Vörös Kód 24.rész

24. rész – Ingrid

Tiszta ideg vagyok, már vagy hússzor próbáltam hívni Ramit, de valószínűleg kikapcsolta a telefont. Csak én lehetek ennyire szerencsés, hogy soha semmi ne jöjjön össze. Feladom, hogy elérjem Ramit, megpróbálom felhívni Dórát. Egyelőre ez legalább kicsöng, nem is kell olyan sokat csöngetni.

• Nincs itthon, elviharzott – hangján szinte hallani, hogy mosolyog. Tetszik neki a játék.

Veszek egy mély levegőt, mielőtt beszélni kezdek. – Mit mondtál neki, Dóra?

• Azt, hogy lefeküdtünk.

Ledöbbentenek a szavai, de próbálom túltenni magam rajta. Nem szabadna elveszítenem a fejem, de most rendesen úgy érzem tőrbe csaltak.

• Te otthon vagy?
• Igen.
• Odamegyek – mondom és ki is nyomom a telefont.

Azonnal lapozok tovább a névjegyzékben és gondolkozás nélkül hívom a következő telefonszámot. Elég hosszan csörög, kicsit már kezdem azt hinni, hogy füstbe megy a terv, de végül csak megszólal a vonal túlsó fele.

• Ingrid?
• Szia, segítened kell.
• Neked bármikor.
• Igazából, nem rólam van szó. Vagyis, mindegy ez bonyolult, inkább személyesen. Most tudnál fogadni?
• Mázlid van kislány – hangjából melegséget hallok.
• Remek, köszönöm. Meghálálom, egy óra múlva ott vagyok!

Leteszem a telefont, összekapom magam és már hasítok is Dóráért. Fogalmam sincs, miben reménykedjek, de az biztos, hogy ezt nem hagyhatom annyiban.

Aránylag hamar odaérek, le is parkolok és az ajtó felé igyekszem. Már épp kopogásra nyújtanám a kezem, amikor kinyílik az ajtó és Dóra néz ki rám vigyorogva.

• Öltözz, elmegyünk egy kicsit, kocsikázunk! – előzöm ki, tekintetem szigorú.

Még szélesebb vigyor jelenik meg az arcán. – Ó szóval már randizni is elmegyünk?

Megforgatom a szemeimet, aztán széttárom a karomat értetlenül. – Most akkor jössz, vagy sem?

Pár pillanatig kutat a szemeimben, látszik, hogy nem nagyon tudja, mire számítson, de végül bólint egyet.

• Ám legyen.

Gyorsan összekapja magát, én az ajtóban állva várok rá, nem mondom, hogy nincs meg bennem a rettegés, hogy Rami bármelyik pillanatban hazaállíthat, de próbálom elhessegetni a gondolatot.

Egész úton feszült voltam, próbáltam nem felvenni a szemkontaktust Dórával. Persze neki be sem állt a szája. Mindent a nyakamba zúdított, ami csak eszébe jutott. Remélem, ez a beszédes kedve nem hagyja el még egy jó ideig. Leparkolok egy kis csinos külvárosi ház előtt. Kicsatolom magam, most fordulok először Dóra felé. Kifele bámul a kocsiból, nem igazán érti mért álltunk meg. Értetlen az arckifejezése, amikor találkozik a tekintetünk.

• Elvarrom a szálakat, mielőtt tönkre teszed az életem – hangom lenéző, és elszánt.

Először látok némi ijedséget az arcán, lassan rázni kezdi a fejét és kissé mintha meg is hátrálna.

• Mire készülsz?
• Beszélgetünk. Gyere – intek a fejemmel, nyitom a kocsiajtót és a ház kapujához sétálok, megnyomom a csengőt.

Dóra alig akar kiszállni, már szinte tiltakozik, hogy már pedig ő biztosan be nem jön velem. Sikerül kiimádkozzam a kocsiból, és arról meggyőzni, hogy nem fogom meggyilkolni. Újabb és újabb elméleteket gyárt, míg a kaputól elérünk a ház ajtajáig. Az ajtó nyitva, és egy jómódú fiatalember áll mosolyogva, az ajtó mellett. Végig nézek rajta, olyan, mintha egy percet sem öregedett volna. Szó se róla, világ életében nagyon odafigyelt a megjelenésére. Most is öltönyben van, hivatalos ügynek tekinti, ez tetszik. Elmosolyodik, amikor az ajtóhoz érünk és kezet nyújt, először felém.

• Ingrid – biccent egyet a fejével.

Viszonzom az üdvözlését, én is kezet nyújtok.

• Robert – hagyok egy levegővételnyi időt. – Ő itt Dóra. Dóra, Robert.

