hogy sikerült vörösebbre változzak, mint a rózsa, amit Robert kitartóan szorongat a kezében. Sikerül félretenni pár pillanatig a zavaromat és Robert szemeibe nézni.

• Azt hittem, csak egy vacsora…

Robert lepillant a kezében lévő rózsára, majd egy halovány, de annál határozottabb mosoly jelenik meg az arcán.

• Ez csak egy ártalmatlan virág, egy nem éppen ártalmatlan hölgynek. Nem nagydolog.
• Ohh, szóval nem vagyok ártalmatlan – nem bírom ki, hogy ne húzódjon az én számra is egy kis mosoly.

Mindig is szerettem Robert humorérzékét. Sosem volt az a túltolós típus. Mindig a helyén volt minden, ami elhagyta a száját.

• Ez esetben meg kell várnod, amíg vízbe helyezem szerencsétlent! – kikapom, Robert kezéből még mielőtt átnyújtaná.

Ugyanis így kicsit lehet olyan érzésem, hogy elvettem tőle, és nem ő adta. De igazából mindenki számára nyilvánvaló, hogy virágot hozott… Nekem. Próbálom magamban legyűrni ezt a tényt és semlegesen állni hozzá. Valószínűleg csak egy udvarias gesztusnak szánta virágot hozni valakinek, aki egyébként utálja az összes virágot. Nem az ő hibája, hogy ezt nem tudja rólam, sosem beszélgettünk a virágokról és arról, hogy én szeretem e, illetve jó néven veszem e, ha valaki hoz nekem. Ilyen beállítottság mellett persze egy rohadt vázám sincs ebben az óriási lakásban. Megkeresem a legideálisabbnak tűnő poharat, ami helyettesíthet egy vázát. Ezután még rendezem az arcizmaimat, és indulok Roberthez, hogy kezdetét vehesse a vacsora.

Fogalmam sincs, milyen étterembe megyünk, de Robert öltözetéből ítélve elég puccos helyen fogunk kikötni. Kellemes társaság, sosem beszélgetünk csak azért, hogy ne legyen zavaró a csend. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez a csend nem zavaró, kellemes, és megalapozza, hogy az est további részében ne értelmetlen beszélgetésekbe fulladjunk. Teljes szótlanságban töltjük az odafelé utat. Robert néha rám pillant, de csak lopva, és amikor látja, hogy nem tartok vele szemkontaktust, ismét az utat figyeli.

A város másik végében kötünk ki, a bulinegyedtől igazán távoli étteremre esett Robert választása. Végig mérem az étterem előtt várakozó öltönyös fazonokat. Jól tippeltem. Máris alulöltözve érzem magam. Egy kéz érkezik a combomra, Robert keze, megszorítja finoman, amire azonnal felé kapom a tekintetemet.

• Ne érezd rosszul magad, csak az étel színvonala miatt választottam.
• Reméltem is, hogy nem okozol csalódást – elfintorodok egy kicsit, aztán leszedem magamról Robert kezét, amit valamiért a combomon felejtett és kiszállok a kocsiból.

Robert sem késlekedik, azonnal nyitja ő is az ajtót. A kulcsot az egyik öltönyös fazon kezébe nyomja és megindul a bejárat felé. Szorosan mögötte lépkedek, közbe nem tudok betelni a látvánnyal. Gyönyörűen ki van világítva a hely és az udvar is. Bent egy kicsivel családiasabb környezet fogad, mint amire a külsejéből számítottam. Egy külön eső kis sarokban foglalunk helyet, pontosabban fogalmazva, ültetnek le minket. Igen, még a széket is kihúzták előttünk, hogy a legotthonosabban érezhessük magunkat. Mert ugyebár mindenki otthonában van egy személy, aki mindig kihúzza a széket, ha épp helyet szeretnénk foglalni. Elénk helyezik az étlapot és végre kettesben hagynak minket.

Robertet figyelem, ahogy fellapozza, aztán kicsit tanácstalanul rám pillant. Ebben a pillanatban pimasz mosoly szökik fel az arcomra, már-már vigyorgok.

• Ne engem less, azt mondtad, hogy el vagy halva a kajájuktól, szóval hajrá. Lepj meg! – eltolom magamtól az étlapot Robert felé és karba teszem a kezem.

Robert felhúzza a szemöldökét, de nem látok rajta egy cseppnyi kétségbeesést sem.

• Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy valami alkohol tartalmú italt esetleg szeretnél-e fogyasztani.
• Egy üveg bor jól esne, de tekintettel arra, hogy csak az ökör iszik magában, beérem egy kólával is.

Róbert is elmosolyodik és bólint egyet. Becsukja az étlapot és összekulcsolja a kezét az asztalon. Egy pincér azonnal megjelenik, jegyzettömbbel a kezében.

