Vörös Kód 11.rész

11. rész – Ingrid

Letelt az a bizonyos hét, elérkezett az idő, hogy újra felvegyem a telefont és kikeressem, egy bizonyos személy nevét. Eddig minden rendben volt, sikerült visszaálljak a rendes pályára a megszokott hétköznapjaimba. De most… Ismét furcsa gyomorszorító érzés kerít magába. Nem feltétlenül rossz értelemben. Inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor már nagyon várunk valamit és hirtelen nagyon közel kerülünk hozzá. Mégis lever a víz, remegünk, izzad a tenyerünk. Ott az a megmagyarázhatatlan csomó a torkunkba. Valami ilyet érzek én is.

A konyhaasztalnál ülök, egy forró tea gőzölög előttem egy aranyos kis csészében. Mellette egy papírlap, rajta egy toll. Mellette pedig a telefonom. A telefonom, amin már be van állítva minden, ami szükséges ahhoz, hogy Ramit el tudjam érni, már csak a hívás gombot kéne megérintenem. Időhúzás gyanánt kortyolok egyet a teából, de végül összeszedem magam. Hiszen végtére ő is csak egy páciens a sokból.

Nem is volt olyan nehéz, minden úgy ment, ahogy az szokott. Megbeszéltünk egy kora délutáni időpontot holnaputánra. Valahogy mégsem érzem, hogy minden rendben. Felkapom a papírt, tollat és a teámat az asztalról majd a dolgozó szobámba sietek. Nem telik bele pár perc és megint Rami képei vannak előttem. Most a legutóbbi alkalom óta nem nyitottam meg Rami mappáját. Itt van az ideje szelektálni. Egyesével veszem szemügyre a képeket, némelyik erősen felkavaró, de nem hagyom eluralkodni magamon a vágyaimat. Legalábbis egyelőre nem.

Sok képet átválogatok, de rengeteg törlésre kerül. Főként olyanok, amelyeken jómagam vagyok előtérben. A képek rendezése után átlépek a felvételek mappába. Hamar megtalálom, amit keresek. Kortyolok még gyorsan kettőt a teából, de csalódottan nyugtázom, hogy már kihűlt. Rákattintok a felvételre és hátradőlve karba teszem a kezem. Nem kell sok képkockának leperegnie előttem, görcsbe rándul a gyomrom. Felállok és lecsapom a laptop tetejét, elhagyom a szobát. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok készen egy újabb találkozásra Ramival.

Makacsságomnak köszönhetően elérkezett az a bizonyos nap. Reggel óta görcsben van a gyomrom, az előző betegemmel sem tudtam normális kontaktot kialakítani. Szerencsére csak azt kellett túléljem, mára nem fogadtam mást. Őt is csak azért, mert tudom, ha elmarad a kezelése, nem mutatkoznak jó dolgok. Szinte egész nap fel-alá járkálok a lakásomban.

Próbálom lassítani magam, elfoglaltságot találni, lekötni a gondolataimat, de esélytelen. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy félórán belül itt van. Ő, aki a feje tetejére állította az életemet. Ráadásul a legbosszantóbb az egészben, hogy nem tudom mi tetszett meg ennyire benne. Talán az a feltörő magabiztosság, ami árad belőle. Ahogy képes besétálni ebbe a lakásba teljes nyugalommal és átadni magát nekem.

Gondolataimból egy kopogó hang ránt vissza. Kell pár másodperc, mire rájövök, hogy a bejárati ajtón kopogtak. Felpillantok az órára, de nincs már mit tenni, biztosan nem a postás kopogtat. Elsétálok az ajtóig, veszek egy nagy levegőt egy utolsó kapaszkodót, majd kinyitom az ajtót.

• Megvárattál – jelenik meg az a pimasz mosoly az arcán.
• Elnézést, fent voltam az emeleten – hazudom gyorsan. – Gyere be, a járást már ismered. Valami italt esetleg?

Megrázza a fejét és lepakol. – Ne, a mai alkalmat szeretném tiszta fejjel csinálni.