Egymásra pillantanak, Robert ismét kezet nyújt, Dóra viszont makacsul a teste mellett feszíti a kezét, nem néz fel. Bocsánatkérő pillantással nézek Robertre, de megnyugtat, hogy teljesen rendben van. Bekísér minket az otthonába, ami igazából úgy van kialakítva, mintha az irodája is lenne egyben. Teljesen beteg központú az egész ház, fogalmam sincs hogyan képes a mindennapjait is itt tölteni. Mintha állandóan csak a munka venné körül. Helyet foglalunk egy-egy fotelbe. Robert pedig velünk szembe, az íróasztala mögé ül le. Megköszörülöm a torkom, jelezvén, hogy kezdem én a mondandóm, de Dóra kielőz.

• Nincs szükségem agyturkászra! – hangján megvetés, makacsság, düh érezhető.

Robert fontolgatja a szavait, látom az arcvonásait, hogy szinte rágja a ki nem mondott szavakat.

• Nézze Dóra, őszintén szólva, nem igazán tudom mivel is állok szemben, de ha Ingrid ide hozta, annak biztosan jó oka volt – a mondat végén rám néz, jelezve, hogy most én jövök a “jó okkal”.

Még mielőtt belekezdenék Dórára pillantok, megkísérel-e ismét félbeszakítani, de nem látok erre utaló jeleket, így Roberthez fordulok.

• Három éve jár hozzám kezelésre.
• Három év és négy hónap, és csak jártam – szól közbe Dóra, kihangsúlyozva a múlt időt. – Aztán most már a húgomat kúrogatja – lesújtó a mondat, minden utálat benne van, amit csak bele lehetett tenni.

Érzem, hogy a csodálkozástól szétnyílnak az ajkaim, remélem nem pirultam el. Kezdem úgy érezni, jobban jártunk volna, ha előre beavatom Robertet. Idióta!

• Bele szerettem a testvéredbe, igen. Viszont a kezelésed nem miatta hagytam abba.
• Ó, szóval most már szereted? Azt hittem, csak jó vele baszni.
• Mért használ ilyen erős szavakat, Dóra? – Robert hátra dől a székében, összefonja a karját.
• Erős? Szóval magának ez csak erős?
• Mért, ön hogy jellemezné?
• Undorító.
• Szeretné ön elmesélni, mi a probléma, Dóra?
• Nincs probléma – megvonja a vállát.
• Mit gondol, miért hozta ide Ingrid?
• Mert azt mondtam a testvéremnek, hogy lefeküdtünk.

Még mindig hihetetlen könnyedséggel beszél róla. Legalább beszél. Hálás is vagyok Robertnek, sosem tudtam, hogy csinálja. Úgy bírja beszédre az embereket, hogy mire észbe kapnak igazából már mindent elmondtak neki. Nem akarom megszakítani őket, bízom Robert ítélőképességében, nincs szükség rá, hogy mentegetőznöm kelljen bármivel kapcsolatban.

• Fájdalmat akart okozni a testvérének? Esetleg Ingridnek is?

Dóra most először kicsit elbizonytalanodva pillant rám. Segítséget várna? Én válaszoljam meg helyette?

• A testvére, elmondta az akkori barátjának, hogy dominátorhoz jár kezelésre, és a barátja szakított vele – mondom, miután Dóra nem szólal meg.
• Tehát úgy gondolta, ezért tönkreteszi a testvére kapcsolatát és akkor egy-egy?

Összeszorítom a számat, de ez sem segít. – Nem, mi nem… Nem vagyunk kapcsolatban.

• Csak dugnak – jegyzi meg Dóra nyersen. – Meg, veri a testvérem.
• Önt zavarja, hogy a testvére igénybe veszi Ingrid szolgáltatásait?
• Elvette tőlem Ingridet. Előtte az enyém volt. Mindig ott volt nekem, ha segítség kellett, aztán eldobott magától, és most megint nincsen senkim.
• Robert a legjobb a szakmában, akit ismerek – fordulok Dóra felé.
• Dóra, gondolom az egész világra haragszik, de fel kell mérnie, hogy Ingrid nem hagyta magára. Hiszen elhozta ide, és segíteni szeretne önnek, ha hagyja.
• Csak mert smároltunk. Fél, hogy újra megtenném.

Érzem Robert tekintetét, nem merek ránézni, valószínűleg el is pirultam, ég a pofám. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy hülye ötlet volt vakon belevágni a beszélgetésbe. Eszméletlen hálás vagyok Robertnek, amiért ennyire szakszerűen és higgadtan kezel minden információt, amit Dóra oda köp elé.

• Megtenné? – Robert hangja kőkemény, parányit sem változott az elhangzott mondatok után. Fogalmam sincs, hogy csinálja.

