Vörös Kód 26.rész

26. rész – Ingrid

Iszonyatos fájdalmakkal ébredek. Örülök, hogy egyedül vagyok és nem látja senki milyen állapotba vagyok. Nem volt erőm tegnap letusolni, de még csak az ágyamba sem befeküdni. A lenti vendégszobáig valahogy elvergődtem, aztán ott véget is ért a tegnapi történetem. Arra sem emlékszem, kifizettem e a taxit, vagy hogy jutottam be a lakásomba.

Erőt kell kifejtsek, hogy lábra tudjak állni. Éreztem már korábban is a fájdalmat egy-egy kemény dugás után, de a tegnapi brutálisra sikerült. Ülni meg sem próbálok, esélytelen hogy kibírjam. Kibotorkálok a konyhába, kihúzom a gyógyszeres fiókot, fájdalomcsillapító után kutatok. Nagy nehezen, de metalálom a dobozt, reménykedve bontom ki. Egy levél még van benne, gyorsan kinyomok 3at is a kezembe és egyszerre lenyelem őket, csak úgy víz nélkül.

Elsétálok a fürdőig, ott leszenvedem magamról a ruhámat és beállok a zuhany alá. Nem forró vizet folyatok magamra, inkább csak langyosat, már majdnem hideget. Meg kéne mosakodnom odalent, főleg hogy Márk tegnap először dugott meg gumi nélkül. Iszonyatos érzés volt. Soha nem járt bennem még így farok, de nem hibáztathatom, amiért nem húzott fel óvszert. Bár attól megkímélt, hogy belém élvezzen, azért a biztonság kedvéért szerzek ma egy esemény utáni tablettát.

Kicsit jobban érzem magam a fürdés után, lemostam magamról a tegnap mocskát. Főztem magamnak egy kávét és összedobtam egy vajas kiflit. Mást nem is kívánok. Állva fogyasztom el a reggelimet. Előkeresem a telefonomat, nincs rajta se üzenet, se nem fogadott üzenet. Mindenki szarik a fejemre, zseniális! Minden jel arra mutat, hogy remek irányba halad az életem. Felsóhajtok, nekidőlök a szekrénynek, kikeresem Robert számát és megnyomom a hívás gombot. Szokásához híven hamar felveszi, szerencsére sosem szokott megvárattatni.

• Szia! – kezdeményezem a beszélgetést, még mielőtt bele szólhatna. – Áll még az a vacsora meghívás?

Hallom, ahogy elmosolyodik a telefon túloldalán. – Ami azt illeti, már keresni akartalak, hogy mikor lenne aktuális.

• Ma este? 7-kor?
• Ott leszek – ki is nyomja a telefont, így ismét magamra maradok.

Csak egy beteget várok mára, ennek elmondhatatlanul örülök, fogalmam sincs, hogy leszek képes ezt is végig csinálni, de össze kell szednem magam. Visszamegyek a hálóba, emberi külsőt öltök magamra, van még két szabad órám, azalatt megejtem a kötelező köröket. Elmegyek a gyógyszertárba, kérek egy esemény utáni tablettát, persze nem megy egyszerűen, de egy kis ráfizetéssel sikerül rábírnom a gyógyszerészt, hogy adja oda. Az első sarki boltba veszek magamnak vizet, amivel be tudom venni a pirulát. Veszek még magamnak némi élelmiszert, és egy jó üveg minőségi whiskyt. Legutóbb kicsit megcsappant a készletem, és úgy érzem, lesz még szükségem rá.

