Vörös Kód 25.rész

25. rész – Ingrid

Két napja próbálom lekötni magam több-kevesebb sikerrel.  A munkába temetkezés egy jó tervnek bizonyul, míg betegek köreibe zárom magam és rájuk összpontosítok, addig kevesebbszer jut eszembe Rami. Még mindig alig fér a fejembe, hogy ennyire hirtelen minden tönkrement, ami szép és jó volt vele. Naivan azt hittem, talán működhet köztünk valami. Aztán egy szempillantás alatt minden kis felépített hitem romokban hever a padlómon. Állhatok felette naphosszat, nem találom a kirakós illeszkedő darabjait. Ha szeretném is ismét felépíteni a kártyavárat, azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Sosem voltam jó az önkifejezésben, arról nem is beszélve, hogy a mások után futásba egyenesen borzalmas. Mindig is úgy életem az életem, ha valaki ki akar lépni belőle, nyitva van neki az ajtó, nyugodtan megteheti. Közben meg itt van ez a furcsa érzés a mellkasomban, nem akarom, hogy ennyi legyen. Nem végződhet ennyire borzalmasan.

Ma csak egy páciens jött hozzám, egész kikapcsoló és üdítő volt számomra is. Most, hogy elment kicsit feltöltődve állok a nappaliba és agyalok. Átsétálok a dolgozó szobámba, felnyitom a laptopomat és megnyitom a böngészőt. Nem mai darab már, így kicsit lassan tölti be a kívánt oldalt. Rami nevét gépelem a keresőbe és rákattintok a kis kereső jelre. Újabb várakozási idő, de nem hiába. Sikerül találjak egy cikket, amit bizony Rami írt. Megnyitom, de nem az elolvasásával bajlódok. Engem a cég érdekel, ahol Rami dolgozik. Ha már otthon nem hajlandó velem beszélni, talán ez lehet az utolsó mentsváram. Addig nem hátrálok meg, míg meg nem hallgat. Pár perces keresgélés után rá is találok a címre. Papírlapot és egy tollat veszek elő, felfirkantom és úgy, ahogy van, ott hagyom a gépet. Már indulok is, úgy érzem, most semmi nem állíthat meg.

Leparkolok az irodaház előtt. Elég nagynak tűnik, a képeken kisebbnek látszik. Gondolkozz Ingrid, hogy találsz meg ekkora épületben egy bizonyos személyt. Kikászálódom a kocsiból és az épület felé lépkedek, közben kattognak a fogaskerekek az agyamban. Lassan közelítem meg a bejáratot, ki is szúrom magamnak a portást, 50 körüli úri ember. Megigazítom még a hajamat, mielőtt kinyitom az ajtót. Magamra erőltetem a legkedvesebb mosolyomat.

• Szép jó napot! – köszönök oda illedelmesen.

Végig néz rajtam, nem igazán érti, hogy mit is keresek én itt pontosan.

• Segíthetek?
• Ami azt illeti, nem is sejti mennyire. Dolgozik itt egy Foris Ramóna nevű újságíró. – inkább kijelentésnek szántam, de akár egy kérdésnek is elment volna.
• Igen, felszólok neki, hogy keresi… Ki is? – már nyúl is a telefonért.

Szinte agresszívan vágódok be az asztala mögé visszanyomni a kezét a telefonra.

• Ne! – emelem fel a hangomat, de mikor látom, hogy a rémület ül ki az arcára visszahőkölök.

Elengedem és visszahelyezkedem a pult elé, ahol eddig is állnom kellett volna.

• Bocsánat – túrok bele a hajamba. – Nem akartam megijeszteni, csak tudja, nem tudhat róla, hogy jöttem. Meglepetésnek szántam. Meg tudná mondani, hol találom?

Még mindig rémülten néz rám, sikeresen lesokkoltam. Ügyes húzás volt Ingrid! Aztán rázni kezdi a fejét. – Nem, én nem mondhatom meg. Nem lehet oda csak úgy felmenni.

Ellágyulok, a lehető legbarátságosabb arckifejezésemet veszem elő.

