Megkértem, hogy vetkőzzön le, aztán kiválasztotta a neki szimpatikus állványt. Megbeszéltük, hogy egy olyan “kezelésen” vesz részt, amit általában alkalmazok. Elmondtam neki a mentő szavát, ha szüksége lenne rá. Aztán rácsatoltam a bőrszíjakat és felcsatoltam az állványra. Még azt is megkérdeztem kényelmes-e, bár ezt sosem szoktam megkérdezni, viszont ez minden szempontból szokás bontó kezelésnek minősül. Megkértem, hogy válassza ki magának a tetszőleges ostort, most pedig itt állunk egymással szemben. Furcsa érzés, amikor rá nézek, és ott van az a plusz, azaz extra, hogy ő a barátnőm, vagy nem is tudom hányadán állunk most a dologgal.
Összeszorítom az állkapcsomat. Rámarkolok az ostorra, érzem a szőnyeg szálai lassan elengedik a lábamat. Lendítem az ostort, de még a csattanás előtt visszarántom a csengő hangjára. Kicsit kölcsönösen ijedten nézünk egymásra. Majd újra és újra megszólal a csengő, egyre türelmetlenebbül. Bár idelent csak tompán hallani, mégis idegesítő.
Kicsit rémülten néz rám és rázni kezdi a fejét. – Ne merészelj így itt hagyni!
Végig pillantok rajta, majd elmosolyodok. – Mindjárt jövök
Ledobom az ostort ott, ahol állok és kettesével szedve a lépcsőfokokat már fent is vagyok. A csengőt még mindig kitartóan nyomogatják, kicsit indulatosan nyitom ki az ajtót.
Felsóhajtok, kinyitom az ajtót és megragadom Ramit. Kilépek vele az ajtón kívülre, majd becsukom magam mögött az ajtót.
Igaza van, ezzel nem tudok vitába szállni. Cikáznak a szemeim Rami tekintetével. Valahol örülök, hogy eljött csak az időzítés borzalmas. Beletúrok a hajamba és felsóhajtok.
Felvonja a szemöldökét, aztán elmosolyodik.
Becsukom az ajtót, de nem tudok azonnal visszaindulni. Hihetetlen, hogy ez a lány mindig bekavar valamit és én sosem tudok rá rendesen haragudni. Felsóhajtok, veszek még pár mély levegőt, aztán eltolom magam az ajtótól és visszasétálok a szobába. Dia szinte lángoló szemekkel néz rám. Látom rajta a megvetést és a dühöt, teljesen jogosan.
Összevonja a szemeit, láthatóan nem tetszik neki a válaszom. Nem bánnám, ha megúsznám ezt az egészet, de sajnos nem látok rá sok esélyt.
Megemelem az állam, kérdő tekintetet vetve rá, amiért ilyen kiszolgáltatott helyzetben van még bátorsága sértegetni. Lehajolok az ostorért, felveszem, lassan egyenesedek fel. Jó erősen megmarkolom, de nem jön. Nem érzem azt, amit máskor. Nem akarom bántani, úgy érzem árulás lenne a részéről.
Közelebb lépek, az álla alá teszem a kezem, mélyen a szemébe nézek.
Megdöbbent, amit mondd, talán tényleg így van. Talán mindent elrontottam és nem nekem való ez az egész. Ilyen munka mellett lehetetlenség normális kapcsolatban létezni. Felnyúlok és kiakasztom a kezét. Leoldom róla, az öveket, visszasétálok vele az állványhoz. A bőrcsatokat pedig egy másik szekrénybe helyezem.
Otthagytam, feljöttem és kinyitottam a hűtőt. Ismét jó öreg Jack barátom szólítására lettem figyelmes az alsó polcról. Valószínűleg nem kellett volna lenyúljak érte, sem pedig kivennem. Magyarázat arra, hogy ismét előttem díszeleg egy pohárban, csak annyi lehet, hogy sok mindent nem kellett volna megtegyek, amiket mégis megtettem. A whisky hideg, mégis égeti a torkomat, az utó íze pedig csodás érzéssel tölt el. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta feljöttem, de ez már a harmadik feles volt, így a negyedikkel kicsit szemezni kezdek, amikor lépteket hallok a konyhaajtó felől.
Megmarkolom a poharamat, a számhoz emelem, közben végig Dia szemébe nézek. Pár másodpercnyi szemezés után lehörpintem és az asztalhoz vágom a poharat, de nem engedem el.
Nem veszi le rólam a szemeit, és az üveget sem adja vissza, de leül velem szembe az asztalhoz. Érzem, ahogy a hirtelen bevitt alkohol mennyisége dolgozni kezd bennem.
Csak a levegőre markolok, az üvegből pedig elkezd az asztalra ömleni a drága innivaló. Mivel terítő nincs az asztalon, így ami túlfolyik az, vagy az ölembe, vagy a földön köt ki. Mire sikerül felállítanom az üveget, több mint a felének annyi. Kissé dühösen kapom fel a tekintetem Diára, aki csak karba tett kézzel figyeli, ahogy próbálom megmenteni, a menthetetlent.
