Vörös Kód 15.rész

15. rész – Ingrid

Megkértem, hogy vetkőzzön le, aztán kiválasztotta a neki szimpatikus állványt. Megbeszéltük, hogy egy olyan “kezelésen” vesz részt, amit általában alkalmazok. Elmondtam neki a mentő szavát, ha szüksége lenne rá. Aztán rácsatoltam a bőrszíjakat és felcsatoltam az állványra. Még azt is megkérdeztem kényelmes-e, bár ezt sosem szoktam megkérdezni, viszont ez minden szempontból szokás bontó kezelésnek minősül. Megkértem, hogy válassza ki magának a tetszőleges ostort, most pedig itt állunk egymással szemben. Furcsa érzés, amikor rá nézek, és ott van az a plusz, azaz extra, hogy ő a barátnőm, vagy nem is tudom hányadán állunk most a dologgal.

• Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
• Egészen biztos – nem is tudom utoljára mikor volt ennyire határozott a tekintete.
• Nem kell, ezt csináljuk – próbálkozom menteni a menthetőt.
• Csináld már! – meglep a felindultsága, helyet nem akar cserélni!?

Összeszorítom az állkapcsomat. Rámarkolok az ostorra, érzem a szőnyeg szálai lassan elengedik a lábamat. Lendítem az ostort, de még a csattanás előtt visszarántom a csengő hangjára. Kicsit kölcsönösen ijedten nézünk egymásra. Majd újra és újra megszólal a csengő, egyre türelmetlenebbül. Bár idelent csak tompán hallani, mégis idegesítő.

• Csak felszaladok és elküldöm.

Kicsit rémülten néz rám és rázni kezdi a fejét. – Ne merészelj így itt hagyni!

Végig pillantok rajta, majd elmosolyodok. – Mindjárt jövök

Ledobom az ostort ott, ahol állok és kettesével szedve a lépcsőfokokat már fent is vagyok. A csengőt még mindig kitartóan nyomogatják, kicsit indulatosan nyitom ki az ajtót.

• Nem érek… – meghökkenve pillantok az illetőre – rá… – nyögöm ki a végét.
• Beszélnünk kell! – összehúzza kicsit a szemeit.
• Most nagyon nem alkalmas, sajnálom – már lépnék is be és csuknám az ajtót, amikor megragadja azt, először csak ellent tart, majd erősebben neki feszül.

Felsóhajtok, kinyitom az ajtót és megragadom Ramit. Kilépek vele az ajtón kívülre, majd becsukom magam mögött az ajtót.

• Nem állíthatsz csak úgy ide akkor, amikor kedved tartja! – förmedek rá.
• Úgy hiszem, te sem voltál hivatalos legutóbb hozzánk – összehúzza a szemöldökét és karba teszi a kezét.

Igaza van, ezzel nem tudok vitába szállni. Cikáznak a szemeim Rami tekintetével. Valahol örülök, hogy eljött csak az időzítés borzalmas. Beletúrok a hajamba és felsóhajtok.

• Nézd, most tényleg nem tudok beszélni, ügyfelem van.

Felvonja a szemöldökét, aztán elmosolyodik.

• Te most hülyének nézel? Nem teheted meg, hogy otthagyod kezelés közben.
• Ez nem tartozik rád. Beszéljük máskor jó?
• Mikor máskor?
• Holnap délután kettőkor. Elküldöm a címet SMS-ben – azzal fogom a kilincset és megint megkísérlem a visszajutást, most sikeresen.

Becsukom az ajtót, de nem tudok azonnal visszaindulni. Hihetetlen, hogy ez a lány mindig bekavar valamit és én sosem tudok rá rendesen haragudni. Felsóhajtok, veszek még pár mély levegőt, aztán eltolom magam az ajtótól és visszasétálok a szobába. Dia szinte lángoló szemekkel néz rám. Látom rajta a megvetést és a dühöt, teljesen jogosan.

• Minden páciensedet itt hagyod felkötve?
• Volt már rá példa…

Összevonja a szemeit, láthatóan nem tetszik neki a válaszom. Nem bánnám, ha megúsznám ezt az egészet, de sajnos nem látok rá sok esélyt.

• Folytathatjuk? Vagy esetleg még felszaladsz előtte megkávézni is?

