Vörös Kód 13.rész

13. rész – Rami

Ingrid szavai pörögnek a fejemben. Meg kell emésztenem a szavait. Nem akarok elhamarkodottan ítélkezni. Már ha efelett egyáltalán lehet ítélkezni. Elvégre én mentem el hozzá, én kényszerítettem rá, hogy foglalkozzon velem. Túl hosszúra nyúlik a csend. Észreveszem Ingriden a megbánás jeleit. Már látom, hogy azt fontolgatja, bár el sem jött volna. Nem igazán voltam ilyesmire felkészülve, se arra, hogy eldöntsem, egyáltalán ezzel az egész Ingrid dologgal mit akarok kezdeni.

• Sajnálom, nem… Nem kellett vol – szájára teszem a kezem, ezzel belé fojtva a szót.

Nem akarom hallani, hogy nem kellett volna idejönnie, nem kellett volna ezt vagy azt elmondania. Megköszörülöm kicsit a torkomat, közben a meglepettséget elemzem Ingriden. Biztos vagyok benne, hogy ilyen lépésre nem volt felkészülve tőlem.

• Talán feltudnék mutatni neked valami mást, valami jobbat is, amire élvezhetsz.

Lassan elemelem a kezem, de a szemeim le sem veszem róla. Neki is cikáznak a szemei az enyéim között. Majd lassan, de határozottan megrázza a fejét.

• Kétlem – beharapja az alsó ajkát és már látom a mozdulatot, amivel visszafordul a tóhoz.

Azonnal mozdulok, magam sem tudom milyen felindulásból. Megszüntetem azt a féllépésnyi távolságot, ami eddig volt köztünk. Kezem Ingrid arcára csusszan, és már hajolok is. Meglepve tapasztalom, hogy kezével elrántva az enyémet a mellkasomnak tolja, megtart, és arcát pedig teljesen elfordítja. Így nagyjából a fülébe tudnék adni egy puszit. Visszahőkölök, de csak annyira hogy rálássak. Hallom, hogy felgyorsul a légzése, majd lassan visszafordítja a fejét és mélyen a szemembe néz.

• Ezt… Nem kellett volna – alig hallhatóan mondja, de annál erényesebben.

Megszorítja a kezemet, szemei szinte szikrát vetnek rám. Felsóhajtok, hátralépek egyet és elhúzom a kezem.

• Minek jöttél egyáltalán ide? Hogy elmondd, mennyire be vagy gerjedve rám, hogy arra gerjedsz, ha nekem fáj? Hogy visszacsábíts, hogy jól megverhess? Mert arra élvezel? Ezért jöttél!?! Csak mert kurvára nem tudok kiigazodni rajtad!

Karba teszi a kezeit és a tavat nézi. Ellenben én az arcát figyelem, ahogy összeszorítja az állkapcsát majd ismét elengedi és megint. Fogalmam sincs, mi van kialakulóban.

• Mondj valamit… – szólalok meg egész halkan.
• Nem létesíthetünk fizikai kontaktot, akármennyire is szeretném.
• Szóval szeretnéd? – elmosolyodok. Kicsit úgy érzem, jelenleg én vagyok az idősebb, már ha ez nincs is így.
• Szeretném – még mindig a tavat bűvöli és felsóhajt. – De nem tehetem meg. Mert, ha megtenném, az már jelentene valamit.

Tart egy kis szünetet, aztán lassan rám néz, én még mindig bűvölöm.

• Még mindig nem válaszoltad meg hogy akkor tulajdonképpen mit szeretnél tőlem…
• Csak, nem akarlak elűzni magam mellől, nem akarom, hogy azért ne járj hozzám, mert elküldtelek.

Bólintok egyet, aztán hátralépek és meglököm a vállát, elindulok és a fagyizót veszem irányba. Nem telik bele sok idő, már indul is utánam, de számításaim ellenére megfogja a kezem és visszahúz.

• Ne merészelj itt hagyni! – tekintete kissé tüzes.

Nem ez volt a szándékom, de a reakcióját látva kedvem támad játszani vele. Így hát elé lépek, szélesen elmosolyodok.

• Mert különben mit csinálsz?

Meglepi a lépésem, kissé hátra is hőköl, de nem engedi el a kezem. Látom rajta a zavarodottságot, így még szélesebbre húzom a mosolyom.

• Csak egy jó indokot mondj, hogy miért maradjak.

Méreget egy darabig, majd úgy dönt ő is beszáll a játékba és elmosolyodik.

• Még nem adtad meg a beígért fagyimat!
• Hohó! – felnevetek. – Az nem beígért volt, csak egy kis időt akartam nyerni míg ideérünk.
• Ez lényegében tökmindegy, nem?

Fürkészem még egy kicsit, majd végül bólintok. És megszorítom a kezét.

• Oké főnök, akkor együk meg a beígért fagyidat!