• Ugyan, valami módja csak van, hogy felengedjen.
• Nem! Nincs. Idegeneknek tilos a belépés. Ha szeretne vele beszélni, szólhatok neki, de többet nem tehetek.

Megköszörülöm a torkomat, gondoltam, hogy nem fog könnyen menni, készültem mindenre. Beletúrok a zsebembe, előveszek egy 20ast és az asztalra csúsztatom.

• Kérem, nagyon fontos. Mondhatni, élet-halál kérdése.

Látom a szemében, hogy felcsillan a pénz láttára. Már majdnem elhiszem, hogy segíteni fog, amikor nem nyúl érte. Megforgatja a szemét, felhúzza a szemöldökét.

• Meg akar vesztegetni?
• Eszem ágában sincsen, inkább tekintsen erre amolyan fizetés kiegészítésként.
• Nem lehet, sajnálom, de nem tehetek ilyesmit!

Felsóhajtok, ismét a zsebembe túrok. Nagyon sokba fog nekem ez a beszélgetés kerülni! Újabb 20ast veszek elő és a másik mellé csúsztatom.

• Van még ott, ahonnan ez jött – pillantásommal jelzem, hogy nézzen le ismét az összegre.

Látom, ahogy eltörik benne a munkába vetett hűsége, próbál ellenkezni, de ekkor az orra elé csúsztatom immár a harmadik 20ast.

• Gondolja át, kérem – hangom nagyon lágy és hízelgő.

Akkorát nyel, hogy még a főnöke is biztosan meghallotta, én pedig tudom, hogy nyertem. Alig bírom ki, hogy ne vigyorogjak. Közelebb hajol és int, hogy én is tegyek így. Elmondja, melyik emeleten találom, aztán közli, hogy legyek nagyon óvatos. Áttolom neki a pénzt, megköszönöm a segítséget és a lifthez sétálok. Beszállok, megnyomom az 5. emelet gombját, még egyszer összenézünk a portással, aztán záródik az ajtó és indul velem a lift. Ahogy kinyílik az ajtó, kommandó üzemmódba kapcsolok. Próbálok nem feltűnően közlekedni és megközelíteni az 513-as szobát. Már majdnem ott vagyok, amikor megpillantom Ramit. Pont a szobából jön ki, kezében egy üres bögrét lóbál. Nem tűnik jókedvűnek, sem pedig kipihentnek.

A fal mellé lapulva figyelem, nem akarom, hogy idő előtt meglásson. Igazság szerint nem volt megtervezett idő, de ha lehetőség van rá már csak ne a folyosó közepén botoljunk egymásba. Mázlim van, mert a másik irányba veszi a lépteket így simán tudom követni. Nem néz hátra, hiszen miért is gondolná, hogy bárki is követi? Befordul egy kis szobába, kávézó helyiségnek ítélem meg, persze, hogy nincs bent egyedül. Francba! Gyors léptekkel az ajtó mellé sétálok, neki dőlök háttal és várok, közben idegesen dobolok kezemmel a combomon. Jó pár perc eltelik, mire az idegen távozik a helyiségből és Rami egyedül marad bent. Több sem kell, már fordulok is be a nyitott ajtón. Azzal a lendülettel csukom is magunkra az ajtót, ahogy beérek. Elfordítom a kulcsot is a zárba, másik kezemmel az ablak melletti redőny zsinórját húzom meg, ami hangos robajjal adja meg magát és zuhan le. Rami ijedten fordul meg, rémülten néz rám, még a kávéja egy részét is magára borítja, annyira megijesztem.

• Te meg mi a faszt csinálsz, itt?! – hangja zaklatott.
• Beszélnünk kell – próbálok higgadt lenni.
• Akkor hívj fel!
• Hívtalak, de nem veszed fel a telefont.

Közelebb sétál, tekintete ellenséges. Nyomát sem látom a régi énjének. Tényleg ennyire megutált volna? Nagyon közel áll meg, várakozó pillantást vet rám.

• Menned kell, dolgozom.
• Amíg meg nem hallgatsz, nem – próbálok határozott lenni, de kizökkent Rami ellenszenve.

A falon levő órára pillant, aztán vissza rám. – Igyekezz.

