Vörös Kód 12.rész

12. rész – Ingrid

Három napig bírom… Érzem, hogy ezt nagyon elcsesztem. Vélhetőleg borzalmasan túlreagáltam. Egyáltalán nem így kellett volna kezeljem a helyzetet. Fogalmam sincsen miért, de helyre akarom hozni. Minden bizonnyal Rami miatt. Vagy az miatt, amit titkon Rami iránt érzek. Azt a megmagyarázhatatlan vonzalmat. Próbáltam hívni, de nem veszi fel a telefont. Az e-mail-ekre sem válaszol. Tipikus sértődött tini. Mégis annyira más, mint a többiek. Sokkal több van benne, mint egy átlagos tinibe. Sokat gondolkoztam, és végül erős elhatározásra jutottam, miszerint elmegyek az otthonához.

Ritkán ülök kocsiba, nem is igazán rajongok érte. Csak azért van, hogy a nagyobb bevásárlásokat megkönnyítsem vele, illetve azért egyszer-kétszer mégis csak hasznát veszi az ember. Most is megmutatkozik, hogy nem hiába tartom.

Sosem voltam még ezen a környéken, nem a legszebb hely, de valami melegség mégis van benne. Kiszállok a kocsiból, még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy csak így megjelenek, de Rami nem hagyott nekem más választást. Veszek egy nagy levegőt és megnyomom a csengőt. Egészen barátságos kis házikó, amolyan kis családi kuckónak tűnik. Nem telik el olyan sok idő nyílik is az ajtó.

Megfeszülök, amikor szembe néz velem az ajtó túloldalán két szempár. Majd nyitnám a számat, hogy köszönjek, de azzal a lendülettel, az orromra csapja. Összehúzom a szemöldökömet, nem fogom ennyiben hagyni! Nem, nem ezért jöttem el ide.

• Hé, ne merészelj kizárni! Nyisd ki az ajtót, beszéljük meg!

Nem érkezik válasz, így bekopogok, ami inkább mondható dörömbölésnek, de hát így sikerült.

• Sajnálom, nem úgy kellett volna reagáljak! Szeretném megbeszélni!

Még mindig semmi. Kezd úrrá lenni rajtam a harag, a düh és a kétségbeesés. Bár inkább magam iránt, mint sem Rami iránt. Még erősebben bekopogok.

• Rami!! Nyisd ki az ajtót! Kérlek…

Ekkor ismét nyílik az ajtó. Most szélesebbre, mint az előbb és én lefagyva állok. Ebben a pillanatban rohanni lenne kedvem. Elfutni, elmenekülni és soha nem nézni vissza. Ehelyett csak állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

• Rami nincs itthon.

Kell pár pillanat, még nyerek magamnak egy kis levegőt, kissé a torkomat is meg kell köszörüljem.

• Át…átadnád neki, hogy kerestem? – makogom lassan, miközben kicsit a szemeiben kutatok.

Bámul rám pár másodpercig, majd felsóhajt és kitárja az ajtót. Arrébb áll, hogy elférjek mellette és int a fejével.

• Gyere be, csak a boltba szalad el. Gondolom, ha már fel kellett keresned sokat nem érnél vele, ha átadom neki az üzeneted.
• Köszönöm – bólintok és már bent is vagyok a kis házikóban, ami belülről már nem is tűnik olyan kicsinek.

Pár lépés után megállok, nem igazán tudom, hogy merre szabad menni. Milyen nevetséges helyzet. Általában mindig én vagyok az, akihez jönnek, nálam vannak zavarban. Most pedig itt vagyok egy vadidegen lakásban arra várva, hogy Rami hazaérjen.

• Épp teát készítek, esetleg megkínálhatlak egy csészével? – indulunk meg a konyha felé.
• Igen, elfogadom.

Ismét kínos csend telepszik ránk, de legalább a konyhában akad nézni való. Így legalább kicsit letudom kötni magam. Kis elegáns konyha. Van egy kis konyhapult része mosogatóval, közvetlen mellette a mosogató gép, mellette a hűtőszekrény és fal. Nincsenek benne felesleges, kihasználatlan részek. Az asztal négy személyes, így gondolom Raminak nincsen több testvére. Már így is elég kínos a történet, még csak az kellene, hogy legyen még pár testvér, aki bezavar a képbe. Mire végzek az elemzéssel, Dóra is elkészül a teámmal. Leteszi elém a csészét, cukrot, citromlevet, kihúzza a velem szemközti széket és leül. Érzem magamon a tekintetét, de nem szólal meg. Én pedig próbálok a lehető leghosszabb ideig babrálni a teám elkészítésével és csak ezután felpillantani rá. Meglepve tapasztalom, hogy egyáltalán nem néz csúnyán, inkább mintha viccesnek tartaná az adott szituációt.

• Azért ez elég kínos nem? – kicsit felkuncog, majd kortyol egyet a teából. – Azt hittem, hozzám jöttél, majd kiderül, hogy csak az idióta húgomhoz. Akit… hogy is ismertél meg?

