Vörös Kód 14.rész

14. rész – Ingrid

Még mindig megszédülve ülök a kanapén. Bámulom a Tv-t, de minek? Csak azért nézem, hogy nézzek valamit. Már három nap telt el, hogy Ramival beszéltem, de még mindig nem tudtam magam túltenni rajta. Ő pedig nem jelentkezett. Az elmúlt 3 napban 7 beteget mondtam le súlyos influenzára hivatkozva. Úgy érzem, képtelen lennék most komolyan végig csinálni kezelést, nem merem megkockáztatni. Egy alkalmat meg mindenki kibír. Nincsen olyan betegek, akit egy héten többször is kezelnék, én nem vállalok el ilyen pácienseket. Vannak kollégák, akik igen, igazából sosem fogom megérteni őket. Azt vallják, hogy a beteg érdeke, de ez szerintem baromság. Senkinek nincsen szüksége heti többszöri alkalomra. Sőt, heteket is kihagyhatnának, akkor sem történne semmi. Ez inkább olyan, mint a drog, azt hiszi, szüksége van rá, közben csak fejben dől el minden.

Ezek szerint Rami olyan, mint egy rossz drog? Egy olyan drog, amit nem akar kipróbálni az ember, mert fél a függőségtől? Vagy egy olyan drog, amiről már egyszer sikerült leszokni, de nagy árat fizetett érte az ember? Annyi biztos, hogy már alig bírtam visszafogni magam. Az a forró puha kéz, az a vadító illat. Minden összejátszik, hogy megakarjam érinteni.

Dia huppan le mellém, kezében két pohár, amiben narancslé díszeleg.

• Na, mit nézünk ma? – egyik poharat nekem nyújtja.

Elveszem és gondolkozás nélkül belekortyolok, de össze is rándulok, kicsit fanyar arckifejezéssel teszem le.

• Hú szívem, ebből nem sajnáltad a vodkát.

Elmosolyodik, odahajol és ad egy szájra puszit.

• Mikor volt olyan, hogy bármit is sajnáltam tőled?

Én is elmosolyodok, de válaszként csak hozzá hajolok, lágyan megcsókolom. Jól esik, és a vodka is, amit kezdek érezni a testemben szétáradni. Jobban belegondolva igen régen volt már Diával valamivel romantikusabb estém, napom. Tudom, hogy ez főként miattam van, de mostanában nagyon nehezen állok hozzá. Pedig Diával semmi baj sincsen, minden tekintetben nagyon vonzó életerős nő. Tulajdonképpen fogalmam sincs, ha valakinek ilyen barátnője van, egyáltalán hogy képes más nőre még csak ránézni is nemhogy fantáziálni. De persze tudjuk, hogy nekem ennél sokkal betegebb elmém van. Sokszor megfogalmazódik bennem, ő vajon, hogy tud megtűri maga mellett. Elfogadni így, elviseli azt, hogy ennyi idegen nő jár hozzánk. Akikkel igen komolyan foglalkozom. Valamiért mégis velem van. Pedig mostanában az, amit nyújtani tudok neki igen gyér, amit borzalmasan nagy önzőségnek tartok, de akárhogy próbálkozom, mostanában nem tudok neki többet adni.

Kortyolok még egyet az italból, aztán a távkapcsolóért nyúlok.

• Mit szólnál, ha folytatnánk a tegnapi filmet? Ígérem, ma nem fogok 20perc után kidőlni – elvigyorodok.

Bólint egyet, hátradől, felhúzza a térdeit, és magához öleli a poharát. Nagyjából a következő 10perc néma csendben telik el, mindketten feszülten a filmet nézzük. Vagyis én felváltva nézem a filmet, majd a poharamban lévő maradék innivalót. Meglöttyintem, aztán egy kortyként lenyelem. Leteszem az üres poharat a kis asztalra, látom, hogy Dia szeme sarkából engem figyel. Visszahelyezkedek, de kicsit közelebb ülök Diához. Kezem a térdére teszem, lassan simogatni kezdem, majd lassan, de elindulok lejjebb a combja oldalán a csípője felé. Nem telik bele sok idő, ő is lehúzza a maradék italát, előre hajol lerakni a poharát és visszafordulva kissé megemelkedik, belehuppan az ölembe. Gondolkozásnyi időt sem adva, kezét a nyakamra kulcsolja, és már érkeznek is az ajkai az enyémhez. Jólesik, lehunyom a szemem és meg adom neki magam. Kezemmel a combja oldalát cirógatom, kicsit át-át térve a derekára.