Kezdem jobban érezni magam, hatott a fájdalomcsillapító is. Csinálok magamnak még egy kávét, aztán az emeletre megyek, átöltözök, dobok fel egy enyhe sminket, ami elfedi a nyúzott arcomat. Rápillantok az órára, de még mindig maradt fél órám. Óvatosan megpróbálok leülni az ágyra. Annyira nem is borzalmas, mint amire számítottam, de ebben biztosan közre játszik a fájdalomcsillapító is. Behunyom a szemem, Rami arca jelenik meg előttem, hogy mennyire nem akart tegnap látni, beszélni velem. Mennyire elcseszett volt az egész helyzet, teljesen kiszolgáltattam magam neki ő pedig csak át lépett rajtam, mint egy szemét darabon. A legbosszantóbb az egészben hogy a legnagyobb bűnöm csak annyi, nem mondtam el neki milyen szemét húzásra vetemedett a testvére. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot, de fogalmam sincs, miként közeledhetnék felé.

Merengésemből a csengőm hangja zökkent ki. Megjött a mai betegem és még az sem biztos, hogy magamat rendbe tudom tenni, nem hogy most más bajával foglalkozni. Veszek egy mély levegőt és feltápászkodok, lesietek az emeletről, már amennyire ezt a lábaim engedik és ajtót nyitok.

• Szia – mondom reflexszerűen aztán meg kell kapaszkodnom az ajtóban, még a szememet is megdörzsölöm.
• Szia kislány! – mosolyogva már szinte vigyorogva bámul rám Emili az ajtó másik oldaláról.

Belém fagy a levegő, azt sem tudom hirtelen mit mondhatnék, szerencsére Emili kihúz a kínos helyzetből és beszél helyettem.

• Ne aggódj, fizettem neki, hogy a mai napot elengedje – háta mögé pillant, minden bizonnyal a mai betegemre célzott. – Nem nézel ki valami jól.

Elmosolyodok halványan, félre állok az ajtóból.

• Micsoda meglepetés.

Belép az ajtón, kérdés nélkül a nappali felé veszi az irányt. Vennem kell még pár levegőt, hogy össze szedjem magam, lassan csukom be az ajtót, ezzel is próbálok időt nyerni. Megfontolt lépésekkel közelítem meg a nappalit, ahol Emili már kényelembe helyezkedve vár rám. Értetlen arckifejezéssel közelítem meg, nem ülök le azonnal, legkevésbé van kedvem most bármi féle ülő testhelyzetet felvenni.

• Valami baj van, Emili?
• Ezt inkább mondd meg te.

Össze kulcsolja a kezeit és a térdére fekteti őket.

• Hogy tessék? – értetlenségem kiül az arcomra is, amit Emili egy halvány mosollyal reagál le.
• Márk felhívott.

Érzem, hogy kifut a vér az arcomból, remegni kezdenek a lábaim, de összeszorítom a fogaimat.

• Mit mondott?
• Azt, hogy kérdezzem meg tőled, szerinted mit kellene mondania.
• Egyáltalán azt sem értem, ő hogyan talált rád, meg minek keresett meg és küldött ide.
• Aggódik érted, Ingrid. Én is aggódom érted.

Felemelem a kezem tiltakozásom jeléül. Hatásosnak bizonyul, mert Emili abba hagyja, amibe bele kezdett.

• Nem kell értem, vagy miattam aggódni. Teljesen jól megvagyok, neked pedig már ott az új életed, amiben én nem szerepelek. Ne akard, hogy újra kapcsolatba kerüljünk. Kerülj el, ne foglalkozz velem, hagyj magamra. Éld az életed és soha ne tekints vissza!

Emili feláll a kanapéról és megindul felém. Hátrálok, amíg tudok, de falnak ütközök, ő pedig nem áll meg. Legnagyobb meglepetésemre akkora pofont kever le, majdnem a fal adja a másikat.

Meglepetten pislogok, ezt nem érdemeltem meg! Összeráncolt szemöldökkel fürkész, mit lépek erre, amikor nem reagálok, sóhajt egyet.