• Figyelj, először is, nem feküdtem le Dórával, akármit is mondd. Tudom, hogy el kellett volna mondanom. Elbasztam. Sajnálom. Másodszor pedig – veszek egy nagy levegőt, kissé félve pillantok Rami szemeibe – nem akartam beismerni magamnak sem, de kedvellek. Úgy, ahogy sosem hittem volna, hogy képes vagyok.

Nem változik meg a tekintete, szinte üres, nem látok benne érzelmeket. Talán gyűlöletet, és haragot. Nem mozdulnak az ajkai sem válaszra.

• Mondj valamit…
• Nyisd ki az ajtót, dolgozom.

Tekintete elszánt, még csak a könyörület legapróbb jelét sem látom.

• Rami… – nem tudom mi ez a furcsa görcs a gyomromban, de borzalmas érzést kelt bennem.

Nem adja meg magát, még közelebb lép jelezve, hogy szeretne távozni a szobából. Felsóhajtok és ellépek az ajtótól. Azonnal nyitja, és már bent sincs. Vissza se néz rám. Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájba rúgtak. Kiabálni akarok és felborítani mindent, ami az utamba kerül, ehelyett csak azon kapom magam, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Azonnal letörlöm és veszek egy mély levegőt. Meg még mit nem! Megacélozom magam és visszasétálok a kocsimhoz.

Egész délután nyugtalan voltam, nem bírom feldolgozni a kudarcot. Kell valami, amivel leköthetek magam, valami elterelés. Van egy bár, már ezer éve, hogy megfordultam ott. Akkoriban is szinte csak Márk miatt mentem oda. Viszont most egyértelmű, hogy Márkhoz nem fordulhatok, hiszen amilyen jól áll a szénám, vele is rendesen összekaptam. Azon kívül viszont nem tudok olyan megbízható forrást, amire nekem most szükségem van.

Kicsípem magam, elegáns egybe ruhát húzok, tűz vörös rúzst is teszek fel. Hajam kiengedve hagyom, és egy szexi magas sarkút választok az alkalomra. Hívok egy taxit és már gurulok is a ma esti végzetem felé. Minden reménységem belevetem, nagyon remélem, hogy legalább most nem mondd csődöt semmi.

A biztonsági őr még utánam is fütyül, amikor elhagyom a bejáratot. Ahogy belépek a terembe, azonnal végig futtatom a szemem a tömegen. Márkot keresem, de szerencsére nem látom. A pulthoz sétálok, kérek magamnak egy italt és neki dőlve ismét ellenőrzöm a tömeget, de még mindig nem látom sehol Márkot. Végig fut rajtam valami megkönnyebbülés féle. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni neki, de nagyon úgy tűnik, megúszom.

• Mi szél hoz ide egy ilyen gyönyörű hölgyet? – mély dörmögő, de mégis valahol kellemes hang üti meg a fülemet.

Végig nézek az emberemen, öltönyben van, jó vágású. Ha hetero lennék, még akár az esetem is lehetne. Bár a szakáll nem az erősségem, de csak rövid van neki, ízléses és rendesen karbantartott. Elmosolyogok és közelebb hajolok, hogy ne kelljen kiabálnom.

• Rossz döntések sorozata, és egy borzalmas nap.
• Állhatok rendelkezésedre? – felém nyújtja a kezét invitálva, hogy menjünk valamivel nyugodtabb helyre.

Feltűnően végig mérem még egyszer, ő is érezze, hogy nem bízok meg akárkiben, de végül elfogadom a kéznyújtást, hagyom, hogy az asztalához vezessen. Amint leülünk, rendel nekem még egy kört az innivalóból.

• Mivel állunk szemben? – fordul hozzám.
• Úgy érzem kissé kisiklott az életem. Nem igazán vagyok ura mostanában magamnak.
• Úgy érzed, hogy ez a hely tud erre megoldást?
• Nem a hely… – elmosolyodok, belekortyolok az italomba.

Felvonja a szemöldökét, közelebb húzódik, mélyen a szememben kutat.

• Meg tudsz baszni úgy, hogy a nevemet is elfelejtsem?

Érdeklődővé válik a tekintete, rámarkol a combomra.

