Vörös Kód 22.rész

22. rész – Ingrid

Visszasétálok a konyhába, kinyitom a hűtő ajtaját és leghűségesebb barátommal, Jackivel szemezek. Lehajolok, megmarkolom a nyakát és már csukódik is a hűtőajtó mögöttem. Előveszek neki egy poharat, nem foglalkozva a mértékegységekkel csak megborítom. Leülök a poharammal szemközti székre és onnan nézek vele farkas szemet.

Nem lesz itt ma már semmilyen kezelés, Rami után sosem vállalok el mást már egy ideje. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem hagy tisztán gondolkodni. Minden porcikám remeg, ha a közelemben van. Nem tudom mi lett volna, ha ma nem hisz nekem, vagy nem érdekli a kitalált történetem és nem tágít. Nem vagyok egész biztos benne, hogy ellent tudtam volna mondani. Rettegek megadni magam az érzésnek, mégis minden erőmre szükségem van, hogy távol tudjam tartani magam.

Ledöntöm a whiskyt, de azonnal töltöm a következőt, azt viszont már magammal viszem a nappaliba. Előkerítem a mobilomat és hosszas gondolkozás után elküldök egy sms-t. Lerakom a telefont a poharam mellé és figyelem. Hosszú percek telnek el, már szinte biztos vagyok benne, hogy hiába való volt a próbálkozás. Sőt egyenesen meggondolatlan, ostoba döntés volt. Beletúrok a hajamba, lehúzom a következő pohár whiskyt is, felállok és az emeleti fürdő felé igyekszem. Már a lépcső második fokára rakom a lábam, amikor pittyenést hallok. Megtorpanok, de nem mozdulnak a lábaim. Lehetséges csak hallucinálok. Lehunyom a szemeimet, de nem tudok tovább menni. Győz a kíváncsiság, visszaindulok a nappaliba. Egyre közelebb érve látom, hogy zölden villog az eseményjelző lámpám. Felkapom a kisasztalról, feloldom és ott is van. Rövid, tömör, lényegre törő. „22.30 Zöld Macska”

Előbb érkezem egy jó húsz perccel. Keresek egy szimpatikus asztalt, kérek magamnak egy pohár italt és helyet foglalok. Tiszta ideg vagyok már mióta elhagytam a lakást. Azzal próbálom győzködni magam, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt és jobban tenném, ha inkább csak úgy lelépnék. Visszavonulót kéne fújjak. Megfürödtem, dobtam fel egy enyhe sminket, még a körmömet is kifestettem. Hova ez a nagy készülődés? Még az sem biztos, hogy eljön. Lehet csak felültetett. Nem nézném ki belőle, de ha így lenne is meg tudnám érteni. Még az is lehet, szívességet tenne vele.

 Lassan az italom végére érek, már 10perce késik… Elhatározom, hogy várok még 5 percet, aztán hazamegyek. Leellenőrzöm a telefonomat, de nem érkezett üzenet. Megiszom az utolsó kortyot is, összeszedem magam és csalódottan a pultra teszem az üres poharam. A bejáratnál sokan vannak, de ez engem már cseppet sem érdekel. Lehajtott fejjel igyekszem kijutni a tömegből, és otthagyni ezt az egész kócerájt. Már épp átverekszem magam a tömegen, amikor egy kéz markol bele a bőrdzsekim ujjába. Majdnem indulatosan nekitámadok, de belém fagy a szó, amikor látom, ki állít meg.

• Lelépnél? Most komolyan? Na szép! – hangja megvető, de mégis barátságos.

Érzem, hogy elvörösödök, már most utálom az egészet. Ez egy idióta ötlet volt! Nem tudok mit mondani, csak állok mellette szótlanul, míg ismét visszaverekedjük magunkat bentre.

• Az első kört én állom, legyen ez engesztelés, amiért elkéstem – mondja jó közel hajolva a fülemhez.

Végig fut a melegség a hátamon, rápillantok, de csak mosolyogva jelzi, hogy addig keressek magunknak egy szimpatikus asztalt. Remek! Elindulok ahhoz az asztalhoz, amit az imént ott hagytam, de persze már egy gerlepár befoglalta. Szitkozódva fordulok körbe. Egy üres asztal esik a látó terembe, nem éppen elszigetelt, de talán megteszi. Gyorsan megkörnyékezem még mielőtt más is lecsapna rá. Leveszem magamról a dzsekimet és a szék háttámlájára akasztom. Hamar felbukkan ő is és leül a velem szemközti székre.

