Kockázat… 42.rész

42.rész – Emese

Eltelt ez a hét is, Liz újra munkába állt. Furcsa érzések támadtak bennem. Annak ellenére, hogy nagyon boldog volt, mintha feszült is lenne. Bár talán érthető, de jó látni, ahogy megint kipattan az ágyból reggelente. Ma nem mentem sehova miután elment tőlem. Lejárt az egy hetem… Nem is tudom, elég sokat agyaltam a dolgon. Szívesen megbeszéltem volna Lizzel, de ezt nem tehettem meg. Greg még délelőtt küldött egy sms-t, hogy hol vár délután pontban. Mintha tudná, hogy Liz mikor végez… bár, simán megeshet. Nincs mese, őt kell választanom. Úgyhogy odamegyek, sikerül előbb érkeznem.

Pontosan érkezik Greg is, de ezúttal nem az Audival, hanem egy egyszerűbb, “városi” kocsival. Nem mozdulok felé, kényelmesen cigizek a kocsimnak dőlve. Figyelem, azt is megnézem milyen kocsival jött. Magamban nagyot sóhajtok. Kényelmes tempóban kiszáll, a kocsit le sem zárja. Nyugodtan sétál felém. A szokásosnak mondható öltöny van rajta, elegáns, mint mindig. Aprót biccent, mikor megáll tőlem két lépésre.

• Mi újság?

Halványan elmosolyodok mikor megáll.  – Hol hagytad az Audit?

Hátra pillant, vág egy grimaszt. – Szervízben van.

• Óh… csak nem lett rajta egy karcolás?

Leejtem a csikket a lábam mellé és rálépek. Elmosolyodik, de nem válaszol.

• Döntöttél? – vált témát.
• Azt mondtam, hogy döntök nem? – kicsit összehúzom a szemem a kérdőjelezése miatt.
• Kíváncsian várom a válaszod.
• Előbb még kérdeznék. Még mindig nem állsz ki velem egy versenyre? – karba teszem a kezem és mégjobban elkényelmesedek a kocsimon.

Felnevet. – Tényleg azt hiszed, lenne esélyed egy lamborghini ellen?

Megvonom a vállam. – Nem az esélyeim érdekelnek – elgondolkozva nézem a szemeit.

Állja a tekintetem. – Hanem mi?

• Most ismételjem meg a kérdést? – kicsit elmosolyodok.
• Nem kell – megrázza a fejét. – Hogy döntöttél?
• Szóval kibújsz a kérdés alól, ejnye!.. Beszállok – mondom végül.

Őszinte meglepetés jelenik meg az arcán. – Nocsak – elmosolyodik kicsit gonoszan. – Aliz támogatott?

Érzem, ahogy elpirosodik egy kicsit az arcom, el is kapom a tekintetem. Mellé nézek, aztán le a földre. Mocsok!

• .. Sejtettem
• Van egy feltételem, akkor szállok ki, amikor én akarok, és nem, amikor te megengeded – nézek újra rá.

Megint felnevet. – Még te szabsz nekem feltételeket?

Bólintok, ismét határozottan. – Nem akarom, hogy elszállj attól, hogy igent mondok.

Még mindig vigyorog. – Ugyan, Emese… Miket képzelsz te rólam.

Elfintorodok. – Azt inkább nem fejteném ki, ha nem gond.

Megvonja a vállát, mint akit nem is érdekel. Elgondolkozom egy picit aztán újra ránézek.

• Amúgy még tartozom egy köszönömmel.

Felvonja a szemöldökét. – Csupa meglepetés vagy ma.

Most én vonom meg a vállam. – Ilyen napom van.

• És mégis miért vagy ennyire hálás?
• Az igazság az, hogy nem gondoltam, hogy tényleg betartod az ígéreted – mondom kicsit fintorogva.
• Megállapodtunk. Így volt tisztességes.
• Te meg a tisztesség mi… – felkacagok egy kicsit.
• Ugyan, kérlek… Visszatérve a feltételedre… Mit szólnál, ha a központban beszélnénk meg ezeket egy kávé mellett?

Figyelem egy picit aztán bólintok. – Rendben, de nehogy azt hidd, hogy engedékeny vagyok, ja… és lehetne inkább tea? Nem vagyok kávés típus.

Felnevet, csak a fejét rázza, int, hogy kövessem.

• Én vezetek – indul vissza a kocsijához.

Most ő lep meg, hogy mi? Most? Rögtön? Azonnal? Nem is tudok azonnal indulni utána. Aztán csak elindulok. Hátra sem néz. Beül, a kocsiban vár meg. Nem várattatom meg, hamar beszállok én is mellé. Becsatolom magam, aztán elkényelmesedek. Azonnal indul is. Kimegy a városból és a várostábla után letér egy kis földútra, ami bevezet a sziklás rész mögé. Végig figyelem az útvonalat a szememmel. Nem feltűnően, de azért nem árt. Nem nézek rá, a másik oldalon bámulok kifelé.