• Nem csak a nevedet felejted el, de azt sem fogod tudni, ki vagy.

Látom a szemében fellobbanó arrogáns gondolatokat, de nem érdekel. Ma már semmi nem érdekel. Fájdalmat akarok érezni. Szenvedni akarok, érezni a legrosszabbat, amit csak lehet, amit a legjobban utálok. Erőszakot, kínt, gyötrelmet. Semmivel sem akarok foglalkozni, csak azzal, hogy minél nagyobb borzalmakat élhessek át. Egy férfival, akit még csak nem is ismerek, akit majd gyűlölhetek magam helyett, amikor már végzett velem.

Megragadja az arcomat és közelebb húz magához. Reflexszerűen hárítom a csókot.

• Nem, csók nincs – mondom határozottan a szemébe nézve.

Nem foglalkozva velem ismét megragadja az arcomat. Erőt kell kifejtsek, hogy el tudjam tolni magamtól.

• Ne! – kiáltok rá, de nem használ.

Egyre jobban rám van gerjedve, erőszakosan rántja el a kezem és tapad ismét a számra.

• Hé! – elrántják rólam a pasast. – Azt mondta, nincs csók.

Végig nézem a “megmentőmet”, bár ne mentett volna inkább senki sem meg.

• Jézus, a pincérek egyre hülyébbek itt – csattan fel a ma esti kiszemeltem.
• Márk, nincs baj. Elintézem én, oké?
• Te ismered ezt a srácot? – fordul felém csodálkozva az esti kalandom.
• Hé haver, szerintem most lépj le – Márk ismét ránt rajta egyet.
• Nekem jobb ötletem van. Te és a buzis nyakláncod – mutat Márk nyakában lógó ékszerre – elhúzhattok a képemből. Aztán később csinálok egy képet, ahogy a barátnődet dugom, hogy neked is jusson valami.

Márk gondolkozás nélkül megragadja a pasast az öltönyénél fogva, lerántja a földre, maga alá gyűri és már üti is ököllel, ahogy csak tudja.

• Márk állj le! Márk! Állj! Állj már le! – próbálok hatni rá, de semmi eredménye.

Az egyik biztonsági őr fogja le Márkot. Lecibálja a másik pasasról és a kijárat fele indul meg vele. Tátott szájjal figyelem, ahogy elvonszolják Márkot. Felpattanok és azonnal a mosdó fele veszem az irányt. Vízre van szükségem, különben biztos, hogy rosszul leszek.

Percekig folyatom a vizet és mosom az arcom, a nyakam míg lehiggadok. El sem hiszem, ami az imént történt. Dühös vagyok, amiért elcseszte az estémet. Ráadásul ilyen gyerekes módon. Összeszedem magam, belenézek a szemembe és elhagyom a helyet.

Egyenesen Márk lakásához megyek, ütni kezdem az ajtót, kiabálok, hogy nyissa ki, de semmi. Hallom, bentről zene hallatszik, amit persze felnyom maxra, hogy még véletlenül se hallja, amit mondok. Rámarkolok a kilincsre, elfordítom és megnyomom. Meglepetésként ér, de az ajtaja nyílik. Belépek, becsapom magam mögött az ajtót, táskámat csak a földre dobom.

• Tudod, becsukhatnád az ajtót, ha nem akarod, hogy bejöjjek – az erősítőhöz sétálok és kinyomom. – Mióta érdekel téged a védelmem ennyire? – förmedek egyből Márkra.

Felpattan a székből egyből elém áll, szikráznak az ő szemei.