Megemelem az állam, kérdő tekintetet vetve rá, amiért ilyen kiszolgáltatott helyzetben van még bátorsága sértegetni. Lehajolok az ostorért, felveszem, lassan egyenesedek fel. Jó erősen megmarkolom, de nem jön. Nem érzem azt, amit máskor. Nem akarom bántani, úgy érzem árulás lenne a részéről.

• Ne csináljuk ezt, Dia. Leszedlek onnan és felejtsük el. Én ezt nem akarom.
• Én is sok mindent nem akartam. Nem akartam, hogy ezzel foglalkozz mellettem. Nem akartam, hogy idegen nőket hozz ide. Nem akartam, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy te akarod. De mégis így lett. Befogtam, elfogadtam, próbáltam vele együtt élni. Most azt csináljuk, amit te nem akarsz. Itt az ideje, hogy egy kicsit te is félre rakd azt, amit nem akarsz, és azzal foglalkozz, amit én kérek tőled.

Közelebb lépek, az álla alá teszem a kezem, mélyen a szemébe nézek.

• Ha ezt megteszem, minden megváltozik köztünk. Örökre. Nem lesz vissza út, nem lesz többé közös élet.
• Az már egy jó ideje nincs, csak ahhoz is túlságosan makacs vagy, hogy észre vedd.

Megdöbbent, amit mondd, talán tényleg így van. Talán mindent elrontottam és nem nekem való ez az egész. Ilyen munka mellett lehetetlenség normális kapcsolatban létezni. Felnyúlok és kiakasztom a kezét. Leoldom róla, az öveket, visszasétálok vele az állványhoz. A bőrcsatokat pedig egy másik szekrénybe helyezem.

• Pont elég negatív véleményed van már rólam. Legyen ez az utolsó, fejezzük be. Költözz el, Dia.

Otthagytam, feljöttem és kinyitottam a hűtőt. Ismét jó öreg Jack barátom szólítására lettem figyelmes az alsó polcról. Valószínűleg nem kellett volna lenyúljak érte, sem pedig kivennem. Magyarázat arra, hogy ismét előttem díszeleg egy pohárban, csak annyi lehet, hogy sok mindent nem kellett volna megtegyek, amiket mégis megtettem. A whisky hideg, mégis égeti a torkomat, az utó íze pedig csodás érzéssel tölt el. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta feljöttem, de ez már a harmadik feles volt, így a negyedikkel kicsit szemezni kezdek, amikor lépteket hallok a konyhaajtó felől.

• Ezt most nem mondod komolyan!? – hirtelen léptekkel az asztalhoz lép és megelőzve az üveg nyakára fog és elrántja előlem.
• Kérem vissza – mordulok rá, de próbálkozásom kudarcba fullad.
• Ez – mutat az üvegre a másik kezének mutató ujjával – nagyobb kielégülést nyújt neked mostanában, mint amit én valaha is nyújtani tudtam.

Megmarkolom a poharamat, a számhoz emelem, közben végig Dia szemébe nézek. Pár másodpercnyi szemezés után lehörpintem és az asztalhoz vágom a poharat, de nem engedem el.

• Ki kellene próbálnod – felkuncogok.

Nem veszi le rólam a szemeit, és az üveget sem adja vissza, de leül velem szembe az asztalhoz. Érzem, ahogy a hirtelen bevitt alkohol mennyisége dolgozni kezd bennem.

• Ki volt itt az előbb?
• A postás.
• Ingrid…
• Kérem vissza – mutatok a kezében levő üvegre.
• Ha ennyire fontos – átcsúsztatja az asztalon, de a közepénél, ahol a szétnyitás miatt egy kis eltérés van, megborul, hiába kapok utána, nem tudom megfogni a nyakát.

Csak a levegőre markolok, az üvegből pedig elkezd az asztalra ömleni a drága innivaló. Mivel terítő nincs az asztalon, így ami túlfolyik az, vagy az ölembe, vagy a földön köt ki. Mire sikerül felállítanom az üveget, több mint a felének annyi. Kissé dühösen kapom fel a tekintetem Diára, aki csak karba tett kézzel figyeli, ahogy próbálom megmenteni, a menthetetlent.