Megkeverem a teámat, majd még az időhúzás kedvéért egy kevés cukrot teszek bele, amit szintén elkeverek, de aztán már muszáj felnézzek.

• Nézd Dóra… sajnálom, de nem tudom vállalni a további kezeléseidet. Igazából, úgy gondolom, nagyon jó úton haladsz és már nincs szükséged rám. Már csak megszokásból jártál hozzám az elmúlt 1,5 évben, és nem mert rászorultál volna.
• Ha jól értem, te most „dobsz” engem, csak mert egy kínos szituáció látszik kibontakozni?
• Nem, én befejezettnek nyilvánítom a kezelésed, és az önálló gyógyulás útjára bocsájtlak.
• Most teljesen hülyének nézel!? Mit mondott neked az a kis taknyos? – megváltozik a hangfekvése és látom, hogy hevesebben kezdi venni a levegőt.

Nyugodt kell, hogy maradjak, legalább most az egyszer. Valahogy el kell érjem, hogy már ne akarjon kezelésre járni hozzám. Biztos vagyok benne, hogy képtelenség lenne elvonatkoztatni tőle, hogy Rami a testvére. Bár ikertestvérek és bár első ránézésre roppant mód hasonlítanak, ha minden részletet kielemezve vizsgáljuk a két embert, bőven hagy kivetni valót maga után.

• Félre értesz, ez nem ellened irányul, Dóra. Pont, hogy érted. Lehetséges, ha én most ennek nem vetek véget egész életedben úgy fogod érezni, hogy szükséged van rá. Pedig már igen is jól megvagy nélküle. Ezt mutatja az is, hogy már egy jó ideje nem kerestél. Ennek, semmi köze Ramihoz.
• Tudod mit, lehet tényleg igazad van, és már nem szorulok rá a kezelésekre. Viszont az is biztos, hogy azzal a tudattal, hogy a kis taknyost is bevontuk… már nem is akarok. Csak azt nem értem, hogy ő hogy talált meg téged.
• Igen, ez számomra is hagy maga után némi kivetni valót. Ugyan is, amikor legelőször kezet fogtam vele, még egy pillanatra el is hittem, hogy te vagy az – itt elhallgatok, talán nem az én hatásköröm ezt megvitatni.

Ismét a teámat kevergetem, de érzem magamon Dóra hitetlenkedő tekintetét, szinte hallom, ahogy mondogatja magában a szavaimat.

• Milyen volt a nyaralás? – próbálok meg gyorsan témát váltani, hiszen mióta elment arra a bizonyos nyaralásra és Rami talált meg, azóta Dóráról nem is hallottam.

Már épp megadná magát a kérdésemnek, és válaszra nyitná a száját, amikor megzörren a bejárati ajtó. Mindketten feszülten meredünk a konyhaajtó irányába az egyre közeledő lépteket figyelve. Zacskócsörgés, kulcscsörgés, egy tompa „bassza meg” majd Rami jelenik meg a konyhaajtóba, kezébe vagy 5 szatyorral. Haja az arcába omlik, így nem azonnal méri fel a helyzetet, de amikor megpillant, ijedtében hátrahőköl, majdnem eldobva a szatyrokat is.

• Te meg mi a szart keresel itt!?
• Én is örülök, hogy látlak – megiszom az utolsó korty teámat, és felállok az asztaltól.
• Nem, nem – rázza meg a fejét. Közelebb jön, leteszi az asztalra a cuccokat, vet egy gyors pillantást Dórára, majd ismét rám néz. – Egyáltalán nem örülök neki, hogy látlak. Mégis minek jöttél ide?
• Bocsánatot kérni. Beszéljük meg.
• Volt esélyed megbeszélni. Elküldtél. Most pedig kérlek távozz!

Időközben Dóra jobbnak látta lelépni és feliszkolt az emeletre, biztosan nem akarta még kellemetlenebbé tenni a szituációt. Tartom a szemkontaktust, nem akarom ennyiben hagyni. Nem azért jöttem el idáig, hogy most csak így kidobjon.

• Túlreagáltam, sajnálom.
• Túlreagáltad!? Ezzel jössz nekem, hogy túlreagáltad? Mégis melyik része volt, amikor túlreagáltad?
• Megbeszélhetnénk higgadtan? Sétáljunk egyet – ez az utolsó mentő ötletem.

Elindulok a bejárat felé, ahonnan jöttem. Vagy elérem azt, amiért jöttem, vagy tettem a potya utat és még hülyét is csináltam magamból, duplán. Határozottan lépkedem az ajtó felé, amikor egyszer csak meghallom a lépteket a hátam mögött. Kétlem, hogy az ajtót jönne becsukni utánam.

• Jó, várj… csak adj egy percet, míg elpakolom a hűtős dolgokat.

Elmosolyodok és megállok. Nehéz szülés volt, de végül is csak sikerült célba érni. Vagy legalábbis egyenesbe állítani a helyzetet. Innentől pedig már csak ügyesnek kell lennem.