• Duplán, sok jéggel – kiáltja át nekem az asztal másik végére.

Bólintok egyet, és a kezeim közé fogom a whiskymet. Kénytelen vagyok közelebb hajolni, hogy legalább esélyünk legyen hallani egymást.

• Beszélnünk kell…
• Ezt már mondat – elmosolyodik. – Mondj valami újat, amit még nem tudok.

Kortyolok egyet az italból, mélyen a szemeibe nézek. – Újra megtörténik.

Értetlenné válik a tekintete. – Mi történik meg újra?

• Beleszeretek valakibe…

Nem szól semmit. Szájába veszi a szívószálat és kortyol egy nagyot a koktéljából. Ujjával a pohár kideresedett oldalára húz pár csíkot.

• Remek! Én ezzel mégis mit kezdjek? – tekintete semmit mondó.

Megdöbbent a hangsúly, ahogy kiejti őket a száján. Összeszorítom az állkapcsomat, én is megkeményítem a tekintetem.

• Igazad van, semmit! Hülyeség volt ez az egész, ne haragudj, hogy zavartalak – kitolom a székem, lekapom róla a bőrdzsekit és már indulok is.

Egyébként is baromi idegesítő ez a rengeteg ember, a hangzavar. Nagy hiba volt ma idejönni, most már tisztán látom. Hallom, ahogy még utánam szól, de már nem érdekel. Csak az számít, hogy eltűnjek innen.

Kifizetem a taxit, kiszállok és megköszönöm a fuvart. Bizonytalanul lépkedek a kőből kirakott kis járdán. Úgy érzem, ma sorra hozom a rossz döntéseket. Egyiket a másik után. Haza kellett volna mennem, bezárkózni és kipihenni magam. Persze, hogy nem így tettem. Megnyomom a csengőt, és várok. Hosszú percek telnek el, de semmi. Megnyomom ismét, de megint semmi. Emelem a kezem, harmadjára és negyedjére is, egyre türelmetlenebbül. Már emelem a kezem, hogy ismét megnyomom, de ekkor kattan a zár.

Márk egy alsógatyában áll előttem igen csak felhevült állapotban. Ledöbben, amikor meglát. Örülök, hogy sötét van, úgy érzem igen csak megzavartam, zavarba is jövök. Le kéne már szoknom ezekről a kéretlen megjelenésekről.

• Beszélhetnénk? – nézek fel rá félénken.

Beletúr a hajába, neki támaszkodik az ajtófélfának és vesz egy nagy levegőt.

• Nézd, ez most nagyon nem alkalmas.

Összehúzom a szemeimet, a boxere alatti erekciójára esik a pillantásom.

• Ezt most Te mondod, vagy a farkad?

Zajt hallok bentről. Halk, tompa léptek közelednek felénk. Márk idegesen pillant hátra, majd ismét rám szegezi a tekintetét, de addigra már két szempár kandikál ki rám a vállai mögül.

• Ezt nem hiszem el! – csattan fel a két szempár gazdája.

Márk hátra fordul, így lehetőségünk nyílik megnézni egymást. Fiatal, nem is kérdés. Egy pólóban és egy tangában áll előttem, ami már teljesen bizonyossá teszi, hogy nagyon rosszkor érkeztem. Még mielőtt Márk bármit is mondhatna a lány leinti és hátat fordítva távozik. Pár percen belül felöltözve viharzik el mellettünk. Márk szó nélkül végig nézi, ezt követően eláll az útból jelezve, hogy bemehetek. Érzem, hogy nem lát szívesen, most tettem tönkre egy valószínűleg ígéretesnek mutatkozó kalandját.

A nappaliba sétálok, leülök a kanapéra. Márk nem jön utánam, a fürdőbe megy. Hallom, ahogy önkielégítést végez, ami igen kellemetlen helyzetbe kényszerít, de nem hibáztathatom, hisz az imént zavartam el az esti programját. Pár perc múlva megjelenik az ajtóban, immár pólóban és melegítő nadrágban.

• Kérsz egy teát?

Elgondolkozva Márkra meredek, talán igaza van és nem kéne már többet innom a mai nap. Bólintok egyet és megköszönöm neki.

Újabb hosszú percek telnek el csendben. Márk két gőzölgő bögrével a kezében jelenik meg, az egyiket átnyújtja, aztán leül mellém a kanapéra. Belekortyolok a teámba, forró, égeti a torkomat, de jólesik.

