Tiszta ideg vagyok, már vagy hússzor próbáltam hívni Ramit, de valószínűleg kikapcsolta a telefont. Csak én lehetek ennyire szerencsés, hogy soha semmi ne jöjjön össze. Feladom, hogy elérjem Ramit, megpróbálom felhívni Dórát. Egyelőre ez legalább kicsöng, nem is kell olyan sokat csöngetni.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt beszélni kezdek. – Mit mondtál neki, Dóra?
Ledöbbentenek a szavai, de próbálom túltenni magam rajta. Nem szabadna elveszítenem a fejem, de most rendesen úgy érzem tőrbe csaltak.
Azonnal lapozok tovább a névjegyzékben és gondolkozás nélkül hívom a következő telefonszámot. Elég hosszan csörög, kicsit már kezdem azt hinni, hogy füstbe megy a terv, de végül csak megszólal a vonal túlsó fele.
Leteszem a telefont, összekapom magam és már hasítok is Dóráért. Fogalmam sincs, miben reménykedjek, de az biztos, hogy ezt nem hagyhatom annyiban.
Aránylag hamar odaérek, le is parkolok és az ajtó felé igyekszem. Már épp kopogásra nyújtanám a kezem, amikor kinyílik az ajtó és Dóra néz ki rám vigyorogva.
Még szélesebb vigyor jelenik meg az arcán. – Ó szóval már randizni is elmegyünk?
Megforgatom a szemeimet, aztán széttárom a karomat értetlenül. – Most akkor jössz, vagy sem?
Pár pillanatig kutat a szemeimben, látszik, hogy nem nagyon tudja, mire számítson, de végül bólint egyet.
Gyorsan összekapja magát, én az ajtóban állva várok rá, nem mondom, hogy nincs meg bennem a rettegés, hogy Rami bármelyik pillanatban hazaállíthat, de próbálom elhessegetni a gondolatot.
Egész úton feszült voltam, próbáltam nem felvenni a szemkontaktust Dórával. Persze neki be sem állt a szája. Mindent a nyakamba zúdított, ami csak eszébe jutott. Remélem, ez a beszédes kedve nem hagyja el még egy jó ideig. Leparkolok egy kis csinos külvárosi ház előtt. Kicsatolom magam, most fordulok először Dóra felé. Kifele bámul a kocsiból, nem igazán érti mért álltunk meg. Értetlen az arckifejezése, amikor találkozik a tekintetünk.
Először látok némi ijedséget az arcán, lassan rázni kezdi a fejét és kissé mintha meg is hátrálna.
Dóra alig akar kiszállni, már szinte tiltakozik, hogy már pedig ő biztosan be nem jön velem. Sikerül kiimádkozzam a kocsiból, és arról meggyőzni, hogy nem fogom meggyilkolni. Újabb és újabb elméleteket gyárt, míg a kaputól elérünk a ház ajtajáig. Az ajtó nyitva, és egy jómódú fiatalember áll mosolyogva, az ajtó mellett. Végig nézek rajta, olyan, mintha egy percet sem öregedett volna. Szó se róla, világ életében nagyon odafigyelt a megjelenésére. Most is öltönyben van, hivatalos ügynek tekinti, ez tetszik. Elmosolyodik, amikor az ajtóhoz érünk és kezet nyújt, először felém.
Viszonzom az üdvözlését, én is kezet nyújtok.
Egymásra pillantanak, Robert ismét kezet nyújt, Dóra viszont makacsul a teste mellett feszíti a kezét, nem néz fel. Bocsánatkérő pillantással nézek Robertre, de megnyugtat, hogy teljesen rendben van. Bekísér minket az otthonába, ami igazából úgy van kialakítva, mintha az irodája is lenne egyben. Teljesen beteg központú az egész ház, fogalmam sincs hogyan képes a mindennapjait is itt tölteni. Mintha állandóan csak a munka venné körül. Helyet foglalunk egy-egy fotelbe. Robert pedig velünk szembe, az íróasztala mögé ül le. Megköszörülöm a torkom, jelezvén, hogy kezdem én a mondandóm, de Dóra kielőz.