Összehúzom a szemeimet, eltolom magam az asztaltól, és felállva lerázom magamról a rám ömlött whiskyt.
Fogok egy jó adagnyi papír törlőt és elkezdem felitatni az alkoholt az asztalról, közben Dia szemeibe nézek.
Ellöki magát az asztaltól, hitetlenkedve a fejéhez kap. – Akkor még igazából én érezzem magam megtisztelve, hogy én hozzád érhettem? Hihetetlen vagy!
Feltörlöm még a maradék kifolyt whiskyt, de Dia után indulok, és még a lépcső alján érem. Hallotta, hogy utána indultam, így megáll, de nem fordul vissza.
Erre a kijelentésre viszont már visszafordul, nem is csak szimplán visszafordul, meg is indul felém. Figyelem a lépteit, nem tudom kivenni a tekintetéből, hogy mire készül, de amint elég közel ér, már nem kell kitaláljam, zsibbadni kezd az arcom, ő pedig szinte széttépni is képes lenne.
Nem méltat válaszra, megfordul és kettesével kezdi szedni a lépcsőfokokat. Utána akarok indulni, de tudom, hogy felesleges lenne. Fogalmam sincs, miért mondtam el neki, hogy ki volt itt. Talán csak fel akartam húzni, mert így egyszerűbb lesz elbúcsúzni. Legalábbis nekem biztos. Sosem voltam jó az érzelmes csöpögős búcsúzkodásokban. Talán könnyebb, ha haragszik rám.
Nem telik bele negyed óra sem, hallom, hogy elindul lefelé a lépcsőn. Végig sétál a házon, kicsit érzem a tekintetét a hátamon, és azt, hogy lelassította a lépteit. Talán azt várja, hogy hátra forduljak, talán csak még rám akart nézni, végül hallom az ajtó csapódását. Indítja a kocsiját, aztán kigördülnek a kerekek az útra, és én bele temetkezem a csöndbe és a magányba.
Nem igazán tudok magammal mit kezdeni, már megfürödtem, a maradék whiskymet kortyolgatom a kanapén, miközben egy unalmasnak tűnő thrillert nézek a tv-ben. El kéne tennem magam holnapra, de egyáltalán nem érzem, hogy álom jönne a szememre. Inkább minden féle szarságon gondolkodom és agyalok, kattognak a kis fogas kerekek. Kizökkent gondolataimból a hangos kopogás, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Össze is rezzenek kissé, és csak a második kopogásra indulok meg ajtót nyitni.
Látom rajta, hogy azt hiszi, csak szórakozom vele, így leveti a táskája egyik pántját és kutatni kezd, majd kiemeli a telefonját és a képembe tolja. „ Szia. Sajnálom, hogy olyan mogorva voltam veled, nem kellett volna elküldjelek, kicsit össze vagyok zavarodva mostanában. Ha nem nagy kérés vissza jönnél? Várlak. Ingrid.” Elképedve olvasom a sorokat, majd az első gondolatom, hogy ez biztosan csak valami nagyon rossz vicc akar lenni.
Elteszi a telefonját, összehúzz a szemöldökét, és karba teszi a kezeit.
Bele túrok, a hajamba és kínosan elhúzom a számat. – Az ööö izé, hát…
Csak két lépés távolságból érzem, hogy ezt is nagyon elszúrhatom, ha nem szedem össze magam. Úgy, ahogy vagyok, mezítláb lépkedem utána és elkapom a karját, de csak finoman fogom meg és húzom egy kicsit magam felé. Nem kell nagy erőt kifejtsek, azonnal vissza fordul, rám emeli a szemeit. Érzem a zavarodottságot, de veszek még egy mély levegőt, aztán megszorítom a kezét.
Hátrébb hajol, de csak annyira, hogy a tekintetünk össze találkozzon. – Most komolyan? Ez a legütősebb érved? – felkuncog, megcsóválja a fejét. – Mi van, ha nekem nem elég ütős?
Látom rajta, hogy most nem értékelte a poénomat, pedig más esetben biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neki. Így viszont kis elhidegülést látok a szemeiben. Még közelebb lépek hozzá, kezem át futtatom a derekán, egészen közel hajolok, hogy már egy levegő vételnyi hely is alig maradjon köztünk. Minden porcikám vibrál, az agyam kezdi fújni a riadót, és érzem, hogy bekapcsol a piros vészjelzés is.
Látom, ahogy mosolyra húzza a száját, majd még az utolsó utáni pillanatban, vesz egy nagy levegőt és hátra lép, óriási vigyorral a képén, és a ház felé indul.
Alig bírok levegőt venni még pár pillanatig. El sem hiszem, hogy nem történt meg. Most, hogy végre megadtam neki magam, hogy elő csalt. Most, hogy egyértelművé vált a szemében, amit eddig is sejtett. Faképnél hagy vigyorogva! Teljesen kikészít ez a lány, egyszerűen felfoghatatlan, amit csinál, de tetszik. Elmosolyodom, és megcsóválom a fejem, majd egy nagy sóhaj kíséretében én is a házba indulok, nagy reményeket fűzve az elkövetkező éjszakához.