• Találkoztam vele, Emilivel – mondom végül halkan.

Márk arcára a teljes értetlenség ül ki, leteszi a bögrét a kezéből.

• Hogy jövök én a képbe? – próbál higgadtan beszélni hozzám.
• Ne haragudj, hogy elrontottam az estédet.
• Már kezdem megszokni, ne is törődj vele.
• Nem igazán vannak barátaim, akiket felkereshetnék nehéz időkben.
• Mert mindenkit elmarsz magad mellől, aki egy kicsit is közelebb próbál férkőzni hozzád?
• Te mért nem küldesz el? Mért nem csukod rám az ajtót?

Megvonja a vállát, most először kerüli a szemkontaktust mióta leült mellém a kanapéra.

• Kedvellek.

Nem mondd többet, én pedig nem akarom faggatni, semmi szükség rá, hogy a végén elő álljon egy szerelmi vallomással, mert azt biztos nem bírnám ki. Így inkább csendben kortyolgatom a teámat.

• Mit mondott, Emili? – töri meg a csendet, ami ránk telepedett.

Megrázom a fejem, görcsösebben markolom meg a bögrét. Kezdem elveszteni a kontrollt, mardossa a torkomat a csomó. Szemeim piszkosul szúrnak, és félek, hogy szét fog robbanni a kezemben a bögre a szorításom alatt.

• Hé – Márk halkan szólít meg, keze finoman érinti az arcomat.

Megkeményedik az arckifejezésem, agresszívan csapom el a kezét az arcomtól és felpattanok. A tea kiesik a kezemből és kiömlik a még benne maradt innivaló. Félig Márkot találom el vele, félig az ágy és a padlószőnyeg issza be a maradékot. A bögre épségben megússza, velem ellentétben, akit lehet, Márk mindjárt kinyír. Felpattan ő is, szemei szikrát vetnek, fogalmam sincs, mire készül. Megmarkolja a vállaimat, szinte megráz, úgy üvölt a képembe.

• Mégis mi a szarnak jöttél ide!? Minek?

Ennyi volt, kibukik belőlem, amit már nem tudok visszafojtani. Végig gördülnek a könnycseppek az arcomon. Márk szorítása nem gyengül, le sem veszi rólam a szemeit. Keményen tart, nem tudom mi lesz a következő lépése, de a tekintete megrémít. Én hoztam ki belőle ezt a viselkedést?

• Mit akarsz tőlem? Basszalak meg? Azt akarod? Azt hiszed, hogy az majd segít a nyomorúságos életeden?

Gyomron vágnak a szavai, elképedve nézek rá. El sem hiszem, hogy ezt mondta. Elállnak a könnyeim, összeszorul az állkapcsom, lerázom magamról a kezeit és olyan pofont keverek le neki, hogy még az én kezem is belefájdul. Márk megtántorodik, meglepetten pislog rám. Állom a tekintetét. Kész vagyok újabb támadást indítani, ha szükség van rá.

Nem történik semmi, idegesen a hajamba túrok és megrázom a fejem. Szó nélkül hátat fordítok és a bejárat felé indulok, Márk azonnal utánam lép és a karomra fog.

• Engedj elmenni – hangom halk.

Nem engedi el a kezem, érzem a teste melegét és az orrából kiáramló levegőt, baromi közel lehet. Lehunyom a szemem, megpördülök és egyenesen Márk szemeibe nézek.

• Nem kellett volna idejöjjek ma, sajnálom. Sorra hozom a rossz döntéseket és ennek ma te ittad meg a levét. Ne haragudj. Engedj el kérlek, szeretnék elmenni.

Cikázik a szemeim között, látom rajta, hogy nagyon megbánta az előbbi felindulását. Valahol jogos is volt, viszont akkor sem fogom tűrni, hogy bárki ilyen hangsúlyt engedjen meg velem szemben.

• Egyszer kérsz, hogy beszéljük, azt is elbaltázom – lesüti a tekintetét, elengedi a kezem, de nem mozdul. – Nem akartalak megbántani.
• Felejtsük el, nem fontos…
• De igen, igenis fontos.
• Megleszek, de most el kell mennem, nem… nem tudok rád nézni. Muszáj megemésztenem a szavaidat, sajnálom.

Sarkon fordulok és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a házat, vissza sem nézek. Gyalog vágok neki az éjszakának. Még jó, hogy rajtam van a dzsekim, igen csak lehűlt a levegő. Ki kell szellőztetnem a fejem. Tönkre tettem Márk estéjét és miért? A semmiért. Mindig mindennek rólam kell szólnia?  Sosem foglalkozom vele, hogy másnak jó legyen, mindig csak magamra tudok gondolni.

