41.rész – Emese
Nagyjából hajnali fél 2-re értem csak Lizhez. Lóránt még befogott egy kicsit inni, hiába mondtam neki, hogy lenne programom. Aztán ismét megkellett keresni Martint, mert ő azt mondta, hogy nem tart velünk az iszogatásban, de szóljak, ha indulni akarok, mert ugyebár ő tudja hol a kocsim. Utána nekem onnan még el kellett mennem Lizhez. Mire odaértem már ágyban volt, aludt. Halkan bebújtam mellé, persze azonnal hozzám bújt.
Milyen jó is mellette kelni, bár ami azt illeti, nem aludtam a legjobban. Kavarogtak a gondolatok a fejemben… Az a 320-as sebesség, a kicsúszás, ahogy éreztem, hogy vége, mindennek. A cél vonal, a másik kocsi, a 25 millió. Greg ajánlata, hogy dolgozzak vele. De most egy kicsit félre kéne tennem ezt a dolgot, hisz Liz itt fekszik a karjaimban, még alszik.
Szeretem nézni amikor alszik, olyan békés, mindig a lehető legtovább húzom, hogy nézhessem, ügyelek rá, hogy ne ébresszem fel. Most mégis kedvem van hozzá, hogy én keltsem. Úgyhogy finoman cirógatni kezdem az arcát, a vállát. Odahajolok, és adok neki pár puszit is. Nem szokott túl mélyen aludni, így hamar ébredezni kezd. Fintorog kicsit, forgolódik, de végül még mindig félálomban megtalálja a tökéletes pózt a karjaim között. Elmosolyodik, arcát a mellkasomba fúrja. Magamhoz húzom, adok egy hosszú puszit a hajába.
Újabb puszit adok, simogatni kezdem finoman a vállát. – Későn, már aludtál. Bocsi.
Megvárom, míg fészkelődik, aztán az egyik kezem a fejem alá teszem, hogy jobban rálássak.
Mosolyogva felpillant rám, de csak egyik szemét nyitja ki félig. – Kezdésnek főzöl nekem kávét?
Nem tudja befejezni a mondatot, mert rezegni kezd a telefonja a kisasztalon, az ágy mellett. Fájdalmasan felnyög. Ki a fene lehet az ilyenkor? Telefonért nyúl, de aztán szinte azonnal fel is pattan ülő helyzetbe és a fejét rázza, mielőtt felveszi. Érdeklődve figyelek, feljebb tornázom magam az ágyon, megdörzsölöm kicsit az arcomat.
A nyakamat dörzsölöm épp, még nyújtózkodom egyet. – Mi történt?
Először megijedek, de aztán ahogy kimondja a rendőrséget, már inkább gyanakvóvá válik a tekintetem.
Elvigyorodok, amikor már nem látja. Megcsóválom a fejemet is. Hát ennyi, nem húztak csőbe! Én is hamar kipattanok az ágyból s utána megyek. Átkarolom, ahogy a mosdókagylónál áll. Adok egy puszit a nyakába. Egyszerre mossa az arcát és a fogát, de megáll amint mögé érek, láthatóan ideges.
Majdnem felkuncogok, alig bírom leküzdeni oda, ahonnan jött. – Ne dramatizáld túl.
Csak a szemeit forgatja. Gyorsan végez a fürdőben, aztán visszasiet a szobába és a ruhái között kezd turkálni. Én is gyorsan fogat mosok, meg leöblítem az arcomat is, aztán az ajtófélfának dőlve nézem, de nem bírom tovább, mosolyogni kezdek rajta. Nagy nehezen sikerül kiválasztania egy felsőt. Rám pillant, nem érti és ezúttal nem is értékeli a mosolyomat.
Megvonom a vállam és a konyhába indulok. Szerencsére Liznek már nem a kotyogós kávéfőzője van, csak megnyomom a gombot és már darálja is a kávét. Magamnak vizet rakok fel, én teázni fogok. Észreveszem, amikor Liz is bejön a konyhába, de nem reagálok rá azonnal, csak mikor meggyőződtem felőle, hogy épségben el fog készülni a forró vizem.
Nekidőlök a pultnak és őt figyelem.
Hozzám lép. Ad egy gyors, de finom csókot. – Hülye vagy – fogja a bögréjét, és kb. 3 korttyal le is húzza a kávéját, a mosogatóhoz lép, hogy elöblítse.
Elvigyorodok, de nem szólok semmit. Ahogy arról sem, hogy nem fog tudni kiparkolni, ugyanis tegnap este mögé parkoltam. Megfordulok és válogatni kezdek a bögréi között.
Vigyorgok, aztán visszafordulok és kiveszem a sötétkéket, ami legelöl van, aztán a teái között kutatok, szerencsére mindig van abból, amit én fogyasztok.
Egyszer csak megjelenik Liz ismét, már talpig öltözetben, hozzám lép és kapok egy újabb gyors csókot.
Megadóan felemeli a kezeit. – Vidd… – halványan elmosolyodik, és otthagy.
Én még bugyiban és egy feszülős sötétkék trikóban vagyok. Tudom, hogy visszafog jönni, már most széles a vigyorom. Épp, hogy becsukódik az ajtó, már nyílik is ki.
Épp töltöm már a vizet a bögrébe, amikor meglátom az alakját, kényelmesen kitöltöm, nem kapkodom el.
Becsukja a szemét, és lassan vesz egy mély levegőt. – És lennél szíves elállni?