Kifejezetten eldugva feltűnik egy nagyobb, kétszintes épület. Kívülről egy régi, elhagyatott raktárra hasonlít. Beáll a garázsrész elé, leállítja a kocsit. Nem áll be, úgysem maradunk sokáig.

• Ez lenne a nagy búvóhely? – picit jobban körbenézek.

Csak rám pillant, de nem szól semmit. Ki is száll, a nagy vasajtó felé indul. Én csak a fejemet rázom, aztán én is utána indulok. Persze közbe nézelődök.

Mindenféle jelzés, kopogás nélkül nyitja ki az ajtót. A hely kong az ürességtől. Pár üres kartondoboz szétszórva, egy korlát nélküli lépcső vezet az emeletre. A padlón levő porban lábnyomok vannak. Alaposan körbenézek, zsebre dugom a kezem. Hátra vezet, egy kilincs nélküli zárt vasajtóhoz érkezünk. A zsebéből elővesz egy kulcsot. Kinyitja, int, hogy menjek előre. Pici helyiség, ahonnan lépcső vezet lefelé.

Ránézek egy hosszabb pillantással. – Úgy tervezted, hogy itt ki is nyírsz? – kérdezem, de elindulok befele.

Elég szűkös, csak egy személynek való. Az ajtót kulcsra zárja maga mögött, félhomály van, de lentről jön fény és kisebb hangzavar is. Lent, mint egy börtönrész… jobbra-balra cellák vannak. Mind nyitva. Van amelyikben zárt kartondobozok vannak felhalmozva, néhol autó alkatrészek. Asztalok, székek, egyszerűbb kis konyha kialakítva hűtővel és mikróval. Nincsenek lent sokan, de mindenki köszön Gregnek. Az egyik cellából ki néz Martin.

• Főnök! Már vár… ó… – meglát engem – Hát ő?

Én csak intek a fejemmel az ismeretlen arcoknak. El sem hiszem mi van idelent. Azt pedig nem tudom eldönteni, hogy fent vagy lent barátságosabb, de lehet egyik sem a legszimpatikusabb. Martinnak is bólintok, el is mosolyodok.

• Dolgom van vele – válaszol Greg.

Martin is biccent felém, de nem mosolyog. Nem tudja hova tenni a dolgot. Pár pillanat múlva Tom feje is megjelenik, Martin mögött.

• Ez meg mi a faszt keres itt?! – csattan fel egyből.

Na már csak ez hiányzott… El is fintorodok, amikor meglátom. Milyen nyugis is lett volna, ha ezt megúszom.

Greg neki nem is válaszol. A folyosó végén lévő ajtó felé megy, de ahogy melléjük ér, Martin meg is állítja, hogy megérkeztek a papírok és egy mappát nyújt át Gregnek. Ő elveszi, megköszöni, és tovább megy. Indulok vele én is, de egyszer csak megragadják a vállam és hátrahúznak.

• Neked semmi keresnivalód itt kis csipszar! – csattan fel Tom ismét.

Láthatóan nagyon nem tetszik neki a dolog. Greg megáll és hátra néz, összehúzza a szemeit.

• Engedd el, Tom.
• Elengedem én odafent, amikor kirugdosom innen. Mi a szarnak hoztad ide!?– még mindig tartja a vállam, pedig nem feszülök neki.

Greg teljesen megfordul, lép egyet felénk. – Azt mondtam, engedd el! – hangja halk, de határozott és fenyegető.

Tom is felé fordul félig, a szemei szinte szikrát vetnek. – Nesze! – azzal belemarkol a kabátomba és meglódít Greg felé. Nagyobb erővel, mint számítottam rá. Sőt egyáltalán nem számítottam erre a mozdulatra. Pillanatokon belül felmegy bennem a pumpa ahogy szinte Gregnek csapódok. Csak egyik kezét emeli meg, ő is a vállamra fog és megtart.

• Bánj kedvesebben a vendégünkkel – szól még oda Tomnak, majd megtol kicsit az ajtó felé.

Érzem, hogy lüktetnek az ereim a feszültségtől. Elindulok, ahogy megtol, bár legszívesebben visszafele mennék. Egészen Tomig. Bekísér az ajtó mögé, egy szépen, ízlésesen berendezett irodába. Az asztal előtti székre mutat, ő pedig leül az asztal mögé. Leülök a székbe, ahova mutatott és őt figyelem. Gondolom a tekintetem még mindig dühös… Mert én dühös vagyok, és nem szoktam jól leplezni.

Belepillant a mappába, amit Martintól kapott, majd félre rakja. Rám pillant.