Egy jó órányi sétálás után találok egy taxit, kifizetem a fuvart és hazavitetem magam. Nagyon későre jár már az idő, a fáradság is kezd úrrá lenni rajtam. Táskámban turkálok már lassan könyékig, nem is figyelek előre, így majdnem szívrohamot kapok, amikor felpillantva egy alak körvonalai rajzolódnak ki a sötétben. Ez a nap már nem lehet rosszabb, igaz?

• Ki az? – szólok oda az illetőnek.

Kilép a fényre kezei a magasban védekezőn, hogy nincsenek rossz szándékai. Lefagyok, amikor felismerem. Szinte az összes létező vér kifut az arcomból.

• Mit keresel itt, Emili?

Felsóhajt és eláll az utamból, hogy hozzá férjek az ajtómhoz. Remeg a kezem, alig bírom kinyitni a zárat. Minden porcikám tiltakozik a következő lépésem ellen. Kinyitom az ajtót és előre engedem Emilit. Veszek még egy óriási levegőt és én is utána megyek, egyből felkattintom az előtérben a villanyt.

• Márknál voltál megdugatni magad? – tele van a hangja megvetéssel.

Ennyire kiismerhető vagyok már számára? Összeszorítom a fogaimat. – Ha azért jöttél, hogy szemrehányásokat tegyél, akár el is mehetsz! – Hangom nem tűr ellentmondást.

• Nyugi kislány, nem volt semmi rossz szándékom a kérdéssel.
• Nem vagyok jó passzban, oké?
• Kérsz egy szál cigit?

Most először nézem meg jobban Emili-t. Eddig nem volt bátorságom hozzá. Arca barátságos, mosolyog. Egyik oldalon heg ékeskedik hosszan elnyúlva egy csíkban. Ezt leszámítva semmi nyomát nem látom a régi Emlíliának. Szemei tiszták, mosolya őszinte, arca kiegyensúlyozottságról árulkodik. Elveszem tőle a szál cigarettát, amit felém nyújt, aztán nézem, ahogy sarkon fordulva a kert felé veszi az irányt. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is úgy mozog, mintha csak tegnap lett volna itt utoljára. Elhúzza a kerti üvegajtót és megvár. Nem vagyok lemaradva, kilépve megállok, összehúzom magamon a dzsekimet, visszafordulok, követem Emlili mozdulatait. Behúzza az ajtót, felkattintja a fal melletti kislámpát, aztán egy öngyújtót bányász elő a nadrágzsebéből, meggyújtva felém tartja. Hozzá hajolok és meggyújtom a cigit, az égnek fújva ki a füstöt. Emili meggyújtja a sajátját is, nekidől a falnak, tekintetét rajtam pihenteti, de nem szól semmit. Néma csendben szívjuk el a frisslevegőt, aztán visszasétálunk a nappaliba, ahol jóval kellemesebb az idő. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, a térdeimet bámulom, de érzem Emili tekintetét.

• Mért jöttél ide? – kérdezem egész halkan, talán abban reménykedve, hogy meg sem hallja.
• Nem szeretném, hogy hibának éld meg a felkeresésemet. Örültem az üzenetednek, őszintén szólva már azt hittem, sosem lesz hozzá bátorságod.
• Elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy ne keresselek.
• Valahol bíztam benne, hogy talán megpróbálsz harcolni értem, de te csak lemondtál rólam, ahelyett, hogy megerőltetted volna magad.
• Mit számított volna abban a helyzetben, hogy én mennyire erőltetem meg magam?
• Nekem számított.

Újabb hosszú percek telnek el csendben, már-már a kellemetlennél is fusztrálóbb. Melegséget érzek a combomon, ijedten kapom a tekintetem oda, de Emili kezével találom magam szemben. Rászorít kicsit bíztatóan.

• Nem tudom, hogy ki a lány, de nagyon szerencsés.

Akkorát nyelek, hogy még a szomszéd is biztosan hallotta. Lassan Emilire nézek, fogalmam sincs, mi játszódhat le a fejében.

• Szerencsés? Ugyan ne nevettess… – elfintorodok. – Jó elcseszett vagyok.
• Velejéig romlott – felkuncog, elszakad a combomtól az állam alá szalad a keze, végig simítja, kényszerítve, hogy tartsam a szemkontaktust. – Csodálatos vagy, és ne is próbáld tagadni.