Lassan mozgatni kezdi a csípőjét az ölemben. Alig érezhetően, de észreveszem, hogy a légzése is kissé gyorsul. Keze a nyakamat masszírozza, amit be kell vallani, jelenleg borzasztó jól esik. Erősebben vonom magamhoz, elszakadok a szájától és a nyakába csókolok. Hallom, ahogy alig hallhatóan, felszisszen. Tetszik, hogy így reagálja le a közeledésem.

Közelebb csusszan, hozzám simul és határozottabban kezdi mozgatni a csípőjét. Finoman beleharap az alsó ajkamba és megszívja, majd percekig a nyelvemmel kergetőzik. Nem is tudom utoljára mikor volt már köztünk ennyi előjáték. Pedig még ha őszinték akarunk lenni, ez sem volt sok. Most ő csókol bele a nyakamba kisebb harapások kíséretében. Érzem, ahogy feltörekszik bennem a gyönyör és megragadom, felállok vele, majd vissza a kanapéra és magam alá gyűröm. Ismét forró nyelv csatát vívunk, majd elhajolok, hogy a szemébe nézhessek pár másodpercre. Látom benne azt a gyönyört, vágyat és a vonzalmat. Elmosolyodik lágyan, ezzel hívogatva, hogy folytassuk.

Velem viszont egy pillant alatt fordul a világ, és inkább kétségbeesés ül ki az arcomra. Ahogy így fekszünk, hirtelen Rami jut eszembe, amikor a legelső lehetőséget elszalasztva felpattantam róla. Dia arcára is kiül az értetlenség és az arcomért nyúl, de elhúzom. Felegyenesedek, majd gyorsan fel is állok.

• Sajnálom, de nekem most muszáj… muszáj kiszellőztetni a fejem.

Azzal semmit sem várva otthagyom. A lehető leggyorsabb léptekkel érem el a bejárati ajtót. Majd a kocsimat, indítok és csak két utcával később állok meg. Lehúzom az ablakot és kikönyökölök, ráhajtom a fejem. Úrrá lesz rajtam a remegés, az ideg. Dühös vagyok, hogy megint elcsesztem, hogy ott hagytam, egy szó nélkül. Most vajon mit gondolhat? Lehet, hogy ott sem lesz, mire visszamegyek. Jó pár perc kell, hogy megnyugodjak. Kifújom magam, aztán az utat bámulom. Majd hirtelen indítok, és megint úton vagyok. Következő állomásom az a bizonyos ház, ahova ismét bejelentés nélkül érkezem. Megszokhatta már… Előtúrok a pénztárcámból egy ígéretes összeget, kiszállok, bezárom a kocsit és becsöngetek.

Nem telik el túl sok idő, cipőkopogást hallok. Kattan a zár és egy idegen lány pislog rám kicsit megszeppenten az ajtó mögül.

• Te nem a pizzát hoztad, igaz?
• Te pedig, nem Márk vagy… – állapítom meg.

Elhúzza kicsit a száját, egyikőnk sem tudja hová tenni a helyzetet, valószínűleg most jönne az a rész, hogy bemutatkozom, de ekkor Márk jelenik meg egy szál törölközőben.

• Ki a… – meglepetten pislog rám, érzem, hogy ez a nap rosszabb már nem is lehetne. – Ingrid…
• Márk… – felvonom kicsit a szemöldökömet, majd a lányra pillantok.

Fiatal, fogalmam sincs milyen indíttatásból van itt, de nekem most nem erre lett volna szükségem. Fogalmam sincs, mit mondjak, vagy tegyek.

• Gyere be, Gréta épp menni készült. Igaz Gréta? – hangján érződik, hogy neki is épp olyan kellemetlen, mint nekünk.
• Iiigen… persze, már itt sem vagyok! – felnevet kissé erőltetetten, összekapja a cuccait és elviharzik mellettem.

Utána nézek, kissé még mindig döbbenten állok, majd ismét Márkra pillantok, aki nyilván alig várja, hogy becsukja az ajtót és felvehessen valamit. Belépek és lerúgom a cipőmet. Márk eltűnik, de pár másodperc elteltével egy melegítő nadrágban tér vissza. Megáll, nekitámaszkodik a falnak. Engem méreget.

• Nem kellett volna elzavarnod… – lesütöm kicsit a szemem.
• Nem kellett volna bejelentkezés nélkül ide állítanod.
• Ott a pont!
• Szeretnél beszélgetni?

Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy igen, annyira jó lenne megosztani vele, hogy fogalmam sincsen, mit csináljak. Teljesen össze vagyok zavarodva és romokban az életem, végül megrázom a fejem. Nem panaszkodni jöttem, ha azt szeretnék, felkereshetnék egy pszichológust. Az a jó Márkban, hogy érti az egyszeri nem-et is és nem faggatózik, nem érdekli, ha titkolózok előtte, ha nem osztom meg vele a dolgaimat.

Tesz két lépést felém, majd a derekamnál fogva magához von, de még mielőtt lesmárolhatna, mellkasára teszem a kezem.

• Mégis, mi a francot csinálsz?! – hangomban jól kiüt a meglepettség.

Márk kicsit megszeppenve, de megköszörüli a torkát és elengedi a derekamat.

• Csak gondoltam…
• Rosszul gondoltad – határozottan és elszántan nézek rá.

Megpördülök és a hálója felé veszem az irányt, hallom, ahogy ő is tartja velem a lépést. Beérve már veszem le a pólót és a nadrágot is. Majd megpördülök, de Márk már el is kap, és az ágyban vagyunk. Pillanatok alatt megszabadul a melltartómtól és a bugyimtól, majd a nadrágjától. Aztán felegyenesedik, magára varázsolja az óvszert.

• Ma én leszek felül – előzöm ki a további cselekedetében.

Megáll, rám pillant, majd elmosolyodik és leveti magát háttal az ágyára.

• De ettől még ugyan olyan keményen meg kell basznod – mutatok az ujjammal a mellkasára, miközben fölé kerekedek.

Kicsit még izgatom magam a farkán, érzem, ahogy egyre jobban megkeményedik, aztán szépen lassan beleülök. Lehunyom a szemem, pár pillanatig csak hagyom, hogy kitöltsön. Majd szépen lassan lovagolni kezdek rajta, de Márk nem hagy sokáig nyugalmamban. Hamar megragad, átvéve tőlem az irányítást és ő kezd el dugni. Halk nyögéseim betöltik a szobát.

Felidézem a pillanatot, amikor Ramival a tónál beszélgettünk és jött az a bizonyos pillanat. Egészen addig minden stimmelt, hogy beszélgettünk, majd a hirtelen mozdulatnál, ahol akkor Ramit elutasítottam, most nem. Hagyom, hogy megcsókoljon. Átjárjon az érzés. Megjelenik előttem kiszolgáltatva, látom, ahogy minden porcikája megfeszül a fájdalomtól. Azt, hogy nem adja fel, nem állít le, csak tűri, akármennyire is erős csapást mérek rá.

Márk egyre agresszívabban kezd mozogni alattam. Érzem, hogy ezt az iramot nem fogom sokáig bírni. Belemarkolok Márk vállába, de képzeletben Rami testével játszok. Amikor előttem fekszik az ágyamon, pár centiméter választ el, de most nem menekülök el, hagyom, hogy magával ragadjon. Érzem, hogy Márknak sem kell már sok a csúcsig. Rágyorsít, én pedig nem bírom tovább. Megfeszülök, megadom magam neki, végig fut rajtam a melegség, elönt a gyönyör. Felnyögök és megmarkolom Márk vállát, és az aktus végével leszállok róla, elnyúlok az ágyon. Még percekig nem nyitom ki a szemem. Elképzelem, ahogy Rami még utó csókokkal bombázza a testem. Közben hallom, hogy Márk is kielégíti magát. Nem mondom, hogy nem rondít kicsit bele az összképbe, de jelenleg nem érdekel.

Próbálom összeszedni magam, haza kell mennem. Nem lesz egy egyszerű menet, de minél tovább húzom, annál rosszabb lesz majd. Nyújtózok még egyet, majd kinyitom a szemem és meglepetésemre Márkkal találom magam szemben. Mosolyog…

• Márk!?! – elhúzódok és felülök.
• Sajnálom, sajnálom – felemeli a kezeit és ő is távolabb ül.

Néma csendben ülünk még pár percig, de Márk töri meg a hallgatást.

• Egészen biztos, hogy nem akarsz beszélgetni? Nagyon szarul nézel ki…

Felvonom a szemöldökömet. – Kössz… Hazamegyek, Márk.

Azzal felállok, elkezdem összeválogatni a cuccaimat, magamra rángatom őket. Márk csak végig nézi az ágyról. A nadrágom zsebéből előveszem a neki szánt összeget, és átnyújtom. Elveszi, az éjjeliszekrényre rakja, majd ő is feláll és visszaveszi a melegítőt.

• Kikísérlek – indul is az ajtó felé, én pedig megyek utána.