• Innivalót hozhatok esetleg?
• A hölgynek egy kólát, én pedig egy szénsavas vizet szeretnék kérni – figyelem Robertet, ahogy beszél, mindig is csodáltam mennyire kifinomult modora van.

Megrendelte a főfogást is, bélszín steaket kért diós nudlival és borsmártással. Pár szót váltottak még a pincérrel, aztán ismét kettesben maradunk.

• Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást.
• Részemről a megtiszteltetés, hogy elhívtál. Bár még mindig remélem, hogy csak egy szimpla baráti vacsora jár a fejedben.
• Ugyan kérlek. Tudod, hogy…
• Ne fogd az italra Robert!

Felemeli védekezőn a kezeit. – Sajnálom, hogy elfajultak a dolgok akkoriban, nem akartam ezzel kockára tenni a barátságunkat.

Megérkeznek az italok, ez újabb pár percet vesz igénybe, míg csendben figyeljük, ahogy a pincér kinyitja és lehelyezi elénk.

• Nem számít, viszont nem ismétlődhet meg, mert károsítaná a kapcsolatunkat. Szóval viselkedj!

Felemeli az asztalról a szénsavas vizét és meglobogtatja előttem.

• Reméljük ez nem fog nagyon beütni – kortyol belőle párat, majd leteszi és újra a szemembe néz. – Elmeséled mi bánt?

Érzem, ahogy összeszűkül a gyomrom a kérdésére. Ennyire látszana? Azért jöttem, hogy megnyíljak, beszélhessek valakivel, de most, hogy itt a lehetőség mégis inkább menekülnék. Robert türelmesen vár, egyáltalán nem sürget. Tekintete megnyugtató, szinte bíztat, hogy nem lesz semmi baj, ha beszélni kezdek.

• Azt sem tudom, hol kezdhetném – sóhajtok fel végül, megadva magam Robert érdeklődésének.
• Talán kezdjük az elején.
• Nem vagyok jó ember, Robert.
• Hogyan különböztetünk meg jó, és rossz embert?
• Bántok embereket.
• Ez a munkád, tudod, az emberek fizetnek azért, hogy bántsd őket.
• Csakhogy, én élvezem, ha bánthatom őket, ha látom az arcukon a kínt, a szenvedést.
• Kérdezz meg egy szakácsot, hogy élvezettel készíti-e el a ma esti vacsorádat.
• Biztos vagyok benne, hogy nem nedvesedik be steak készítés közben! – összeráncolom a szemöldökömet.
• Minden ügyfeledre izgulsz, vagy csak bizonyos ügyfeleidre?
• Inkább csak egy bizonyos ügyfelemre. Aki igazából, jelenleg nem is az ügyfelem, mert nem áll szóba velem.
• Áh, szóval igazából szerelmi bánatod van.

Megérkezik az ételünk, amíg a pincér lepakolja elénk és távozik, ismét csöndbe temetkezünk. Ez a csönd azért is rossz, mert tudom, hogy rajtam a sor megtörni, és azt is tudom, hogy Robert türelmesen ki fogja várni, hogy megtegyem. Megvárattatom és beveszek egy falatot a számba, amit alapos rágás alá vetek, időhúzásként.

• Sokáig tagadtam, hogy szerelmes lennék. Valószínűleg még most sem vallanám be magamnak, ha nem állna ennyire szarul a szénánk.
• Miért nem beszél veled?
• Azt hiszi, hogy összeszűrtem a levet a nővérével.
• Óóó – Robert megemeli a fejét, mint aki teljes megvilágosodást nyert. – Szóval Dóra testvéréről van szó.
• Beszélnél vele az érdekemben?

Robert bólint egyet bíztatóan és jóízűen bekapja a következő falatot.

• Jót tenne neked, ha nem zárkóznál el a saját érzéseid elől.
• Tudod, hogy végződött ez legutóbb is – ismét az ételemet elemzem, érzem, kezdek zavarba jönni.

Robert leöblíti az ételmaradványokat egy kis szénsavas vízzel, aztán újabb falatot csinál magának, de még mielőtt bekapná, beszélni kezd.

• Végződhetett volna sokkal rosszabbul is. Tudom, hogy ez így most baromi szarul hangzik, de Emili él és virul. Egészséges, nem szenvedett látáskárosodást…
• Elég! – förmedek rá Robertre. – Egyáltalán nem kellett volna megtörténnie. Nem az számít, hogy mi lehetett volna, hanem amit megtettem. Megszegtem a szerződés bizalmi szabályát, és miért? Mert annyira élveztem, annyira bevoltam indulva, hogy teljesen elvesztettem a fejem és semmilyen korlát nem számított. Az pedig, hogy ezt a fájdalom váltotta ki, ami Emili arcán tükröződött, egyszerűen megbocsáthatatlan – tartok egy kis szünetet – Segítened kell, Robert.

