Kockázat… 41.rész

41.rész – Emese

Nagyjából hajnali fél 2-re értem csak Lizhez. Lóránt még befogott egy kicsit inni, hiába mondtam neki, hogy lenne programom. Aztán ismét megkellett keresni Martint, mert ő azt mondta, hogy nem tart velünk az iszogatásban, de szóljak, ha indulni akarok, mert ugyebár ő tudja hol a kocsim. Utána nekem onnan még el kellett mennem Lizhez. Mire odaértem már ágyban volt, aludt. Halkan bebújtam mellé, persze azonnal hozzám bújt.

Milyen jó is mellette kelni, bár ami azt illeti, nem aludtam a legjobban. Kavarogtak a gondolatok a fejemben… Az a 320-as sebesség, a kicsúszás, ahogy éreztem, hogy vége, mindennek. A cél vonal, a másik kocsi, a 25 millió. Greg ajánlata, hogy dolgozzak vele. De most egy kicsit félre kéne tennem ezt a dolgot, hisz Liz itt fekszik a karjaimban, még alszik.

Szeretem nézni amikor alszik, olyan békés, mindig a lehető legtovább húzom, hogy nézhessem, ügyelek rá, hogy ne ébresszem fel. Most mégis kedvem van hozzá, hogy én keltsem. Úgyhogy finoman cirógatni kezdem az arcát, a vállát. Odahajolok, és adok neki pár puszit is. Nem szokott túl mélyen aludni, így hamar ébredezni kezd. Fintorog kicsit, forgolódik, de végül még mindig félálomban megtalálja a tökéletes pózt a karjaim között. Elmosolyodik, arcát a mellkasomba fúrja. Magamhoz húzom, adok egy hosszú puszit a hajába.

• Jó reggelt álomszuszékom – szinte mosolyog még a hangom is.
• Mmm… jó reggelt – nyöszörög kicsit, hangja még rekedt. – Mikor jöttél?

Újabb puszit adok, simogatni kezdem finoman a vállát. – Későn, már aludtál. Bocsi.

• Mmmmmm… – elégedetlenül nyüszög nekem. Majd nagyot ásít. Megölel, egyik lábát átteszi rajtam és félig rámfekszik.

Megvárom, míg fészkelődik, aztán az egyik kezem a fejem alá teszem, hogy jobban rálássak.

• Mit szólnál, ha engesztelésül kárpótolnálak, a tegnap estéért? – elvigyorodok.

Mosolyogva felpillant rám, de csak egyik szemét nyitja ki félig. – Kezdésnek főzöl nekem kávét?

• Kettőt is, ha szeretnéd, de nem pont erre gondoltam – simogatni kezdem a vállát, aztán elindulok lefelé a hátán.
• Azért mondtam, hogy kezdésnek, de akkor mire…?

Nem tudja befejezni a mondatot, mert rezegni kezd a telefonja a kisasztalon, az ágy mellett. Fájdalmasan felnyög. Ki a fene lehet az ilyenkor? Telefonért nyúl, de aztán szinte azonnal fel is pattan ülő helyzetbe és a fejét rázza, mielőtt felveszi. Érdeklődve figyelek, feljebb tornázom magam az ágyon, megdörzsölöm kicsit az arcomat.

• Igen, tessék… Nem, dehogy, jó reggelt! – maga elé bámul a paplanra, miközben nyel egyet, majd hirtelen a levegő is megfagy benne, és nagyot sóhajt. – Mikor? – körbe néz az ágyra, rám, majd pár szétdobált ruhára, végül magára. – Nem is tudom, fél óra… Rendben – leteszi a telefont maga elé és csak bámulja.

A nyakamat dörzsölöm épp, még nyújtózkodom egyet. – Mi történt?

• Nem tudom, de szerintem nagy gáz van – rám néz lassan. – Be kell mennem a rendőrségre.

Először megijedek, de aztán ahogy kimondja a rendőrséget, már inkább gyanakvóvá válik a tekintetem.

• A rendőrségre? Ki volt az?
• A volt felettesem. Azt mondja, a főnök beszélni akar velem – kimászik azágyból és a fürdőbe siet, elkezdi rendbe tenni magát.

Elvigyorodok, amikor már nem látja. Megcsóválom a fejemet is. Hát ennyi, nem húztak csőbe! Én is hamar kipattanok az ágyból s utána megyek. Átkarolom, ahogy a mosdókagylónál áll. Adok egy puszit a nyakába. Egyszerre mossa az arcát és a fogát, de megáll amint mögé érek, láthatóan ideges.