Robert fontolgatja a szavait, látom az arcvonásait, hogy szinte rágja a ki nem mondott szavakat.
Még mielőtt belekezdenék Dórára pillantok, megkísérel-e ismét félbeszakítani, de nem látok erre utaló jeleket, így Roberthez fordulok.
Érzem, hogy a csodálkozástól szétnyílnak az ajkaim, remélem nem pirultam el. Kezdem úgy érezni, jobban jártunk volna, ha előre beavatom Robertet. Idióta!
Még mindig hihetetlen könnyedséggel beszél róla. Legalább beszél. Hálás is vagyok Robertnek, sosem tudtam, hogy csinálja. Úgy bírja beszédre az embereket, hogy mire észbe kapnak igazából már mindent elmondtak neki. Nem akarom megszakítani őket, bízom Robert ítélőképességében, nincs szükség rá, hogy mentegetőznöm kelljen bármivel kapcsolatban.
Dóra most először kicsit elbizonytalanodva pillant rám. Segítséget várna? Én válaszoljam meg helyette?
Összeszorítom a számat, de ez sem segít. – Nem, mi nem… Nem vagyunk kapcsolatban.
Érzem Robert tekintetét, nem merek ránézni, valószínűleg el is pirultam, ég a pofám. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy hülye ötlet volt vakon belevágni a beszélgetésbe. Eszméletlen hálás vagyok Robertnek, amiért ennyire szakszerűen és higgadtan kezel minden információt, amit Dóra oda köp elé.
Dóra csak megvonja a vállát, üres tekintettel bámul ki az ablakon. Nincs túl nagy kilátás, a kertre nyílik az ablak, védve a helyiséget az utca zajától.
Meg kell erőltetnem magam, hogy ne kérdőjelezzem meg a válaszát, szerencsére Robert nem dönt úgy, hogy elsiklik a hallottak felett.
Nagy csend telepszik ránk, most először, mióta itt vagyunk. Ahhoz képest, hogy ezt a kínos csendet az elejére vártam, jó későn következett be. Robert kivár, nem néz rám, Dórát figyeli és elszánt megtudni a választ.
Robert bólint egyet, bár kételkedem benne, hogy tényleg érti. Felmerül a kérdés, vajon hány betegem gondolja még ugyan így.
Újabb csend telepszik ránk, Robert az asztalfiók mélyéről előszed néhány papírlapot. Kitolja a székét és Dórához sétálva átnyújtja őket.
Robertre tekintek, de nem tudom kivenni az arckifejezéséből támogatja-e az ötletet.
Dóra még pár pillanatig nézi a papírlapokat, aztán vesz egy mély levegőt és Robert felé nyújtja őket, aztán felém fordul.
Dóra a fejét rázza és felpattan a fotelből. – Csináljuk!
Fogalmam sincs mi zajlik a ház túlsó felében. Robertnek nem pincehelyiségben vannak a legféltettebb játékai. Ő a ház végében egy eldugott kis zugban tartja őket. Nagyon kellemes hely, szó se róla. Mindig is szerettem hozzá eljönni. Nem kételkedem benne, hogy Dóra is rá fog kapni az ízére. Már röpke húsz perce elmentek. Nagyon súlyos szavak maradnak ma itt ebben a szobában, de érzem, hogy jól döntöttem. Innentől már jó kezekben lesz Dóra. Talán előbb megtehettem volna ezt a lépést, de már csak a jelenből tudunk táplálkozni, hát próbáljuk meg ebből kihozni a legtöbbet.
Már cirka harminc perce várakozok, amikor mozgolódás mutatkozik a ház másik feléből. Innentől már egy-kettő megjelenik Dóra indulásra készen. Robert sincs lemaradva, tartja vele a lépést.