• Szóval a feltételed… Egy esetben lehetséges.

Felvonom a szemöldököm és kérdőn nézek rá. – Hallgatlak.

• Ha úgy dolgozol nekem, mint Lóránt. Nem “főállásban”, hanem úgynevezett részmunkaként. Ha nagy verseny van, hívlak. És te jössz.

Nézem még egy kicsit, Lórántot elnézve nem úgy tűnt, mint aki bánja a Greggel való munkát. Beharapom picit az alsó ajkam, aztán fel is szisszenek kicsit, de bólintok.

Előre hajol, az asztalra támaszkodik. – Bármikor, érted? Ha a kutyád szül, akkor is, ha az anyád haldoklik, akkor is – tart egy kis szünetet, elmosolyodik. – Ha éppen Aliz puncijába tolod a nyelved, akkor is.

Összehúzom a szemeimet. Érzem, ahogy megfeszülök egy kicsit Aliz nevére. Pár percig még csak nézem a szemeit. Végül ismét bólintok, most nincs kedvem ismételgetni, hogy “rendben, rendben, hát persze, természetesen, még jó hogy, rendben”.

Lenyúl, az egyik fiókból egy papírt vesz elő és elém tolja, egy tollal együtt.

• Akkor ezt itt firkantsd alá.

Kezembe veszem a tollat, párszor megforgatom az ujjaim között, a papírt nézem. Végül rávésem a nevem és visszatolom Gregnek.

• És mindig névtelenül fogsz hívogatni?
• És ehhez a helyhez sem kapsz kulcsot.

Kicsit felkuncogok. – Minden alkalmazottadat névtelenül hívogatod?

Elmosolyodik és megrázza a fejét. – Nem. Van, aki engem is el tud érni.

Tudomásul veszem. Elveszi a papírt, megnézi a nevemet, aztán megint rám néz.

• El sem olvastad…
• Csak a kisbetűs részekre néztem rá, hogy ellenőrizzem, nem akarsz-e embert raboltatni velem – kacsintok egyet. – Tisztességes ember vagy nem de? Akkor az van a szerződésben, amiben megállapodtunk – jelentem ki határozottan.

Mozdulatlanná dermed, az arcomat figyeli, kifejezetten sokáig, de végül megszólal.

• Jó éjszakád volt?

Értetlenség ül ki az arcomra. Mégis miről beszél?

• .. most, hogy jön ide?

Megvonja a vállát, elteszi a papíromat. – Csak mert most kifejezetten vicces kedvedben vagy. Feltételeztem… – nem fejezi be.

Ismét összehúzom a szemeimet. – Ha jól emlékszem, ehhez semmi közöd, viszont még függőben van egy kérdésem.

Rám néz, megigazítja a nyakkendőjét. – Pedig végeztünk, visszaviszlek a kocsidhoz.

• Miért nem állsz ki velem? Elvégre szeretsz versenyezni. Jó kocsid van oké… simán nyernél oké… Akkor mi fáj benne?
• Miért akarsz annyira versenyezni velem?
• Szeretek Lamborghinik ellen versenyezni – megint vigyorgok. – Azért, amiért te annyira nem akarsz. Félsz, hogy mi lesz, ha mégsem nyersz? Nyugi, nem árulom el senkinek…

Megrázza a fejét.  – Nem vagy kihívás számomra.

• Ezt már hallottuk. Előállhatnál valami jobb dumával is. Mit szólsz egy régi kocsis versenyhez? Se Labmo, se Mustang.

Felnevet. – Hát mivel? Suzukival?

• Mi bajod a Suzukival? Bánt, hogy 120-nál már köhög?

Még mindig nevet és bólint. – Bántja a fülemet.

A fejemet csóválom. – Éretlenebb vagy mint gondoltam.

Azzal felállok, az ajtó felé indulok. Feláll ő is, követ. Gondolkozás nélkül megyek ki az ajtón. Egyenesen visszavisz a kocsimhoz.

• Akkor hamarosan kereslek – búcsúzik. Aztán ott is hagy, amint kiszállok a kocsiból.

Nézem még a kocsiját, amíg látom. Nagyot sóhajtva indulok az enyém felé. Útközben még rágyújtok egy cigire, aztán hazamegyek.

Örülök, hogy végre együtt lehetek Lizzel, hisz az elmúlt 2-3 napban nem igazán sikerült. Valami mindig közbejött. Vett popcornt, csipszet, és narancslevet is és előkészített pár filmet. Végre sikerült választani, elindította, és egy pléd alatt összebújtunk a kanapén. Élvezettel szürcsölgetem a narancslét mellette. Ez a kedvencem, és mindig csak Lizzel iszok, pedig tudom milyen márkát szokott venni. Szerencsére ezt a filmet még nem láttuk huszonötször. Így sokkal izgalmasabb. Jó végre hozzá közel lenni, és mélyen beszívni az illatát.