• Miből gondolod, hogy baj van?
• Mégis miért hívnának be? Megvannak a bizonyítékok ellened… Lecsuknak a picsába.

Majdnem felkuncogok, alig bírom leküzdeni oda, ahonnan jött. – Ne dramatizáld túl.

Csak a szemeit forgatja. Gyorsan végez a fürdőben, aztán visszasiet a szobába és a ruhái között kezd turkálni. Én is gyorsan fogat mosok, meg leöblítem az arcomat is, aztán az ajtófélfának dőlve nézem, de nem bírom tovább, mosolyogni kezdek rajta. Nagy nehezen sikerül kiválasztania egy felsőt. Rám pillant, nem érti és ezúttal nem is értékeli a mosolyomat.

• Mi olyan vicces?
• Csak, olyan aranyos vagy, amikor ideges vagy.

Megvonom a vállam és a konyhába indulok. Szerencsére Liznek már nem a kotyogós kávéfőzője van, csak megnyomom a gombot és már darálja is a kávét. Magamnak vizet rakok fel, én teázni fogok. Észreveszem, amikor Liz is bejön a konyhába, de nem reagálok rá azonnal, csak mikor meggyőződtem felőle, hogy épségben el fog készülni a forró vizem.

• Valami harapnivalót készítsek neked?
• Nem, köszi. Sietek – kiveszi a tejet a hűtőből, és amint lefől a kávé már készíti is magának.

Nekidőlök a pultnak és őt figyelem.

• Ugye nem bánod, ha én még maradok egy kicsit, és széttúrom a lakásod mire hazajössz, kirabollak és felszívódok?

Hozzám lép. Ad egy gyors, de finom csókot. – Hülye vagy – fogja a bögréjét, és kb. 3 korttyal le is húzza a kávéját, a mosogatóhoz lép, hogy elöblítse.

Elvigyorodok, de nem szólok semmit. Ahogy arról sem, hogy nem fog tudni kiparkolni, ugyanis tegnap este mögé parkoltam. Megfordulok és válogatni kezdek a bögréi között.

• Meg van még a garfieldos bögréd? – szólok hátra a szekrénybe bújva.
• Hogy mi?
• Tudod, az a nagy szemes – elengedem a szekrényt, megfordulok. – Tökre szeretem azt a bögrét. Ne mondd, hogy eltökítetted.
• Mi van? Szívem… ne most, kérlek – felsóhajt, és ott is hagy.

Vigyorgok, aztán visszafordulok és kiveszem a sötétkéket, ami legelöl van, aztán a teái között kutatok, szerencsére mindig van abból, amit én fogyasztok.

Egyszer csak megjelenik Liz ismét, már talpig öltözetben, hozzám lép és kapok egy újabb gyors csókot.

• Sietek, jó?
• Ajj, de akkor nem lesz időm kicipelni a grillkészletet a házból, pedig mindig is azt akartam benyúlni.

Megadóan felemeli a kezeit. – Vidd… – halványan elmosolyodik, és otthagy.

Én még bugyiban és egy feszülős sötétkék trikóban vagyok. Tudom, hogy visszafog jönni, már most széles a vigyorom. Épp, hogy becsukódik az ajtó, már nyílik is ki.

• Emeseeee!! – visít már az ajtóból. – Mégis, hogy fogok kiállni? – megáll a konyhaajtóban?

Épp töltöm már a vizet a bögrébe, amikor meglátom az alakját, kényelmesen kitöltöm, nem kapkodom el.

• Ja, igen. Ott állok – szinte úgy közlöm, mintha csak azt mondtam volna, hogy „igen, esik az eső”.

Becsukja a szemét, és lassan vesz egy mély levegőt. – És lennél szíves elállni?

• Hm, egyezkedhetünk róla – mondom miközben a szobába indulok.
• De ugye nem most? – egyből utánam indul.
• Mondjuk – szólok vissza hangosan, hogy ő is jól hallja. – Megkereshetnéd nekem azt a garfieldos bögrét – magamra húzom a nadrágomat.
• Megkeresem ígérem.

Rápillantok és bólintok, aztán indulok is cipőt húzni, de az ajtóban visszafordulok és megállok. A kulcsát csörgeti mögöttem, amikor megfordulok.

• És este főzhetnél nekem olyan oltári finom paradicsomszószos spagettit – nem indulok tovább és tőlem az ajtót sem tudja kinyitni.