Bólintok, majd indulok is a kis folyosó felé. Minden lépésnél egyre jobban érzem a szívverésemet. Hallom magam mögött Rami lépteit. Ő teljesen nyugodt, semmi jelét nem látom rajta, hogy megviselték volna a legutóbb történtek. Én egyáltalán nem érzem magam felkészültnek erre az egy órára. Nagyon régen volt már ekkora zavar a rendszeremben. Viszont úgy kell csináljak, mintha minden rendben lenne.  Leérve egyből az egyik szekrényhez lépek. Előveszek egy közepesen vastag kötelet, majd Ramihoz sétálok, aki már levetkőzött fehérneműig.

• Kérem a kezeidet.
• Hol marad a szokásos „innentől az alárendeltem vagy” szöveged? – emeli a kezeit, de közben ismét mosolyog.

Megfogom az egyik kezét és gondosan elkezdem rákötni a kötelet.

• Nos, innentől kezdve az alárendeltem vagy. Saját éned megszűnik létezni és mindezek felett saját gondolataid sem…
• Jó, jó… nem azért mondtam, hogy ezt… Áu! – rántok egyet a kötélen belé fojtva a szót.

Összeakad a tekintetünk, próbálok szigorúan nézni rá. De ezt a közelséget minden tapasztalatom ellenére nagyon nehezen bírom. Gyorsan megkötözöm és az egyik kampóhoz vezetem. Nem is igazán kampó, inkább nevezném huroknak. Átfűzöm rajta a kötelet és a mellette lévő állványhoz kötözöm, hú szorosan fogva ezzel Ramit. Végig futtatom a szemem a testén, különösen a hátán, amit legutóbb csúnyán megostromoltam. Gyönyörű a látvány. Hihetetlenül tökéletes vonásai vannak. Érzem, hogy már tombol bennem a vágy, mélyen bent, és kezd a felszínre törni. Ma nem volt előre összeállított menetrend, pedig igényes kidolgozott, óratervet szoktam írni. A mai az némileg rögtönzés lesz. Vagy talán kipróbálhatnék valami újat. Ha már úgyis minden tekintetben a feje tetejére állította a világomat. Így hát lassú léptekkel elé sétálok, pár pillanatig szótlanul nézzük egymást.

• Ma engedékeny leszek veled. Így az első eszközt magad választhatod ki.
• Hű, mi történt veled, hogy ennyire ellágyultál? – vigyorra húzza a száját, mire én összehúzom a szemeimet.
• Válassz!
• Ostor.

Ellépek mellőle és az ostorok előtt tétovázok pár másodpercet, majd lekapok egy karikás ostort, a mai napra ez lesz a befutó. Minden lépésemben Rami szavai hangzanak a fejemben. „Ellágyultál.” Talán tényleg, és talán ez rossz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen helyzetben is ellágyuljak. Amikor elérem a kellő távolságot, azonnal lendítem az ostort. Egyből egy közepes erősségű ütést mérek rá, érezze, mennyire vagyok lágy.

• Még mindig nem tisztáztuk, hogy tulajdonképpen miért is jársz hozzám? – adok még két csapást, próbálom nem pont ugyan ott eltalálni vele. – Pusztán a fájdalom vezérel!? Vagy talán az élvezet? Szereted, ha fáj?

Ostorcsapásaim addig nem csillapodnak, míg Rami lába megadja első jelét, hogy lassítsak. Már most pirosan izzik a háta. Hol jobban, hol kevésbé kidomborodnak az ostor okozta horzsolások. Érzem, hogy már magába kerít a bizsergető érzés. Mára ennyi biztosan nem lesz elég.

• Halljam kislány, mit felelsz!? – meglendítem az ostort és összeszedve magam most egy jókorát súlytok a hátára.