Robert leteszi a kezéből az evőeszközöket, nem egészen érti, hogy mit akarok, de egyáltalán nem is elutasító, és mivel nem kapok több reakciót, úgy érzem arra vár, hogy folytassam.

• Át akarom élni azt a kínt, amit Emilivel tettem. Érezni akarom a fájdalmát, ahogy átjárja a testem minden porcikáját. Könyörgni akarok, hogy hagyd abba, és te mégis folytatod. Bármit megteszek, csak segíts nekem. Kérlek.

Robert arcán most először jelenik meg némi döbbenet az este folyamán, mint aki nem akar hinni a fülének. Lassan rázni kezdi a fejét és leteszi a kezéből az evőeszközöket.

• Ingrid, olyat kérsz tőlem, ami bőven túlmegy egy határon. Nem áldozhatjuk fel a barátságunkat erre.

Ősszeszűkül a szemem, először megpróbálom lenyelni, ami feltör belőlem, de végül képtelen vagyok megfékezni az indulatokat.

• Erre nem, de arra igen, hogy feküdjek le veled, Robert?
• Ingrid…
• Ne! Ne akarj mentegetőzni. Felesleges lenne, mindketten tudjuk, hogy nagyon is rám vagy gerjedve. Ez már rég nem barátság a részedről, szóval ne próbáld meg erre kenni, hogy nem akarsz segíteni.
• Te is tudod, hogy bármiben rendelkezésedre állok, de ezt nem kérheted tőlem.
• Te sem kérhetted volna, hogy feküdjek le veled, mégis megtetted, amikor pontosan tudod, hogy – elhallgatok.

Pár pillanatig még Robert szemeiben kutatok, aztán eltolom magam az asztaltól, felállok, megigazítom magamon a ruhámat és visszatolom a széket.

• Köszönöm a vacsorát, pont annyira értelmetlen volt, mint a legutóbbi ital meghívásod. Szerintem ne erőltessük ezt, amíg nem tisztázod magadban a dolgokat. További szép estét, Robert.

Vállamra akasztom a táskámat és igyekszem eltűnni a helyszínről. Mindez nagyon jól megy, amíg ki nem érek, meg nem csap a kinti hideg levegő, rájövök, hogy nehezen jutok majd innen haza. Mindez arra késztet, hogy megtorpanjak, esélyt adva Robertnek, hogy utolérjen, amit persze meg is tesz. Erőteljesen markol bele a karomba, és húz meg vissza, maga felé.

• Ne merészelj így itt hagyni, Ingrid! – hangja határozott, ellentmondást nem tűrő.

Megfordulok, és mélyen a szemeibe nézek, majd az ajkára esik a tekintetem, melyen halvány mosoly tükröződik. Az enyém is szelíd mosolyra húzódik.

• Mert? Különben mi lesz?

Megvillannak a szemei, megacélozza a tekintetét, végig mér, mint vadász a zsákmányát. Keze nem enged a szorításból, pedig nem tiltakozok, vagy próbálok szabadulni.

• Különben meg kell, hogy büntesselek – hangja acélos, kicsit reszelős.

Közelebb lépek hozzá, már szinte majdnem összeütközünk, megmarkolom a nyakkendőjét, kissé a kezem köré csavarom, úgy tartom vele a szemkontaktust.

• Reméltem, hogy ezt mondod – szinte csak suttogom, de nincs is szükség hangosabban beszélni, hiszen alig pár centire áll tőlem.

Elengedem a nyakkendőjét, kicsit meg is igazítom, majd ismét hátat fordítok és rezzenéstelen arccal sétálni kezdek. El tőle, mindegy merre, csak éreztetve vele, hogy nem teszek eleget a felszólításának.

Már egy jó ideje sétálok, amikor kocsi zúgásra leszek figyelmes a hátam mögött, és pillanatokon belül bevág elém. Nyílik az ajtó, lehajolok, hogy be tudjak nézni. Robert kőkemény tekintetével találom magam szembe. Nem szól semmit, mégis pont eleget mondd. Szó nélkül szállok be én is a kocsiba és már száguldunk is tovább. Robert arcát figyelem, a kezét, ahogy a kormányt markolja. Mérges, vagy legalábbis dühös, esetleg csalódott. Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy ő is pont ugyan annyira izgatott, mint én. Különben nem lépne ennyire rá a gázra, de ő is minél hamarabb a négy fal közé akar kerülni velem. Felpezseg bennem valami nagyon mélyről, nagyon régen érzett. Izgatott vagyok, várom, hogy Robert kezelés alá vegyen. Az, hogy rajtam fog csattanni az ostor és nem én mérem a csapást, teljesen lázba hoz. Próbálom felidézni azokat a képeket, amikor még a másik oldalon álltam, visszaemlékezni milyen is volt egy-egy kezelés, hogy mennyire élveztem. Nagyon régen volt már azaz idő, és teljesen idegenné is vált már a másik oldal számomra, és fogalmam sincs hogy fogok azonosulni újra vele, vagy akarok-e.