Nagyjából 25perce nézhetjük a filmet. Élvezettel dugja a hideg tappancsait a lábaimhoz. Kicsit össze is rezzenek a hidegre, de csak elmosolyodok. Mindig ezt csinálja, már hozzászoktam.

Egyszer csak elkezd rezegni és zenélni a mobilom. Mivel a szekrényére raktam a kulcsommal együtt így ki kell bújnom mellőle. Gyanakodva lépkedem felé, majd elém tárul, hogy “ismeretlen szám” vagyis Greg…

Liz megállítja a filmet, kíváncsian figyelni kezd. Nagyot nyelek, mielőtt felveszem, de próbálok semlegesnek tűnni.

• Szia, mondd – kezdek neki, hátha így nem feltűnő, hogy még magam se tudom ő fog-e beleszólni.
• Jó estét, Emese. Mit szólnál egy versenyhez?

Lizre pillantok a szemem sarkából. A francba… Hátra dőlve néz engem, nyakig betakarózva.

• Igaz, nem hoz milliókat, de jó mulatság lenne.
• Gondolom, igent mondanék – próbálok olyan szavakat használni, ami nem utal a versenyre. Mire lerakom, ki kell találnom, hogy kivel beszéltem. – Mikor?
• Remek! – csak úgy pörgeti a nyelvét. – Egy óra múlva, a Kána-tó mellett, a régi pályán. Gondolom tudod merre van.

Megkönnyebbülök, amikor nem nekem kell rákérdeznem a „hol”-ra.

• Persze, persze, akkor beugrom, ha tényleg nincs más – ne legyél seggfej és vedd a lapot Greg!

Felnevet hangosan, talán túl hangosan is. – Üdvözlöm Lizt – azzal ki is nyomja.

Összeszorítom a szám. Seggfej! Leengedem a telefont magam mellé. Aztán Lizre nézek, aki elhúzza a száját.

• Na mi az?

Megcsóválom a fejem, visszamegyek hozzá, odahajolok hozzá, adok neki egy puszit majd előveszem a bociszemeimet.

• Be kéne ugranom valaki helyett. Nagyon fontos lenne. Lebetegedett a srác.

A száját is eltátja. – Mi van? Most? De… – a tévére pillant.

• Tudom, tudom kicsim. De kárpótollak, ígérem. Mondjuk, akár holnap este?

Felsóhajt csalódottan. Megrázza a fejét. – Ne csináld ezt. Biztos van más.

Az arcára csúsztatom a kezem, megcirógatom. – Sajnálom – suttogom, adok még egy gyors és lágy csókot aztán felállok. Nem szeretem, amikor így néz rám. Borzalmas bűntudatot kelt bennem, főleg, hogy tudom azért néz így, mert itt hagyom. Megfordulok és már indulok is a bejárathoz. Először a szekrényhez megyek, felmarkolom a kulcsom, aztán a pulcsim. Közben Liz feláll, a pléd az a földön landol.

• Ennyi!? Elég egy hívás és lelépsz?

Megtorpanok. Egyik kezemben a kulcs, másikban a pulcsim. Megfordulok.

• Ha a kapitányságról hívnának, hogy menj be, mert baj van, te is bemennél, nem? – próbálom kivágni magam.
• Mégis mi ennyire fontos ilyenkor?

Gyerünk, mondj valami jót! Ne a versenyt, mert kiakad. Greget biztos nem, kocsijavítás ilyenkor nincs… Hosszú a csend, túl hosszú. Se magyarázat, se kifogás. Liz lesüti a szemét, szó nélkül bólint egyet. Kikapcsolja a tévét, összeszedi a poharakat, tálakat és a konyhába indul velük. Amint elém ér elé lépek és magamhoz húzom, megölelem. A nyakába bújok és adok egy puszit. Hagyja, de nem viszonoz semmit. Remélem, hogy nem fordult meg a fejében az a lehetőség, hogy megcsalom. Annál még az is jobb, ha tudja, Greghez megyek. Elhúzódom picit, a tekintetét keresem.

• Mellettem fogsz ébredni. Ígérem – egy hosszú puszi a homlokára, nem tudom mit mondjak még.
• Vigyázz magadra.

Elengedem, de még a szemeit nézem. – Szeretlek.

Halványan elmosolyodik – Én is téged.

Még pár másodpercig figyelem, aztán sarkon fordulok. Szeretlek… persze, szar duma… Emese ezt még tanulnod kéne. Felhúzom a cipőm és kilépek az ajtón. Kint óriásit sóhajtok. Majd gyorsan bepattanok a kocsiba és már megyek is.