Hazaérve ülök még néhány percig a kocsiban, mielőtt bemennék. Sajog a lábam köze, nem mondom, hogy megkímélt, de nem is kértem. Felsóhajtok, bezárom a kocsit és besétálok. Amint becsukom az ajtót és fordulok, Dia már a nappali ajtajában áll és engem méreget.

• Vigyél le a szobába.

Ledöbbenek, és nem is tudom hova tenni ezt a kijelentését.

• Tudod, hogy nem tehetem…
• Ó, de azt megteheted, hogy se szó, se beszéd, faképnél hagysz, gyakorlatilag szex közben? – hallom a hangján, hogy ideges, de igaza van.
• Sajnálom.
• Nem! Ne merészeld ezt mondani! Ha sajnálnád nem tűntél volna el 3órára. Vagy leviszel, abba a kurva szobába, vagy most láttál utoljára!

Ledöbbenve nézem, csak záporoznak rám a szavai. Talán az lenne a jobb, neki mindenképpen, ha most lelépne. De mindketten tudjuk, hogy nem akar, nem is fog, de most ezt kellett mondania ahhoz, hogy levigyem.

Nyitom az ajtót és előre engedem. Besétál egy darabig, majd egyre lassabb léptekkel végül megáll. Becsukom az ajtót, de most nem zárom kulcsra. Diát figyelem, nekidőlök az egyik tartó oszlopnak és le sem veszem róla a szemem.

Először csak nagyjából középről figyeli meg a szobát, majd szépen lassan egyesével mindent megnéz. Kihúzza a fiókokat, megáll minden üvegvitrin és állvány előtt. Alaposan szemügyre veszi az eszközöket, de mindent csak szemmel néz meg.

Furcsa érzés utcai ruhában lent lenni, a Barátnőmmel, aki 1,5év együtt lakás után, most van lent először az én kis birodalmamban.

• Jól van, csináljuk! – toppan elém Dia.
• Mi? Mit csináljunk? – értetlenül nézek rá, kissé ijedten is.
• Azt, amit a többiekkel. Csináld velem is. Érezni akarom.

Csak pislogok, aztán lassan rázni kezdem a fejem.

• Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem.
• Pont ezért érdekel.

Ellököm magam az oszloptól és kinyitom az ajtót.

• Nem, Dia… Ezt nem kérheted tőlem.

Hozzám sétál, kirántja az ajtót a kezemből és bevágja.

• Soha, semmit nem kérhetek tőled! Mert nálad minden tabu. Ma már ott tartunk, ha végre nagy nehezen elkezdünk szexelni, háromheti nagyjából egymáshoz sem szólás után, akkor felpattansz a közepén és elrohansz. De persze nem kérhetem, hogy maradj, azt sem kérhetem számon, hogy hol az isten faszában voltál! Mi van veled?

Nem tudok neki mit mondani, kétségtelenül igaza van, borzalmas párkapcsolatban éltünk mindig is, miattam. De egyre csak rosszabbá teszem az egészet. Nem fogjuk megoldani a gondjainkat, az én gondjaimat, ha most “kezelés” alá veszem. Azt eltudnám érni, hogy többet ne akarjon az életem részese lenni, de nem biztos, hogy ezt akarom.

• Eddig nem érdekelt a beteges világod. Elzárkóztam előle, hagytam, hogy te is elzárj előle, mert nem voltam kíváncsi rá. Viszont most nagyon érdekel, mi az, ami ennyire magába zárva tart, ami miatt egyáltalán nem tudunk már egy párként létezni.
• Várj, várj mi az, hogy nem tudunk egy párként..?
• Mert szerinted, ez így normális párkapcsolatba illő viselkedés??
• Te most, szakítani akarsz? – kissé meglep, a felvezetés.
• Nem én, Ingrid… Te már megtetted. Ugye nem gondoltad a mai kis malőröd után, hogy mosolyogva túlteszem magam rajta, miután kinyögöd nekem, hogy “sajnálom”?

Nem tudok mit mondani, fogalmam sincs, milyen reakció lenne most helyes. Lehajtom kicsit a fejem, a padlószőnyeget nézem.

• Mit vársz tőlem? – felpillantok Diára, majd végig pillantok a szobán.
• Hogy mielőtt elbúcsúzunk, mutasd meg a világot, ami az elejétől kezdve köztünk állt. Ennyivel tartozol.

Pár másodpercig még cikáznak a szemeim az övéi közt, majd felsóhajtok és bólintok egyet.

• Rendben.