• Valahogy ilyen gyorsasággal borult fel a mi kapcsolatunk is, csak az után meg sem próbáltál utána nyúlni – szegezi nekem a fájó igazságot.
• Erre mi szükség volt?
• Csak jól esett – megvonja a vállát. – Neked nem szokott jól esni, amikor másokkal dugsz odalent?

Összehúzom a szemeimet, eltolom magam az asztaltól, és felállva lerázom magamról a rám ömlött whiskyt.

• Soha, senkivel nem dugtam odalent – megragadom az üveget és legalább három nagy kortyot iszok belőle, ha nem négyet, majd inkább biztonságban a konyhapultra helyezem.
• Azt várod, hogy ezt el is higgyem?
• Azt hiszel, amit akarsz, nem érdekel. Tudom, mi az igazság, és még csak kísérlet sem volt rá, hogy bárkivel is odalent dugjak.
• Akkor minek az a sok mocskos dolog odalent? Mégis mire használod őket, ha nem dugásra?

Fogok egy jó adagnyi papír törlőt és elkezdem felitatni az alkoholt az asztalról, közben Dia szemeibe nézek.

• Az lehet, hogy én megdugom őket, de ez nem kölcsönös.

Ellöki magát az asztaltól, hitetlenkedve a fejéhez kap. – Akkor még igazából én érezzem magam megtisztelve, hogy én hozzád érhettem? Hihetetlen vagy!

• Nem erről van szó. Szerettem veled lenni.
• Mi változott?
• Rájöttem, hogy nem tudlak már boldoggá tenni, nem tudom szétválasztani a munkámat és téged. Nem tudok választani a munkám között és közted.
• Pont most választottál. – visszarakja a széket a helyére és az emelet felé indul.

Feltörlöm még a maradék kifolyt whiskyt, de Dia után indulok, és még a lépcső alján érem. Hallotta, hogy utána indultam, így megáll, de nem fordul vissza.

• Rami volt itt, az előbb…

Erre a kijelentésre viszont már visszafordul, nem is csak szimplán visszafordul, meg is indul felém. Figyelem a lépteit, nem tudom kivenni a tekintetéből, hogy mire készül, de amint elég közel ér, már nem kell kitaláljam, zsibbadni kezd az arcom, ő pedig szinte széttépni is képes lenne.

• Ne merészeld azt mondani, hogy „de elküldtem”…
• Áucs! – förmedek rá, aztán megrázom a fejem.
• Mért nem hívod inkább vissza, egy jó kufircolásra? Perceken belül üres lesz a lakás!
• Ne csináld ezt…

Nem méltat válaszra, megfordul és kettesével kezdi szedni a lépcsőfokokat. Utána akarok indulni, de tudom, hogy felesleges lenne. Fogalmam sincs, miért mondtam el neki, hogy ki volt itt. Talán csak fel akartam húzni, mert így egyszerűbb lesz elbúcsúzni. Legalábbis nekem biztos. Sosem voltam jó az érzelmes csöpögős búcsúzkodásokban. Talán könnyebb, ha haragszik rám.

Nem telik bele negyed óra sem, hallom, hogy elindul lefelé a lépcsőn. Végig sétál a házon, kicsit érzem a tekintetét a hátamon, és azt, hogy lelassította a lépteit. Talán azt várja, hogy hátra forduljak, talán csak még rám akart nézni, végül hallom az ajtó csapódását. Indítja a kocsiját, aztán kigördülnek a kerekek az útra, és én bele temetkezem a csöndbe és a magányba.

Nem igazán tudok magammal mit kezdeni, már megfürödtem, a maradék whiskymet kortyolgatom a kanapén, miközben egy unalmasnak tűnő thrillert nézek a tv-ben. El kéne tennem magam holnapra, de egyáltalán nem érzem, hogy álom jönne a szememre. Inkább minden féle szarságon gondolkodom és agyalok, kattognak a kis fogas kerekek. Kizökkent gondolataimból a hangos kopogás, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Össze is rezzenek kissé, és csak a második kopogásra indulok meg ajtót nyitni.

• Rami… – megdöbbenve nézek rá, szinte mintha csak egy szellem állna előttem.
• Hű, hát jöttem, amint tudtam, de nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj – felnevet és mögém kukkant. – Szóval, bejöhetek?
• Mi… Mit keresel itt? – kérdem még mindig próbálva kitörni a sokk hatása alól.
• Ha-ha! Nagyon vicces.
• Mi? Rami, várj… én… Miről beszélsz?