Felnyög, megtol, hogy menjek már. – Emese, kérlek…

Még mindig vigyorgok. – Ajj, de behajtom rajtad!

Megfordulok, nyitom az ajtót és a kocsihoz megyek. Beülök, nem járatom sokáig a motort, hamar kifarolok és utat engedek Liznek.

– Aliz

A kocsimhoz sietek, beülök, várok, aztán kitolatok én is. Még intek egyet Emesének és már ott sem vagyok. Késésben is vagyok. A rendőrséghez érve nem megyek be a parkolóba, az út szélén állok meg, ahol lehet. Úgy érzem, már nincs jogom odaállni. Besietek, majd fel a lépcsőn. Először az ex felettesemet keresem meg, hogy ő szóljon a főnöknek, nem akarok rárontani egyből. Felkísér és beszól, hogy itt vagyok. Közli is vele, hogy küldjön be, majd miután ezt átadta ott is hagy engem. Nem bíztató a hangja, de nem is rémisztő. Sóhajtok még egyet és belépek, halkan csukom be az ajtót magam mögött.

• Jó reggelt – fordulok szembe vele.
• Szépet és jót, mint mindig – elmosolyodik, ahogy meglát. – Foglaljon helyet, Aliz.

Rápillantok, de szinte csak bámulok rá. Nem értem ezt a mosolyt. Egy apró bólintás után felé indulok, leülök elé.

• Hivatott…
• Nyilván tudok róla – jegyzi meg, hogy ez baromság volt, de nem akarja így kimondani.

Nagyot nyelek és bólintok. Sosem közli az emberrel szemtől szembe, ha hülyeséget beszél, csak utalgat rá.

• És mondja, hogy van? Kér egy kávét? – megkevergeti az előtte levő adagot, majd belekortyol.
• Köszönöm, de ittam egyet indulás előtt – legszívesebben rászólnék, hogy mondja már, két zsaru bilinccsel vár rám az ajtó előtt. Zavarjuk le gyorsan.
• Ahogy gondolja – újabbat kortyol. – Talált már magának új munkát?

Bólintok. – Igen, de nem a leg… – fenébe, talán nem neki kéne panaszkodnom. – Igen, találtam – javítom ki magam.

Felvonja a szemöldökét, de nem jegyzi meg hangosa, hogy észrevette a javítást. – Milyen munkába fogott bele?

Összehúzom kicsit a szemeimet, nem értem miért fontos ez most, de nem kérdőjelezem meg, egyelőre.

• Recepciós állás.

Úgy csinál, mint akit tényleg érdekel. A munkája során ebbe már remekül beletanult.

• Ó, az nem a legizgalmasabb munka, azt kell, hogy mondjam.
• Hát nem, de gondolom nem erről szeretne csevegni velem – próbálok célozgatni.

Elmosolyodik halványan, látom rajta, hogy nem díjjazza, amiért megzavartam.

• Milyen gyorsan tud kilépni onnan, ha ma felmondd?

Nem lep meg a kérdése. Értem én, mondjak is fel, mielőtt lecsuknak. Hisz úgy tisztességes, ha előre számít rá az ember. Széttárom kicsit a kezeimet, mintha sima ügy lenne.

• Próbaidőn belül vagyok, szóval akár még ma.
• Remek! – csattan fel egész jókedvűen.

Az asztalán levő borítékot veszi maga elé. Lassan botani kezdi, amikor megvan kihúzza belőle a papírokat. Értetlenül figyelem mit csinál. Egy tollat is keres közben.

• Akkor… – kezd bele. Leteszi a lapokat a tollat pedig a lapokra és felém csúsztatja. – Akár már holnap kezdhet is. Persze, csak ha nincs ellenére.

Lepillantok a papírokra, aztán vissza rá. – Kezdhetek? Mégis hol?

• Dupla bérezés, és ha szeretné az előléptetés is áll még.

Nagyokat pislogok, ő közben a papírra pillant, hogy nézzek már én is oda, olvassak.

• Úgy érti… itt?

Válasz híján a papírra nézek megint és olvasni kezdek. „Munkaszerződés” – áll nagy betűkkel már a lap tetején.

• Mi ez az egész? Legutóbb még… – nem folytatom.

Bólint. – Tisztázták. Minden rendben van, az összes vádat ejtettük. Tiszta, ahogy vártam – bíztató a tekintete.

Nagyot nyelek, lassan a fejemet rázom. – Mégis ki tisztázott?

Elmosolyodik. – Az az úr, aki korábban azt állította, hogy nagy szarban van. Kollér Gregorián.