Ramiból feltör a fájdalom hangja, zihál, kapkodja a levegőt. Engem pedig elönt a forróság. Ismét és ismét lecsapok, de minden csapásnál figyelem, milyen ívben hajlik meg az a gyönyörű test. Figyelem, ahogy kirajzolódnak az izmok, a bordák, összehúzódik a lapockája, majd ismét kienged. Már teljesen felhevülve vágyom rá, hogy még nagyobb fájdalom küszöböt mérhessek fel.

• Válaszolj!

Most pedig minden eddiginél is nagyobb csapást mérek rá, a háta megadja magát az ostornak. Felszántja a bőrt, és kivillan a vörös, oly szép és gyönyörű ereinkben keringő folyadék, melyet mi emberek egyszerűen csak vérnek neveztünk el. Rami jó pár másodpercig nem jut levegőhöz, majd mikor sikerül vennie, most először látom, amire oly régóta vártam. Ott van, ott csillog az arcán. Elveszni készül, ahogy végig gördül, azon a gyönyörű szép arcon. Megtörtem. Innentől kezdve ténylegesen az enyém. Minden ember más fájdalom küszöbbel rendelkezik, de Rami különösen jól viseli. Mindeddig egyetlen egy könnycseppet sem hullatott, de most ott van. Forr mindenem, érzem, hogy a bugyimban kisebb óceán próbál kitörni. Hagyok neki időt fellélegezni, de amikor ellazulni látom, újból és újból lecsapok. Makacs, és csak csukott szemmel tűri. Ismét emelem az ostort, de ekkor beúszik egy kéretlen kép a szemeim elé. Lefagyok, és leengedem az ostort. Gyorsulni kezd a szívverésem. Ő az… ahogy lóg tehetetlenül szemei csukva, és csak állja az ostromot, én pedig egyre jobban felhevülve egyre durvább dolgokkal esek neki. Végül felhangzik egy kétségbeesett szó, egy utolsó mentő szó, és ekkor vége szakad mindennek.

Elengedem az ostort és hagyom a padlószőnyegre esni. Rami nem tudom mióta szólítgat, de csak most leszek figyelmes rá.

• Hahóó!! Hé, jól vagy? El ne ájulj itt nekem!

Megrázom a fejem, sikerül kizökkennem a legrosszabb rémálmomból. Ramira kapom a tekintetem. Azonnal hozzá lépek eloldom a kötelet és idegesen lebontom róla a csomót.

• Kész, végeztünk. Menj haza.
• Hogy tessék??
• Jól hallottad, befejeztük ezt a kezelés dolgot! Itt és most vége.

Nem hagyom szóhoz jutni, sarkon fordulok és tudomást sem véve róla, felrohanok. Fel a lépcsőn, be a fürdőszobába. Most viszont nem a mosdókagyló nyújtja a legnagyobb támogatást, hanem a wc-re borulva már jön is a mardosó érzés. Mivel ma alig ettem valamit, így csak borzalmas keserű epe hagyja el a torkomat. Jó pár másodpercig kapkodom a levegőt, remegek, és nagyon kevesen múlik, hogy össze nem esek. Feltápászkodom és anélkül, hogy a tükörbe néznék, megmosom az arcomat, és a fogamat. Majd elzárom a csapot, de ekkor már hallom Rami kereső hangját. Megtörlöm a kezem és kilépek a fürdőből.

• Ez mégis mi a franc volt!? – értetlenül áll előttem, kezeit széttárja.
• Csak, menj haza. Semmi keresnivalód itt. Egyáltalán semmi.
• Mégis mi bajod van?
• Nekem mi bajom van? Nekem? Nem én járok hozzád heti szinten jól megveretni magam!
• Neked csak erről szól, hogy jól megversz embereket? Erre élvezel?

Bár csak sértésnek szánta, de nyilvánvaló rendesen fején találta a szöget. Vissza kell fognom magam, hogy ne boruljak ki még jobban.

• Menj haza, és ne gyere vissza. Visszautalom a pénzed, és felejtsd el, hogy valaha is itt jártál.

Ezzel lezártnak tekintem az ügyet és az ajtóhoz sétálok. Kitárom előtte és intek a fejemmel.

• Viszlát Rami.