Három napig bírom… Érzem, hogy ezt nagyon elcsesztem. Vélhetőleg borzalmasan túlreagáltam. Egyáltalán nem így kellett volna kezeljem a helyzetet. Fogalmam sincsen miért, de helyre akarom hozni. Minden bizonnyal Rami miatt. Vagy az miatt, amit titkon Rami iránt érzek. Azt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. Próbáltam hívni, de nem veszi fel a telefont. Az e-mail-ekre sem válaszol. Tipikus sértődött tini. Mégis annyira más, mint a többiek. Sokkal több van benne, mint egy átlagos tinibe. Sokat gondolkoztam, és végül erős elhatározásra jutottam, miszerint elmegyek az otthonához.
Ritkán ülök kocsiba, nem is igazán rajongok érte. Csak azért van, hogy a nagyobb bevásárlásokat megkönnyítsem vele, illetve azért egyszer-kétszer mégis csak hasznát veszi az ember. Most is megmutatkozik, hogy nem hiába tartom.
Sosem voltam még ezen a környéken, nem a legszebb hely, de valami melegség mégis van benne. Kiszállok a kocsiból, még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy csak így megjelenek, de Rami nem hagyott nekem más választást. Veszek egy nagy levegőt és megnyomom a csengőt. Egészen barátságos kis házikó, amolyan kis családi kuckónak tűnik. Nem telik el olyan sok idő nyílik is az ajtó.
Megfeszülök, amikor szembe néz velem az ajtó túloldalán két szempár. Majd nyitnám a számat, hogy köszönjek, de azzal a lendülettel, az orromra csapja. Összehúzom a szemöldökömet, nem fogom ennyiben hagyni! Nem, nem ezért jöttem el ide.
Nem érkezik válasz, így bekopogok, ami inkább mondható dörömbölésnek, de hát így sikerült.
Még mindig semmi. Kezd úrrá lenni rajtam a harag, a düh és a kétségbeesés. Bár inkább magam iránt, mint sem Rami iránt. Még erősebben bekopogok.
Ekkor ismét nyílik az ajtó. Most szélesebbre, mint az előbb és én lefagyva állok. Ebben a pillanatban rohanni lenne kedvem. Elfutni, elmenekülni és soha nem nézni vissza. Ehelyett csak állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Kell pár pillanat, még nyerek magamnak egy kis levegőt, kissé a torkomat is meg kell köszörüljem.
Bámul rám pár másodpercig, majd felsóhajt és kitárja az ajtót. Arrébb áll, hogy elférjek mellette és int a fejével.
Pár lépés után megállok, nem igazán tudom, hogy merre szabad menni. Milyen nevetséges helyzet. Általában mindig én vagyok az, akihez jönnek, nálam vannak zavarban. Most pedig itt vagyok egy vadidegen lakásban arra várva, hogy Rami hazaérjen.
Ismét kínos csend telepszik ránk, de legalább a konyhában akad nézni való. Így legalább kicsit letudom kötni magam. Kis elegáns konyha. Van egy kis konyhapult része mosogatóval, közvetlen mellette a mosogató gép, mellette a hűtőszekrény és fal. Nincsenek benne felesleges, kihasználatlan részek. Az asztal négy személyes, így gondolom Raminak nincsen több testvére. Már így is elég kínos a történet, még csak az kellene, hogy legyen még pár testvér, aki bezavar a képbe. Mire végzek az elemzéssel, Dóra is elkészül a teámmal. Leteszi elém a csészét, cukrot, citromlevet, kihúzza a velem szemközti széket és leül. Érzem magamon a tekintetét, de nem szólal meg. Én pedig próbálok a lehető leghosszabb ideig babrálni a teám elkészítésével és csak ezután felpillantani rá. Meglepve tapasztalom, hogy egyáltalán nem néz csúnyán, inkább mintha viccesnek tartaná az adott szituációt.
Megkeverem a teámat, majd még az időhúzás kedvéért egy kevés cukrot teszek bele, amit szintén elkeverek, de aztán már muszáj felnézzek.