Roberthez érve még mindig nem beszélünk, szótlanul tesszük meg az utat a kocsitól a lakásig. Bent leteszem a táskámat, és a bőrdzsekit, aztán nem bírom tovább és Robertre nézek. Találkozik a tekintetünk, de fogalmam sincs mit látok a szemében. Int a fejével, hogy menjek utána, így ismét nem beszélünk, csak csendben megyek utána. Hátra megyünk, a titkos szoba irányába. Robert léptei biztosak, határozottak, legalábbis annak látszik, de fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Az én lépteim kezdenek egyre bizonytalanabbak lenni, pedig Robertben megbízok mégis egyre jobban vonakodok ettől az egésztől, ahogy közeledünk az ajtó felé. Elmúlik az izgatottság és némi aggodalom veszi át felette az uralmat.

Robert nyitja az ajtót, és bevár engem. Nem nézek rá, csak gondolkozás nélkül belépek a szobába. Meglep, amivel szembe találom magam. Robert birodalma sokkal kisebb és szolidabb, mint az enyém. Nincsen annyi játékszer a szem elé tárva, zárt szekrények vannak. Fekete szín dominál a szobában és lámpák adják meg azt a bizarrnak nevezett hangulatot. 9 éve ismerem Robertet, számtalanszor voltam már nála, de még sosem ismerhettem meg az ő kis birodalmát, ugyan úgy, ahogy neki sem volt lehetősége betekintést nyerni az enyémbe. Ezek olyan magánjellegű dolgok, amiket az emberek nem kötnek a barátaik orrára, akkor sem, ha esetleg az illető ugyan azokban a körökben mozog.

• Annyi embert megkérhettél volna, annyi emberhez fordulhattál volna. Miért én?

Robert hangja kizökkent a nézelődésből és a gondolkozásból.

• Mert benned megbízok – egyszerű, tömény válasz.
• Miért éri ez meg nekem?

Kicsit értetlenül vizsgálom Robert arcát, de kitartó a kérdésével szemben, mintha minden teljesen rendben lenne vele.

• Ezt, hogy érted?
• Mi hasznom származik ebből az egészből?
• Hasznod? Robert, mit akarsz?
• Szolgáltatást nyújtok, valamiért cserébe, nem?

Összeszorítom az állkapcsomat, pár pillanatig csak csendben figyelem, aztán megadom magam.

• Bökd már ki!

Mosoly húzódik végig az arcán és megcsillan a szeme is. Érzem, hogy kezd a baráti szívesség nagy árat fizetni, és Robert be is igazolja, hogy nem tévedek.

• Egy csók. Egy igazi, amibe anyait-apait beleadsz. Ez az ára.

Ledöbbenve állok előtte, először még a szavakat sem találom. Nem akarok hinni a fülemnek, nem teheti ezt velem. Ennyi év ismeretsége most hullik a porba, amikor kiderül, hogy egész végig félre ismerted azt a férfit, akire még az életed is rábíztad volna.

• Annyi minden van, amit kérhetnél Robert, miért?
• Te is kérhettél volna tőlem ezer más dolgot is, de te azt kéred, verjelek félholtra. Annak ez az ára. Nem gyermekded határokat készülünk átlépni. Szerinted nekem jólesik, ha ezt kéred tőlem?
• Ez a munkád! – fakadok ki.
• Sehol nem olvastam a munkaköri leírásomban, hogy bizalmas barátokat megverni a munkám része.
• Akkor miért nem mondod csak egyszerűen a szemembe, hogy nem vállalod!?
• Mert hajlandó vagyok áldozatot hozni, ha te is.
• Óhh – felnevetek, hangosan és hosszan. – Mert neked ez kurva nagy áldozat!
• Igen is az! Igen is nagy áldozat – most először emeli fel a hangját és látok némi kétségbeesést a szemében 9 év alatt. – Te döntesz – felemeli a kezeit.

Sóhajt egyet, aztán megrázza a fejét és sarkon fordul. Szó nélkül távozik a szobából. Halkan csukja be az ajtót maga mögött, nem látok benne haragot. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is gyűrte magában. Legalábbis előttem, mert az, hogy most elvonult még biztos egy olyan utózengés, amit nem akarja, hogy lássak, és talán ez mindkettőnknek így a legjobb.