Rápillantok és bólintok, aztán indulok is cipőt húzni, de az ajtóban visszafordulok és megállok. A kulcsát csörgeti mögöttem, amikor megfordulok.
Felnyög, megtol, hogy menjek már. – Emese, kérlek…
Még mindig vigyorgok. – Ajj, de behajtom rajtad!
Megfordulok, nyitom az ajtót és a kocsihoz megyek. Beülök, nem járatom sokáig a motort, hamar kifarolok és utat engedek Liznek.
– Aliz
A kocsimhoz sietek, beülök, várok, aztán kitolatok én is. Még intek egyet Emesének és már ott sem vagyok. Késésben is vagyok. A rendőrséghez érve nem megyek be a parkolóba, az út szélén állok meg, ahol lehet. Úgy érzem, már nincs jogom odaállni. Besietek, majd fel a lépcsőn. Először az ex felettesemet keresem meg, hogy ő szóljon a főnöknek, nem akarok rárontani egyből. Felkísér és beszól, hogy itt vagyok. Közli is vele, hogy küldjön be, majd miután ezt átadta ott is hagy engem. Nem bíztató a hangja, de nem is rémisztő. Sóhajtok még egyet és belépek, halkan csukom be az ajtót magam mögött.
Rápillantok, de szinte csak bámulok rá. Nem értem ezt a mosolyt. Egy apró bólintás után felé indulok, leülök elé.
Nagyot nyelek és bólintok. Sosem közli az emberrel szemtől szembe, ha hülyeséget beszél, csak utalgat rá.
Bólintok. – Igen, de nem a leg… – fenébe, talán nem neki kéne panaszkodnom. – Igen, találtam – javítom ki magam.
Felvonja a szemöldökét, de nem jegyzi meg hangosa, hogy észrevette a javítást. – Milyen munkába fogott bele?
Összehúzom kicsit a szemeimet, nem értem miért fontos ez most, de nem kérdőjelezem meg, egyelőre.
Úgy csinál, mint akit tényleg érdekel. A munkája során ebbe már remekül beletanult.
Elmosolyodik halványan, látom rajta, hogy nem díjjazza, amiért megzavartam.
Nem lep meg a kérdése. Értem én, mondjak is fel, mielőtt lecsuknak. Hisz úgy tisztességes, ha előre számít rá az ember. Széttárom kicsit a kezeimet, mintha sima ügy lenne.
Az asztalán levő borítékot veszi maga elé. Lassan botani kezdi, amikor megvan kihúzza belőle a papírokat. Értetlenül figyelem mit csinál. Egy tollat is keres közben.
Lepillantok a papírokra, aztán vissza rá. – Kezdhetek? Mégis hol?
Nagyokat pislogok, ő közben a papírra pillant, hogy nézzek már én is oda, olvassak.
Válasz híján a papírra nézek megint és olvasni kezdek. „Munkaszerződés” – áll nagy betűkkel már a lap tetején.
Bólint. – Tisztázták. Minden rendben van, az összes vádat ejtettük. Tiszta, ahogy vártam – bíztató a tekintete.
Nagyot nyelek, lassan a fejemet rázom. – Mégis ki tisztázott?
Elmosolyodik. – Az az úr, aki korábban azt állította, hogy nagy szarban van. Kollér Gregorián.
Megint a papírt bámulom, nemhogy elhinni, felfogni sem tudom. Mintha még mindig csak álmodnék.
Megrázom a fejem. – A régi munkámat elfogadom, de az előléptetésre nincs szükségem – marhaság! Csak nem akarom, hogy egy olyan ember miatt léptessenek elő, mint Gregorián. Azt saját erőből akarom elérni.
Lassan bólint egyet ismét, megkeveri a maradék kávéját. – Akkor csak az utolsó négy lapra lesz szüksége. De az emelt fizetés marad, nem áll módomban vitát nyitni róla – ezzel ő már lezártnak is tekinti a beszélgetést. Kezembe veszem az utolsó négy lapot, beleolvasok. Itt valami nagyon nem stimmel. Bólintok és felállok, az ajtó felé indulok, de félúton visszafordulok.
Néz egy kicsit, aztán kihúzza a fiókot, kutatni kezd. Pár percbe beletelik, de egy névjegykártya szerűséget halász elő, felém nyújtja.
Elmosolyodok, ahogy elveszem tőle. Biccentek és meglengetem a papírokat. – Akkor hamarosan jelentkezek.
Otthagyom, kisietek az épületből a kocsimhoz. Bepattanok, egyből beírom a telefonszámot a mobilomba és megnyomom a hívást.
Kisebb szünet következik, hát hogyne emlékezne! – Honnan szerezted meg ezt a számot?
Hallom, ahogy elmosolyodik, sőt még fel is kuncog. – Ott nem tudom, itt olajcsere. Szóval, ha nem bánod, épp dolgom van.
Feszülten markolom meg a telefont. – Miért gondoltad meg magad?
Úgy érzem nem fogok válaszra találni, de egyáltalán nem vagyok nyugodt. – Igen ezt, de milyen áron?
Ismét kuncog. – Semmi.
Szeretném a régi munkámat, de jó lenne tudni mi a feltétele. Olyan nincs, hogy semmi. Megrázom a fejem és úgy döntök adok magamnak egy napot. Beindítom a kocsit, haza indulok. Emese már biztos vár. Legalábbis remélem, hogy nem lépett le. Valakivel kell beszélnem erről az egészről.