Megint a papírt bámulom, nemhogy elhinni, felfogni sem tudom. Mintha még mindig csak álmodnék.

• Persze megértem, ha még átszeretné gondolni. Akkor dönt, amikor csak szeretne.
• Szóval, megszűnik a felfüggesztésem és visszakapom a munkámat?
• Ha szeretné, akkor visszatérhet a régi munkájához, ha szeretné akkor már előléptetve állhat újra munkába. Ezt magára bízom.

Megrázom a fejem. – A régi munkámat elfogadom, de az előléptetésre nincs szükségem – marhaság! Csak nem akarom, hogy egy olyan ember miatt léptessenek elő, mint Gregorián. Azt saját erőből akarom elérni.

Lassan bólint egyet ismét, megkeveri a maradék kávéját. – Akkor csak az utolsó négy lapra lesz szüksége. De az emelt fizetés marad, nem áll módomban vitát nyitni róla – ezzel ő már lezártnak is tekinti a beszélgetést. Kezembe veszem az utolsó négy lapot, beleolvasok. Itt valami nagyon nem stimmel. Bólintok és felállok, az ajtó felé indulok, de félúton visszafordulok.

• Ha a besúgóm neve nem volt titok… talán az elérhetősége sem – nem akarok rákérdezni, de muszáj beszélnem Gereggel.
• Mit akar ezzel mondani? – vonja fel a szemöldökét.
• Hálás lennék, ha megadná Kollér úr bármilyen elérhetőségét. Egy címet, telefonszámot, bármit…

Néz egy kicsit, aztán kihúzza a fiókot, kutatni kezd. Pár percbe beletelik, de egy névjegykártya szerűséget halász elő, felém nyújtja.

• Csak, hogy ne mondja, hogy szőrös szívű vagyok.

Elmosolyodok, ahogy elveszem tőle. Biccentek és meglengetem a papírokat. – Akkor hamarosan jelentkezek.

• Várni fogom.

Otthagyom, kisietek az épületből a kocsimhoz. Bepattanok, egyből beírom a telefonszámot a mobilomba és megnyomom a hívást.

• Autentik Motor-Car Kft, tessék – szól bele a már jól ismert hang pár csörrenés után.
• Gregorián… Aliz vagyok, emlékszel rám? – akaratlanul is elmosolyodok.

Kisebb szünet következik, hát hogyne emlékezne! – Honnan szerezted meg ezt a számot?

• Előbb én kérdezek. Most voltam a rendőrségen, mi a fene folyik itt?

Hallom, ahogy elmosolyodik, sőt még fel is kuncog. – Ott nem tudom, itt olajcsere. Szóval, ha nem bánod, épp dolgom van.

• Ne szórakozz, légy szíves – sziszegem. – Mégis miért lettek törölve a vádak?
• Ugyan Aliz, menj vissza dolgozni, éld az életed. Örülj, légy boldog. Ne akarj mindig mindenbe nyakig belemászni.
• Szerintem ebben már így is nyakig benne vagyok. Csak tudni akarom, mi ez az egész.
• Meggondoltam magam – hangja teljesen félvállról szól.
• Mégis miért?
• Jó napom volt.

Feszülten markolom meg a telefont. – Miért gondoltad meg magad?

• Hiányzott a hangod, és nem akartalak megint én keresni. Ugyan már Liz! Miért fontos ez? Ott a munkád, ezt akartad.

Úgy érzem nem fogok válaszra találni, de egyáltalán nem vagyok nyugodt. – Igen ezt, de milyen áron?

Ismét kuncog. – Semmi.

• Semmi… Greg. Ne nézz hülyének. Nem az a típus vagy, aki csak úgy jótékonykodik, főleg, hogy te rúgattál ki.
• Megpróbálhatnál egy kicsit bízni bennem néha. Mostanában nem csináltam semmi rosszat. Miért ne lehetne, hogy úgy döntöttem, jó fej leszek?
• Mindegy, előbb-utóbb úgyis kiderül mit akarsz – ezzel zárom a beszélgetést, ki is nyomom és az ülésen levő papírokra pillantok.

Szeretném a régi munkámat, de jó lenne tudni mi a feltétele. Olyan nincs, hogy semmi. Megrázom a fejem és úgy döntök adok magamnak egy napot. Beindítom a kocsit, haza indulok. Emese már biztos vár. Legalábbis remélem, hogy nem lépett le. Valakivel kell beszélnem erről az egészről.