A továbbiakban egész önfeledten elbeszélgettünk. Finom volt a fagyi, Ingridnek is ízlett, meg is említette, hogy örül neki, hogy megmutattam ezt a helyet. A park hangulatával kapcsolatban is jó véleményen volt. Elköszöntünk, de meg ígértem neki, hogy átgondolom a kezeléseket, és mindenképpen jelentkezni fogok.

Most hogy már a házunk előtt toporgok, azon kezd el kattogni az agyam, hogy Dóra vajon mennyire van kibukva. Minden bizonnyal pillanatokon belül kiderül. Még egy utolsó levegővételnyi idő és benyitok. Egyenlőre semmi nesz, de reménytelenül indulok a szobám irányába. Csak percek kérdése, és egy nagy veszekedés elébe nézek. Próbálom halkan megmászni a lépcsőket, de túlerőltetettnek sem akarom tettetni, hogy bujkálnék. Amint felérek a lépcsőn, Dóra máris kilép a szobájából és karba teszi a kezét.

• Megmagyarázom! – előzöm ki a kérdését.
• Kötve hiszem! Azért próbáld meg.

Elindulok Dóra felé, közben már kattog az agyam, hogy mit találjak ki, de végül is feladom.

• Megtaláltam a kártyát, ami a tolltartó állványban volt. Mielőtt kiakadnál, nem, nem kutakodtam, csak béna voltam, levertem. Minden szanaszét hullott, és amikor összeszedtem, a kezembe akadt…
• És neked azonnal utána kellett nézni, mi az. Ugye?
• Megfogott a neve. Nem tehetek róla, tudod, hogy mindig a legszaftosabb sztorik után keresgélek.
• Ó, mer ez aztán jó szaftos lesz mi!?

Megvonom a vállamat. – Nem bántam meg, hogy elmentem hozzá.

• Befejezi a kezelésemet.
• Micsoda? – elképedek, erre nem számítottam.
• Miattad, mert így már nem vállalható, inkább téged választ. Nekem meg azt hazudja, hogy nincsen szükségem rá.
• Honnan tudod, hogy hazudik? Elvégre ő a szakember.
• Ó és téged mivel kezel? Elmebaj és agyzavar?? Értetlenség, kattantság? Hülyeség? Leszbikusság?!
• Elveted a sulykot!
• Neked semmi dolgod nála! Ezt ő is tudja. Mégis téged választ, ahelyett, hogy azt kezelné, akinek tényleg szükséges.
• A gyengeség nem betegség Dóra! – látom rajta, hogy ezzel erős találatot vittem be. – A dühkezelési problémáid pedig ebből fakadnak. Te bemesélheted magadnak, hogy betegség. Én csak gyengeségnek hívom.
• Ezt, most fejezd be!
• Mer különben, megint megversz? Mint régen? Hogy volt egy nálad gyengébb alany, akin kitölthetted a feszkód? Már felnőttem, Dóra. Nem tudsz megfenyíteni többet. Anyának meg apának talán sikeresen beadtad a hazugságaidat, de én mindig is átláttam rajtad. Csak túl gyenge voltam vissza vágni. De tudod mit? Miattad lettem ilyen erős. Veled ellentétben én pozitívan éltem meg a terrort és a magam erejét formáltam meg belőle. Te viszont…

Nem hagyja, hogy befejezzem. Felém lendíti a karját, de elhajolok.

• Fogd be! Fogd be! – üvölti, mint akinek elgurultak a gyógyszerei. – Ingrid volt az egyetlen, akinél minden dühömet le tudtam vezetni. Közben nem bántottam senkit.
• Csak azért jártál hozzá, hogy megalázzon!

Elcsuklik a hangja. Könnyek szöknek a szemébe. Fogalmam sincs, most mi fog történni, de csak megtörli a szemeit.

• Átléptél egy határt. – küzd a szavakkal, de hangsúlyozva ejti ki őket.

Hátat fordít, visszalép a szobájába és úgy vágja be az ajtót, hogy az majdnem kiszakad a helyéről. Bámulom még pár másodpercig, de nem nyitja vissza. Belépek a szobámba és én is magamra csukom az ajtót. Leülök a laptopom elé és felnyitom. Bepötyögöm a jelszavam, aztán veszek egy nagy levegőt és bámulni kezdem a monitort. Más esetben Dóra egész biztosan nem állta volna meg, hogy ne verjen meg, vagy legalábbis próbáljon meg fizikailag bántalmazni. Egész gyerek korunkban ez volt. Ha neki rossz kedve volt, bántotta valaki, büntetésben volt a szüleink által, folyton én ittam meg a levét. Most viszont visszafogta magát. Ura volt a cselekedeteinek. Talán, tényleg szüksége van Ingridre. Egyszer az életben lehetnék jó testvér, félretéve a gyerekkori utálatot. Beszélnem kell Ingriddel, hogy ne hagyja abba a kezelést, mert jó úton halad.