Nyugodt kell, hogy maradjak, legalább most az egyszer. Valahogy el kell érjem, hogy már ne akarjon kezelésre járni hozzám. Biztos vagyok benne, hogy képtelenség lenne elvonatkoztatni tőle, hogy Rami a testvére. Bár ikertestvérek és bár első ránézésre roppant mód hasonlítanak, ha minden részletet kielemezve vizsgáljuk a két embert, bőven hagy kivetni valót maga után.
Ismét a teámat kevergetem, de érzem magamon Dóra hitetlenkedő tekintetét, szinte hallom, ahogy mondogatja magában a szavaimat.
Már épp megadná magát a kérdésemnek, és válaszra nyitná a száját, amikor megzörren a bejárati ajtó. Mindketten feszülten meredünk a konyhaajtó irányába az egyre közeledő lépteket figyelve. Zacskócsörgés, kulcscsörgés, egy tompa „bassza meg” majd Rami jelenik meg a konyhaajtóba, kezébe vagy 5 szatyorral. Haja az arcába omlik, így nem azonnal méri fel a helyzetet, de amikor megpillant, ijedtében hátrahőköl, majdnem eldobva a szatyrokat is.
Időközben Dóra jobbnak látta lelépni és feliszkolt az emeletre, biztosan nem akarta még kellemetlenebbé tenni a szituációt. Tartom a szemkontaktust, nem akarom ennyiben hagyni. Nem azért jöttem el idáig, hogy most csak így kidobjon.
Elindulok a bejárat felé, ahonnan jöttem. Vagy elérem azt, amiért jöttem, vagy tettem a potya utat és még hülyét is csináltam magamból, duplán. Határozottan lépkedem az ajtó felé, amikor egyszer csak meghallom a lépteket a hátam mögött. Kétlem, hogy az ajtót jönne becsukni utánam.
Elmosolyodok és megállok. Nehéz szülés volt, de végül is csak sikerült célba érni. Vagy legalábbis egyenesbe állítani a helyzetet. Innentől pedig már csak ügyesnek kell lennem.
Visszasétálok, neki dőlök a konyha ajtófélfájának. Nem egészen tudom, mit csináljak, vagy mondjak, így csak nézem, ahogy Rami pakol. Precíz könnyedséggel pakolja el a dolgokat. Őt figyelve egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell nekem ez a lány. Így vagy úgy, de az életem részese kell, hogy legyen. Ezt most nem szúrhatom el. Egyszer már elég volt elrontani egy hasonló történetet, most ügyesebbnek kell lennem.
Amint végez a pakolással, felém fordul, elmosolyodik és hátradobja a haját.
El kell mosolyodnom a fagyi szó hallatán, de örülök, hogy oldódni látszik a feszültség, így bólintok egyet.
Az első pár métert teljes csendben tesszük meg. Töröm az agyam, mivel tudnám feldobni a hangulatot, de Rami töri meg előbb a csöndet.
Újabb hosszas csend következik, majd lekanyarodunk egy kis ösvényre. Egész kellemes, bár este biztos hogy nem teszi ide be szívesen a lábát senki. Leszámítva a drogos, alkoholista bandákat.
Lassítunk a lépteinken. Pontosabban mondva Rami lassít, én pedig lassulok vele együtt.
Vívódok magamban pár másodpercig, legutóbb is azzal romlott el minden, hogy beszéltem. Vajon a sors megismétli önmagát? Vagy csak én lennék olyan szerencsétlen, hogy folyton ugyan abba a hibába futok bele? Végül is azt állítani, hogy folyton, talán kicsit túlzás. Megpillantok előttünk egy aranyos kis tavat, be kell vallani, tényleg szép környék.
Veszek egy mély levegőt és érzem, hogy borzalmasan kellemetlen érzés kerít magába.
Elhallgatok, kizökkent hogy nem hagy a saját tempómban a mondandóm végére érni, de hiszen ő Rami… Miért is gondoltam hogy könnyű dolgom lesz?
Felsóhajtok és megállok, bámulom kicsit a tavat, mielőtt folytatnám. Talán csak egy kis időt akarok nyerni magamnak.
Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ismét nagyon közel áll.