 Visszasétálok, neki dőlök a konyha ajtófélfájának. Nem egészen tudom, mit csináljak, vagy mondjak, így csak nézem, ahogy Rami pakol. Precíz könnyedséggel pakolja el a dolgokat. Őt figyelve egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell nekem ez a lány. Így vagy úgy, de az életem részese kell, hogy legyen. Ezt most nem szúrhatom el. Egyszer már elég volt elrontani egy hasonló történetet, most ügyesebbnek kell lennem.

Amint végez a pakolással, felém fordul, elmosolyodik és hátradobja a haját.

• Tudok egy parkot innen nem messze. Nagyon finom fagylaltot lehet ott kapni.

El kell mosolyodnom a fagyi szó hallatán, de örülök, hogy oldódni látszik a feszültség, így bólintok egyet.

• Rendben, menjünk fagyizni!

Az első pár métert teljes csendben tesszük meg. Töröm az agyam, mivel tudnám feldobni a hangulatot, de Rami töri meg előbb a csöndet.

• Jól érzem, hogy nem szoktál sűrűn ilyet csinálni?
• Mármint, milyet?
• Hát, ez mondhatni kisebb randi felkérés volt.
• Mi? Nem! Én nem…
• Jó nem kell mentegetőzni – felnevet, és enyhén meglök a vállával.
• A hátad hogy van? – próbálom gyorsan elterelni a témát.
• Nem számítottam rá, hogy megkérdezed.
• Benne van a munkaköri kötelezettségeim között, hogy megtegyem.
• Szóval igazából nem is érdekel?
• Dehogynem!
• Jó, csak mert ha csak azért kérdezed, mert a munkád megköveteli… Az nem jelenti azt, hogy érdekel is. Bár… Elvileg már nem is vagyok a beteged.
• Szeretném, ha ismét járnál hozzám – ezt némileg bizonytalanabbul mondom, bízva benne, hogy Rami nem veszi észre.

Újabb hosszas csend következik, majd lekanyarodunk egy kis ösvényre. Egész kellemes, bár este biztos hogy nem teszi ide be szívesen a lábát senki. Leszámítva a drogos, alkoholista bandákat.

• Miért szeretnéd, hogy újra járjak hozzád? Miért küldtél el? Mi volt ez az egész!?

Lassítunk a lépteinken. Pontosabban mondva Rami lassít, én pedig lassulok vele együtt.

• Ez egy… nagyon hosszú és nagyon komplikált történet. Valószínűleg, ha elmesélném, többet szóba sem akarnál állni velem, tehát jobb, ha inkább nem kockáztatjuk meg – nem tudom, hogy ezt mért mondom el neki, hiszen bőven túlszárnyalta, azt, amit másnak mondanék, de már nincs vissza út.
• Igazából én ráérek, azt meg szerintem majd én eldöntöm, hogy mi az, amiért nem állok többet szóba veled.

Vívódok magamban pár másodpercig, legutóbb is azzal romlott el minden, hogy beszéltem. Vajon a sors megismétli önmagát? Vagy csak én lennék olyan szerencsétlen, hogy folyton ugyan abba a hibába futok bele? Végül is azt állítani, hogy folyton, talán kicsit túlzás. Megpillantok előttünk egy aranyos kis tavat, be kell vallani, tényleg szép környék.

• Rendben, egy feltétellel beszélek.
• Mi lenne az?
• Végig kell hallgatnod – Rami szemeiben kutatok, de nem látom jelét semmiféle ijedségnek.
• Kezdhetjük!

Veszek egy mély levegőt és érzem, hogy borzalmasan kellemetlen érzés kerít magába.

• Mint észrevehetted, kezeléseim többnyire fizikális fájdalom okozásán alapszik. Ezt tulajdonképpen az adott beteg lelki fájdalmának csökkentésére használjuk. Vagy legalábbis, ha elhiszik azt, hogy ez segít nekik, akkor nem a gondjaikra, bajaikra koncentrálnak. Kikapcsol az agy, a fizikai fájdalomra fog fókuszálni. Maga az, hogy alá van rendelve, hogy rákényszerül arra, hogy belép egy olyan világba, ahol nem létezik, mint személy csak mint test. Ez egy olyasfajta kizökkenésre kényszeríti, ami legalább abban az egy órában elfeledtet vele mindent. Ezáltal segít neki lenyugodni, relaxálni. A kezelés után pedig felfrissülve tud tőlem távozni.
• És te mit érzel a kezelések alatt?

Elhallgatok, kizökkent hogy nem hagy a saját tempómban a mondandóm végére érni, de hiszen ő Rami… Miért is gondoltam hogy könnyű dolgom lesz?

• Általában semmit.
• Általában?
• A te esetedben más a helyzet.
• Miért pont az enyémben?

Felsóhajtok és megállok, bámulom kicsit a tavat, mielőtt folytatnám. Talán csak egy kis időt akarok nyerni magamnak.

• Mert jelenleg rólad beszélünk… – szembe fordulok vele és megvárom, míg ő is teljesen rám figyel. – Irántad vannak érzéseim, valamiféle vonzalom.
• Ez olyan rossz lenne?

Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ismét nagyon közel áll.

• Nem, a rossz az, hogy veled ellentétben én a fájdalomra élvezek. A te fájdalmadra.