• Ezt akartad nem? Azt akartad, hogy megvédjelek, hogy valaki törődjön veled, és én pontosan ezt tettem.
• Ne gyere ezzel!
• Te is kihasználsz, csak úgy, mint mindenki más.
• Te talán tökéletes vagy?
• Mondhatod, hogy Ingrid csak egy karakter, akit játszol, de te élvezed ezt a munkát. Élvezed. Magabiztos vagy benne, mert te fekteted le a szabályokat. Nem kell tartanod attól, hogy valami balul sül el. Aztán mi van, ha mégsem úgy alakul, ahogy vártad? Elrohansz megdugatni magad egy szexbárba?
• Mintha téged nem ott ismertelek volna meg?!
• Te is tudod, hogy az más volt.
• Egy szomorú ember vagy Márk, aki élvezi a saját önsajnálatát. Majd én kimondom neked Márk, nem vagy szexmániás. Nem azért dolgozol ott. Csak egy érzelmileg tönkretett kölyök vagy, alacsony önbecsüléssel, aki a szexet használja arra, hogy elnyomja az érzéseit. Nem a szex a bajod, hanem a valóság. A szex csak a kurva szánalmas kifogásod.

Sarkon fordulok és indulok otthagyni. Már majdnem az ajtónál vagyok, amikor Márk megragadja a karomat, visszaránt, megfordít és a falnak nyom.

• Mi a szarnak voltál ma abban a bárban? – erősen tart, esélyem sincs szabadulni a fogásából, ha csak nem okozok neki fájdalmat. – Ne mondd, hogy a szex miatt, mert azt úgysem veszem be.
• Akkor mégis miért mentem volna oda? – vágok vissza, tartom a szemkontaktust.
• Neked nem a szex kell Ingrid, azt akarod, hogy törődjenek veled.
• Fogalmad sincs, mit beszélsz!
• Ó, dehogyis nem. Azt hiszed a szex miatt jártál hozzám? Azért ismertél meg? Egy frászt! – már szinte kiabál velem. – Törődésre vágytál, tőlem megkaptad.
• Soha nem vágytam a törődésedre, Márk! Soha.

Elakad a szava, látom a szemeiben, hogy kiszámíthatatlan mit fog lépni. Félelmetes, de valami jóval tölt el. Talán, ha eléggé felbosszantom, ma este Márk is meg tudja nekem adni, amire vágyok. Egyszer már sikerült, bár akkor nem esett jól, de most úgy érzem, semmi sem esne olyan jól.

• Tudtam, hogy jó alany leszel, mert nem láttam a szemedben semmit. Ki vagy üresedve, nem kellett tartanom tőle, hogy majd érzelmeket kezdesz táplálni irántam. Ha azt hiszed, ez valaha is többről szólt, mint szex, nagyon nagyot tévedsz.
• Bebizonyítom.
• Mi? Márk, ne! – késő, már a számra tapad.

Erőszakosan nyomul előre, nem enged szabadulni. Nem tudok hátrálni sem, mert a falnak vagyok szorítva. Szabad kezemmel a mellkasát kezdem ütni.

• Fejezd már be! Te sem vagy jobb annál a vadállatnál, akit ma leráncigáltál rólam!

Erre már megtorpan, szinte lefagyva néz rám, amiért ilyen súlyos szavakat vágok hozzá, de nem érdekel. Itt a lehetőség és nem hagyhatom elveszni.

• Fogd már fel, hogy csak azt akarom, hogy megbassz – lerázom magamról a másik kezét is. – Az egyetlen, amire vágyok az, hogy fájdalmat okozz. Olyan fájdalmat akarok, ami elfeledteti velem, azt, amiért ide jöttem.

Beleüt a falba ököllel, nem sokkal landol a fejem mellett a keze.

• Fogd be! Jézusom Ingrid…

Szemezünk pár pillanatig, aztán elhátrál és leengedi a kezeit is.

• Menj haza.
• Márk, segítened kell. Ennyivel tartozol nekem. Elrontottad az estémet, a minimum, hogy kárpótolsz.
• Nem fogok ekkora fájdalmat okozni neked. Nem megy. Nem akarom. Menj haza.

Felé lépek, mélyen a szemeibe nézek. Fogalmam sincs, mit mondjak, de nem érhet itt véget, nem mehetek úgy haza, hogy még mindig egy óriási terhet cipelek a vállamon.

• Kérlek… – hangom ellágyul, szinte könyörgővé válik.
• Sajnálom. De ezt most nélkülem kell elintézned.
• Intéztem is, amíg meg nem zavartál.
• Bocs, hogy nem hagytam, hogy megerőszakoljanak.
• Még az is jobb lett volna, mint egy nyálgéppel vitatkozni! Ő biztos nem gondolkozott volna ennyit.