Látom rajta, hogy azt hiszi, csak szórakozom vele, így leveti a táskája egyik pántját és kutatni kezd, majd kiemeli a telefonját és a képembe tolja. „ Szia. Sajnálom, hogy olyan mogorva voltam veled, nem kellett volna elküldjelek, kicsit össze vagyok zavarodva mostanában. Ha nem nagy kérés vissza jönnél? Várlak. Ingrid.” Elképedve olvasom a sorokat, majd az első gondolatom, hogy ez biztosan csak valami nagyon rossz vicc akar lenni.

• Én… ezt, nem én írtam. – mutatok a telefon kijelzőjére, majd Ramira pillantok.

Elteszi a telefonját, összehúzz a szemöldökét, és karba teszi a kezeit.

• Nos, akkor ki írta?

Bele túrok, a hajamba és kínosan elhúzom a számat. – Az ööö izé, hát…

• Az ő izé hát! Na jó, nem tudom mi bajod van, de én erre nem érek rá, szia!

Csak két lépés távolságból érzem, hogy ezt is nagyon elszúrhatom, ha nem szedem össze magam. Úgy, ahogy vagyok, mezítláb lépkedem utána és elkapom a karját, de csak finoman fogom meg és húzom egy kicsit magam felé. Nem kell nagy erőt kifejtsek, azonnal vissza fordul, rám emeli a szemeit. Érzem a zavarodottságot, de veszek még egy mély levegőt, aztán megszorítom a kezét.

• Ne menj el – mondom elég erőtlenül.
• Nem tudom, mi van veled mostanában, de elég furcsán viselkedsz. Tudnál olyan indokot mondani, ami maradásra késztetne?
• Hát, visszajöttél… Isten se tudja hogyan, mert nem kocsival vagy – tekintek körbe a ház előtt és az utcán, hogy meggyőződjek tényleg így van-e. – Szóval biztosan sokat kéne várnod a taxira, ami még jó néhány forintodba is belekerülne, nálam pedig meghúzhatod magad ingyen éjszakára – elmosolyodok kicsit még közelebb lépek és a füléhez hajolok. – A legütősebb indokom pedig, hogy van egy már megbontott whisky a nappaliban, és kéne egy kis segítség az elfogyasztásában.

Hátrébb hajol, de csak annyira, hogy a tekintetünk össze találkozzon. – Most komolyan? Ez a legütősebb érved? – felkuncog, megcsóválja a fejét. – Mi van, ha nekem nem elég ütős?

• Akkor, van vodkám is – szélesre húzom a mosolyomat, de Rami inkább összevonja a szemöldökét.

Látom rajta, hogy most nem értékelte a poénomat, pedig más esetben biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neki. Így viszont kis elhidegülést látok a szemeiben. Még közelebb lépek hozzá, kezem át futtatom a derekán, egészen közel hajolok, hogy már egy levegő vételnyi hely is alig maradjon köztünk. Minden porcikám vibrál, az agyam kezdi fújni a riadót, és érzem, hogy bekapcsol a piros vészjelzés is.

• Tényleg érdekel az, az egy indok? – kérdem alig hallhatóan, még az utána következő nyelés is hangosabbra sikeredik, mint maga a kérdés.

Látom, ahogy mosolyra húzza a száját, majd még az utolsó utáni pillanatban, vesz egy nagy levegőt és hátra lép, óriási vigyorral a képén, és a ház felé indul.

• Azt akartad mondani, hogy a vodkához, narancsleved is van, igaz? – szól vissza a háta mögött, és már el is tűnik a lakásomban.

Alig bírok levegőt venni még pár pillanatig. El sem hiszem, hogy nem történt meg. Most, hogy végre megadtam neki magam, hogy elő csalt. Most, hogy egyértelművé vált a szemében, amit eddig is sejtett. Faképnél hagy vigyorogva! Teljesen kikészít ez a lány, egyszerűen felfoghatatlan, amit csinál, de tetszik. Elmosolyodom, és megcsóválom a fejem, majd egy nagy sóhaj kíséretében én is a házba indulok, nagy reményeket fűzve az elkövetkező éjszakához.