• Szedd már össze magad! Ne akarj a magányos hős lenni, mert nagyon szarul áll.
• Fogalmad sincs min megyek keresztül – rázom a fejem.
• Mondd el.
• Nem akarlak ezzel terhelni – rázom a fejem. – Hiba volt felkeresselek és visszarángatni a jelenembe. Túl szép helyet töltöttél be a múltamban és te is hazudnál, ha azt állítanád, hogy nem tudok hatással lenni rád a jelenben. Pont úgy, ahogy te is hatással vagy rám, minden egyes alkalommal, amikor eszembe jutsz, vagy látlak, kapcsolatba kerülünk.
• Ingrid, lassíts. Mégis miről beszélsz? – hátra lép egyet, amiért igen hálás is vagyok, így legalább némi levegőhöz tudok jutni.

Meglepő mennyi érzelem árad szét bennem pusztán a jelenléte miatt. Nem mondom, hogy rossz, de tudom, hogy helytelen. A vágyakozás keveredik az izgatottsággal. Nekem mégis fegyelemre kell parancsoljam a testem.

• Csak ez nem működne köztünk, Emili. Nem működhet. Egyszerűen sosem tudnék rád úgy nézni, mint egy barátra, vagy ismerősre. Túl sokat jelentettél nekem, és jelentesz most is ahhoz, hogy bármiféle kapcsolat is lehessen köztünk.

Emili arcára meglepődés és döbbenet ül ki. Mondhatnám úgy is, hogy arcára fagy a mosolya.

• Nem kell ezt csinálnod. Nem kell ellöknöd magadtól.
• De igen! – emelem fel a hangomat. – Szeretném, ha hazamennél. Nagyon rendes tőled, hogy benéztél. De nem akarom, hogy itt legyél.
• Miért rettegsz ennyire tőlem?
• Nem rettegek tőled Emili, attól rettegek, hogy nem tudom visszafogni magam a közeledben.

Meglepetésemre Emili arcán lágy mosoly húzódik végig. Értetlenül nézek a szemeibe, mire ő csak bólint egyet.

• Ha mégis meggondolnád magad, tudod hol találsz.

Megfordul és a bejárati ajtó felé kezd lépkedni. Figyelem, minden egyes lépését. Le sem veszem róla a szemem, míg egyszer csak már nincs a látóterembe. Megborzongok, végig fut rajtam valami melegség, és egyben kiráz a hideg is. Mint amikor lázas az ember és egyszerre van nagyon melege is és fázik is. Fogalmam sincs, hogy ez most a végszó volt e köztünk, vagy fogom e még valaha látni, egy dologban biztos vagyok. Jól döntöttem, hogy elküldtem és nem rángatom bele a mocskos világomba ismét.

A nap további része unalmasan telt pedig próbáltam magam rábeszélni filmnézésre, mosásra, takarításra, főzésre, még azt is felfedeztem, mennyire mocskosak az ablakaim, de képtelenségnek tűnt, hogy megtakarítsam őket. Így igazából semmittevésbe fulladt az egész napom egészen este hatig. Ekkor eszméltem rá, hogy ideje lenne készülődnöm, mert Robert egy órán belül itt van, és sosem késik. Észre sem veszem, mennyire belemerülök a készülődésbe. Teljesen úgy néz ki a végeredmény, mintha randevúzni mennék, pedig közel sem.  

Egy fehér, hosszú nyakú pólót választottam, ami teljesen ráfeszül a testemre. Fekete feszülős hosszúszárú nadrágot, amihez egy fekete csizmát választottam. Egy hosszabb szabású bőrdzsekit. Mind emellé egy elegáns fülbevalót és nyakláncot is vettem fel. Összességében szolid, mégis van benne valami kirívó. A sminkem utolsó simításaival bajlódok, amikor megszólal a csengőm. Elmosolyodok, amikor meghallom és az órára pillantok. Milyen pontos… Gyorsan befejezem a sminkem és megyek is ajtót nyitni. Ledöbbent a látvány, Robert talpig öltönyben áll előttem, kezében egy szál rózsa.