Felvillan a szeme, eltaláltam. Megrándul a szája széle, de végül nem mondd semmit. Ismét erősen a vállamra fog, ránt rajtam egyet, hogy megfordítson és a falnak lök. Szorosan mögöttem van, benyúl a lábam közé rámarkol a tangámra és egy erős mozdulattal szétszakítja. Hallom, ahogy az agyag megadja, magát én pedig felkiáltok a fájdalomra, ahogy az agyag a bőrömbe mélyed. A következő pillanatban, Márk keménységét érzem a fenekemnél. Feltűri a ruhát, hálás vagyok, amiért azt nem tépi szét rajtam. Lábával erőszakosan szétfeszíti az enyémeket és egy hirtelen mozdulattal bennem is van. Egészen kifeszít, fejemet a falnak nyomja a könyökével. Felnyögök, mire hallom Márk elmosolyodik mögöttem.

• Ez jó? Ezt akartad!? – hátra rántja a fejem a hajamnál fogva.

Fáj. Kegyetlen érzés. Márk izomból dönget, talán ennyire agresszív még sosem volt velem. Hagyom magam, nem ellenkezem semmiben sem. Gyorsít a tempón, kezdek lezsibbadni. Át adom magam a gyötrelemnek, amire szükségem van. Becsukom a szemem és arra gondolok, mielőtt Rami távozott ma abból a szobából. Arra a kegyetlen tekintetre, gyűlölet volt benne. Alig bírok már állni, kegyetlen fájdalom lesz úrrá rajtam, megadják magukat a lábaim. Márk alám karol, hogy megtartson, de nem hagyja abba. Visszatérnek a gondolataim Ramihoz, a hozzám intézett szavaihoz. Minden egyes szót kimondok magamban újra és újra. Addig ismételgetem, míg már Márk elviselhetetlenebbé válik, mint a szavak, amíg már semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy Márk leálljon és véget érjen ez a gyötrelem.

• Elég… – mondom erőtlenül.
• Ó, dehogy elég. Még csak most kezdek belejönni.
• Márk, ne… – nem bírok a szavakkal, teljesen legyengültnek érzem magam.
• Azt akartad, hogy megbasszalak nem? Most meg már hirtelen nem tetszik? – felkacag, de a kacagás mögött kegyetlenség hangzik. – Ó nem, most nem te írod a szabályokat.

Rémület fut végig rajtam. Összeszedem minden maradék erőmet, de hiába. Még csak mozdítani sem tudok rajta. Elvesztettem az egyetlen embert, akiben bízhattam. Aki bármikor rendelkezésemre állt, akármikor csengettem be hozzá. Most már ő is gyűlöl, mind ezt csak, hogy nekem jó legyen. Én megkapjam, amire vágytam. Hát most megkaptad Ingrid, büszke lehetsz magadra! Hallom már nincsen messze a vége. Márk sem bírja már tovább. Lök még rajtam egyet, aztán elenged és el is lép mögülem. Fordul velem a világ, nem tudom megtartani magam, összerogyok. Márk lába tompítja az esést, de nem tart meg, kilép alólam.

• Remélem most aztán boldog vagy. Kurva büszke lehetsz magadra! – szavai rúgásként érnek.

Várom a folytatást, de semmi. Távolodó lépteket hallok, Márké. Itt hagyott a földön úgy, ahogy vagyok. Távolba hallom még egy ajtó csapódását. Össze kellene szedjem magam, de úgy érzem mozdulni sem tudok. Jó pár percbe bele telik, míg összekaparom magam, de csak annyira, míg a táskámból előkutatom a mobilomat. Hívok egy taxit, amíg kiér, van ismét jó pár percem összeszedni magam annyira, hogy kibírjam a kocsiig. Legszívesebben felkiáltanék, amikor bekászálódok a hátsó ülésre, de összeszorítom a számat. Nagy nehezen sikerül elmondjam a címemet. Kimerültnek érzem magam, nagyon nehezen tudok ülni. Figyelem egy ideig a házakat, aztán megadom magam a fáradtságnak és hagyom lecsukódni a szemem.