Megrázom a fejem, ráfogok a kezére, leengedem az ölembe, de nem engedem el.

• Ez most más – még mindig a fejem rázom.

Emili rászorít a kezemre. – Hé! Ha magadban nem bízol, akkor bízz benne.

Felkapom a szememet. – Benned is bíztam, nézd meg mi lett a vége! – kiszedem a kezem a szorításából és végig simítok az arcán, végig a hegen, ami miattam foglal helyet azon a szép arcon.

• Az baleset volt – visszafog a kezemre.
• Nem – összeszorítom az állkapcsom. – Nem baleset volt. Végzetes hiba. Nem tudtam, nem akartam leállni, Emili.
• Amikor először csókoltalak meg én is ezt érzetem.

Összezavarodva nézek Emlilire. – Ez most mégis…? Semmi köze a kettőnek egymáshoz!

• Mit érzel, amikor megcsókolod?
• Mi…? Nem tudom, azt hiszem, mintha egy bivalycsorda rohanna át a gyomromon…

Mosolyogva figyel, aztán lassan a fejét csóválja. – Szerelmes vagy, fogadd el.

• Mért vagy velem ennyire barátságos? Gyűlölnöd kéne.
• Jobban gyűlölöd magad annál, mint amennyire én valaha is gyűlölni tudnálak. Tudom, hogy nem akartál bántani.
• Felizgultam, amikor láttam sírni – vágok közbe.

Csak kiszakad belőlem. Emili elhallgat, pár percig ízlelgeti a következő szavakat.

• Elmondtad neki?
• Nem pont ezekkel a szavakkal…
• Te segítesz az embereknek kifejezni magukat, de te magad elég bénán csinálod – felkuncog. – Mondd meg neki, hogy szereted.
• Nem lehet!
• Mért? Mért nem lehet? Mert ha bevallod, akkor már számítana? Akkor már kötődnél?

Kiszedem a kezem a kezei közül, felállok és a konyhába sétálok. Leveszek egy tiszta poharat és a hűtőből hidegvizet töltök bele. Jólesik, ahogy végig hűti a nyelőcsövem, eléri a gyomromat.

• Kérhetek én is egy pohárral?

Töltök neki is, áttolom az asztal másik oldalán és figyelem, ahogy megfeszülnek az erek a nyakán, miközben lenyeli a kortyokat.

• Mért segítesz nekem? – félénkebben jön ki a kérdés, mint ahogy szerettem volna.
• Te is segítettél, amikor szükségem volt rád. Hülye vagy, ha hagyod elveszni a lehetőséged. Állj elé, küzdj érte! Szedd össze magad. Ha nem magad miatt, akkor miattam. Szeretnélek boldognak látni valaki oldalán, és nem, ez az ember nem én vagyok.
• Te boldog vagy?

Mosoly húzódik végig az arcán, megcsillan a szeme, teljes tisztaság lesz úrrá rajta. – Igen. Akár hiszed, akár nem, neked köszönhetem. Egy stabil, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek már 3 éve.

• Ennek örülök – most érzem először a közelében, hogy jó érzés lesz úrrá rajtam.

Megissza a maradék vizet, leteszi a poharat az asztalra, megkerülve az asztalt hozzám sétál. Csak pár centire áll meg tőlem, mélyen a szemeimbe néz. Két kezével az arcomra fog és közelebb von magához. Homlokát támasztja az enyémnek.

• Ígérd meg, hogy megpróbálod.

Megvárattatom a válasszal, de végül felsóhajtok. Mélyen magamba szívom az illatát. – Ígérem.

Egy hosszúra nyújtott pillanat után kapok egy puszit a homlokomra, végig simítja az arcomat és ellép tőlem.

• Vigyázz magadra, Ingrid. Jó éjszakát.

Felpillantok rá, mosoly szökik a szám szélébe. – Jó éjszakát.

Nézem, ahogy sarkon fordul és otthagy. Állok a konyhapultot támasztva és nem szűnik a mosoly. Sőt felerősödik, végül már halk kuncogásba fullad. A fejemet rázom és képtelen vagyok elhinni, hogy ez most tényleg megtörtént. Összeszedem magam és az emeletre indulok. Rám fér a pihenés és nem lenne hátrány holnap formában lenni. Nagy feladat előtt állok, és ezt most nem szúrhatom el. Szerelmet fogok vallani Raminak.