Dóra csak megvonja a vállát, üres tekintettel bámul ki az ablakon. Nincs túl nagy kilátás, a kertre nyílik az ablak, védve a helyiséget az utca zajától.

• Ha szeretnéd, Robert helyettesíthet engem. Lehetne ő az új dominátorod. Nem bánnád meg. Sőt, lehet sokkal jobban megkedvelnéd, mint engem.
• Sosem kedveltelek! – ennyi erővel akár pofán is vághatott volna.

Meg kell erőltetnem magam, hogy ne kérdőjelezzem meg a válaszát, szerencsére Robert nem dönt úgy, hogy elsiklik a hallottak felett.

• Mért vette igénybe a szolgáltatásait, ha még csak nem is kedvelte?

Nagy csend telepszik ránk, most először, mióta itt vagyunk. Ahhoz képest, hogy ezt a kínos csendet az elejére vártam, jó későn következett be. Robert kivár, nem néz rám, Dórát figyeli és elszánt megtudni a választ.

• Nem kellett kedveljem ahhoz, hogy megkínozzon. Fizettem a szolgáltatásért, mert segített. Semmi több. Nem kell érzelmeket vinni bele.

Robert bólint egyet, bár kételkedem benne, hogy tényleg érti. Felmerül a kérdés, vajon hány betegem gondolja még ugyan így.

• Mért csókolta meg, ha nem érez iránta semmit?
• Mert jól esett… – Dóra újabb vállrándítással nyugtázza a dolgot.

Újabb csend telepszik ránk, Robert az asztalfiók mélyéről előszed néhány papírlapot. Kitolja a székét és Dórához sétálva átnyújtja őket.

• Engem sem kell kedvelnie, tudok magának segíteni, de nem lesz kivételes a szememben, csak mert ismerem az előző dominátorát. Ugyan azon az úton kell végig haladnia, mint mindenki másnak. Egységes rendszerben foglalkozom a betegeimmel, ebből nem engedek.
• Honnan tudjam, hogy akarom-e a szolgáltatást, ha ki sem próbáltam?
• Állom az első alkalmat – szólok közbe, mire mind a ketten felém fordulnak.
• Itt és most? – Dóra kérdőn vonja fel a szemöldökét.

Robertre tekintek, de nem tudom kivenni az arckifejezéséből támogatja-e az ötletet.

• Úgy hiszem, egy rövid ízelítőt adhatok, viszont ha úgy döntesz, elfogadod az ajánlatot, az én játékszabályaim szerint csináljuk tovább.

Dóra még pár pillanatig nézi a papírlapokat, aztán vesz egy mély levegőt és Robert felé nyújtja őket, aztán felém fordul.

• Te is velünk tartasz? – eltűnt az arrogáns hangnem.
• Csak, ha szeretnéd.

Dóra a fejét rázza és felpattan a fotelből. – Csináljuk!

• Én itt megvárlak – szólok utánuk.

Fogalmam sincs mi zajlik a ház túlsó felében. Robertnek nem pincehelyiségben vannak a legféltettebb játékai. Ő a ház végében egy eldugott kis zugban tartja őket. Nagyon kellemes hely, szó se róla. Mindig is szerettem hozzá eljönni. Nem kételkedem benne, hogy Dóra is rá fog kapni az ízére. Már röpke húsz perce elmentek. Nagyon súlyos szavak maradnak ma itt ebben a szobában, de érzem, hogy jól döntöttem. Innentől már jó kezekben lesz Dóra. Talán előbb megtehettem volna ezt a lépést, de már csak a jelenből tudunk táplálkozni, hát próbáljuk meg ebből kihozni a legtöbbet.

Már cirka harminc perce várakozok, amikor mozgolódás mutatkozik a ház másik feléből. Innentől már egy-kettő megjelenik Dóra indulásra készen. Robert sincs lemaradva, tartja vele a lépést.

• Menj előre, én még elrendezem Roberttel a mai napod, a kocsinál találkozunk – mondom Dórának, amint mellém ér.

Csak bólint egyet, és már el is viharzik, csak az ajtó csapódását halljuk, amikor távozik a lakásból.

• Mit gondolsz? – fordulok Roberttel szembe.
• Vissza fog jönni – határozott, megnyugtató a hangja.
• Rendbe hozható még?
• Ezt nehéz lenne így megmondani.

Bólintok, a táskámból előtúrok egy vaskos pénzösszeget, Robert elé tartom.

• Köszönöm.

Elveszi a pénzt, meg sem számolja, csak a nadrág zsebébe gyűri aztán a hajába túr.

• Veled minden rendben?

Felnevetek félhangosan és végig mutatok magamon. – Úgy festek? Nem Robert, nincs rendben. Valószínűleg soha nem is lesz, ismersz – elmosolyodok. – De ne aggódj miattam, nem ezért jöttem.