Csak bólint egyet, és már el is viharzik, csak az ajtó csapódását halljuk, amikor távozik a lakásból.
Bólintok, a táskámból előtúrok egy vaskos pénzösszeget, Robert elé tartom.
Elveszi a pénzt, meg sem számolja, csak a nadrág zsebébe gyűri aztán a hajába túr.
Felnevetek félhangosan és végig mutatok magamon. – Úgy festek? Nem Robert, nincs rendben. Valószínűleg soha nem is lesz, ismersz – elmosolyodok. – De ne aggódj miattam, nem ezért jöttem.
Már fordulnék is, gondolván, hogy ez volt a végszó, de Robert finoman a karomra fog. Megtorpanok, nem erős a szorítása, inkább még egy kicsit maradásra késztető.
Lassan fordulok újra meg, finoman kihúzom magam a szorításából és mosolyt erőltetek az arcomra.
Várok még pár pillanatot, felsóhajtok, és a fejemet csóválom.
Elmosolyodik és bólint egyet. – Nem fogsz csalódni.
Megköszönöm még egyszer Robertnek, amit ma Dóráért tett, aztán elbúcsúzok és kisietek a házból. Dóra már türelmetlenül az autónak dőlve vár rám.
Az út egyharmada felé kezd kínossá válni a ránk telepedett csend. Már megint ez a csend. Fogalmam sincs mennyire feszült köztünk jelenleg a légkör, vagy hogy mit gondol a mai történtekről. Mindenesetre szeretném megtörni a kellemetlen hallgatást.
Megvonja a vállát és megnyomja a rádió bekapcsoló gombját. Másodpercek alatt megszólal a masina és kitölti a köztünk lévő űrt. Megszűnik a kínos hallgatás, most már rá lehet fogni, hogy csak élvezzük a zenét, ezért nem beszélgetünk egymással. Az út további részében nem szól hozzám.
Mikor azt hiszed, hogy már nem lehet rosszabb, az élet mindig bebizonyítja, hogy de igen is lehet. Már az utcába kanyarodok be, amikor egy gyalogos vág be elém. Szinte satuféket kell nyomnom. Mikor már megállt a kocsi és épségben tudhatom az illetőt, csak akkor nézem meg kiről is van szó. Rami bámul be ránk a szélvédőn. Pár pillanatra mindenki lefagy, de Rami az, aki először kilép ebből a lefagyásból és sietős léptekkel igyekszik elérni a bejárati ajtót. Amilyen gyorsan csak tudok, leparkolok, és már nyitom is az ajtót, azzal sem törődve, hogy nyitva hagyom a kocsit.
Már csak pár lépést távolság van köztünk, amikor futásnak ered, nyitja a bejárati ajtót és be is zárja az orrom előtt. Mire odaérek, már zárva van. Ütni kezdem a kezemmel az ajtót, és kiabálok neki, de semmi. Valószínűleg felesleges is az egész cécó, de nagyon kitartó és elszánt vagyok. Dóra is utol ér, de csak mosolyogva figyeli, ahogy szenvedek. Abbahagyom a dörömbölést és Dórára meredek.
Összehúzz a szemöldökét, és a zárhoz lép. Előveszi a kulcscsomót, megcsörgeti, aztán kiválasztja a megfelelő kulcsot, és semmi. Újra próbálja, de felesleges. Rami benne hagyta a zárban a kulcsot belülről. Cseles. Legalább Dóra is ordítozni kezd, hogy már pedig őt nem zárhatja ki a saját házából. Beletelik jó néhány percbe, viszont nagyobb sikerrel jár, mint én. Kattan a zár és kinyílik az ajtó. Dóra be is viharzik, Rami viszont szikrázó tekintetekkel néz rám.
Még mielőtt levegőt vehetnék, az orromra csapja az ajtót.