Már fordulnék is, gondolván, hogy ez volt a végszó, de Robert finoman a karomra fog. Megtorpanok, nem erős a szorítása, inkább még egy kicsit maradásra késztető.

• Menjünk el, vacsorázzunk együtt valamikor.

Lassan fordulok újra meg, finoman kihúzom magam a szorításából és mosolyt erőltetek az arcomra.

• Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
• Csak egy vacsora, Ingrid.
• Legutóbb is csak egy ital volt…
• Ne csináld ezt, jössz eggyel.
• Ne fordítsd ellenem a mai napot! Kifizettelek, mint minden más normális beteged teszi – kihangsúlyozom a „normálisat” magam sem tudom mért, de úgy éreztem így kell tennem.
• Kérlek.

Várok még pár pillanatot, felsóhajtok, és a fejemet csóválom.

• Rendben.

Elmosolyodik és bólint egyet. – Nem fogsz csalódni.

• El is várom – most már mosoly jelenik meg a számsarkában.

Megköszönöm még egyszer Robertnek, amit ma Dóráért tett, aztán elbúcsúzok és kisietek a házból. Dóra már türelmetlenül az autónak dőlve vár rám.

• Na végre! Már azt hittem, bent ragadtál.
• Egy kicsit én is – felkuncogok és kinyitom a kocsit.

Az út egyharmada felé kezd kínossá válni a ránk telepedett csend. Már megint ez a csend. Fogalmam sincs mennyire feszült köztünk jelenleg a légkör, vagy hogy mit gondol a mai történtekről. Mindenesetre szeretném megtörni a kellemetlen hallgatást.

• Akarsz róla beszélni? – fordítom felé a fejem, de látom, hogy kifelé bámul a kocsiból.
• Kell, hogy beszélgessünk? Azt hittem, lepasszoltál, így már nincs rám gondod.
• Mért vagy ennyire ellenséges? Segíteni próbálok.

Megvonja a vállát és megnyomja a rádió bekapcsoló gombját. Másodpercek alatt megszólal a masina és kitölti a köztünk lévő űrt. Megszűnik a kínos hallgatás, most már rá lehet fogni, hogy csak élvezzük a zenét, ezért nem beszélgetünk egymással. Az út további részében nem szól hozzám.

Mikor azt hiszed, hogy már nem lehet rosszabb, az élet mindig bebizonyítja, hogy de igen is lehet. Már az utcába kanyarodok be, amikor egy gyalogos vág be elém. Szinte satuféket kell nyomnom. Mikor már megállt a kocsi és épségben tudhatom az illetőt, csak akkor nézem meg kiről is van szó. Rami bámul be ránk a szélvédőn. Pár pillanatra mindenki lefagy, de Rami az, aki először kilép ebből a lefagyásból és sietős léptekkel igyekszik elérni a bejárati ajtót. Amilyen gyorsan csak tudok, leparkolok, és már nyitom is az ajtót, azzal sem törődve, hogy nyitva hagyom a kocsit.

• Rami! – kiáltom utána, de semmi reakció.

Már csak pár lépést távolság van köztünk, amikor futásnak ered, nyitja a bejárati ajtót és be is zárja az orrom előtt. Mire odaérek, már zárva van. Ütni kezdem a kezemmel az ajtót, és kiabálok neki, de semmi. Valószínűleg felesleges is az egész cécó, de nagyon kitartó és elszánt vagyok. Dóra is utol ér, de csak mosolyogva figyeli, ahogy szenvedek. Abbahagyom a dörömbölést és Dórára meredek.

• Nyisd már ki, ne szórakozz rajtam! – utasítom kicsit dühösen.

Összehúzz a szemöldökét, és a zárhoz lép. Előveszi a kulcscsomót, megcsörgeti, aztán kiválasztja a megfelelő kulcsot, és semmi. Újra próbálja, de felesleges. Rami benne hagyta a zárban a kulcsot belülről. Cseles. Legalább Dóra is ordítozni kezd, hogy már pedig őt nem zárhatja ki a saját házából. Beletelik jó néhány percbe, viszont nagyobb sikerrel jár, mint én. Kattan a zár és kinyílik az ajtó. Dóra be is viharzik, Rami viszont szikrázó tekintetekkel néz rám.

• Megmagyarázom – kezdek neki, de Rami felemeli e kezét, hogy hallgassak.
• Semmit, semmit nem kell megmagyaráznod. Nem vagyok rá kíváncsi. Nem vagyok Rád kíváncsi! – szemei már villámokat is szórnak. – Tűnj el innen Ingrid!

Még mielőtt levegőt vehetnék, az orromra csapja az ajtót.