33.rész – Aliz
Azonnal haza indulok, miután otthagytam Greget. Bár tiszta ideg vagyok, nem sietek. Kattog az agyam, szinte csak ösztönből vezetek, alig figyelek az útra. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen. Greg hogy lehet ennyire kegyetlen? Nem hagynak nyugodni a történtek, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet egy ember ennyire jéghideg.
Az sem segít, amikor a házam elé érek. Belém szorul még a levegő is, görcsbe rándul a gyomrom. Mit keres itt Emese?? Azonnal feláll, ahogy meglátja a kocsimat. Felsóhajtok és leparkolok. Kicsit habozok, mielőtt kiszállnék, aztán nincs mást tenni. Felé sétálok mosolyt erőltetve az arcomra. Kezei a zsebében, lába keresztbe, a falamnak támaszkodik.
Semmi válasz, csak félreáll, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Remek! Ahogy mellé érek, a derekára teszem a kezem és adok egy puszit a szája sarkára, csak utána nyitom ki az ajtót. Szinte betol az ajtón sürgetően, a lábával hajtja be, ad neki lendületet, hogy becsukódjon. Meglep, de hagyom, még fel is nevetek. Ahogy hallom kattanni a zárat azonnal szembe fordulok vele, hogy megcsókoljam. Nem kell kérnem, még nem is sikerült teljesen megfordulni, Emese már hevesen a számon landol. Kezei a derekamra zárulnak, és már tol is a hálóm felé. Mosolyogva hátrálok. Be kell vallanom, örülök, hogy itt van. Csak ő tudja elterelni a figyelmemet jelen pillanatban. Nyelve a lehető leghevesebben játszik az enyémmel. Hamarabb kerül az ágy a lábaim mögé, mint gondoltam volna. Úgy zuhanok hátra, mint egy zsák krumpli, és húzom magammal Emesét is.
Elszakad a számtól, és a nyakamba csókol, majd a végén beleharap, de szinte már fájdalmasan. Először, csak felnyögök, aztán már felszisszenek, ekkorát nem szokott harapni. Kicsit értetlenül, de mosolyogva nézek rá, amikor elhúzódik és kinyújtja a kezét, hogy rendesen rám tudjon nézni.
Egy pillanat alatt eltűnik az összes vér az arcomból, elkerekednek a szemeim, tekintetem rémülté válik.
Lesütöm a szemem, párszor zavartan pislogok. – Mégis mi lenne? Semmi…
Összehúzza a szemeit. Ismét a nyakamhoz hajol, és megint beleharap, most még egy kicsit szív is rajta. Én újra felszisszenek, fészkelődni kezdek alatta, próbálom eltolni, de keményen tartja magát.
A szívem még hevesebben kezd verni. Nagyot nyelek. – Dolgom volt.
A számat is eltátom, ahogy felnézek a szemeibe. Megszédülök, az egész testem megfeszül, de nem tudom, mit mondjak. Mégis mi a fenét keresett ott, hogy láthatta?
Néz még pár másodpercig, a szemei csak úgy cikáznak az enyémek között, végül ellöki magát rólam. Felegyenesedik és szó nélkül az ajtóm felé indul.
Felnyögök, ahogy ott hagy. Felülök, és nézem. Nézem, ahogy egyre távolodik a személy, akit szeretek. Utána kéne mennem, de mégis mit mondhatnék? Aztán eszembe jut valami, felpattanok és utána sietek.
Utána nyúlok és elkapom a karját. – Az emberei is ott voltak – érzem, ahogy megfeszül a keze az enyém alatt.
Hátra lépek egyet. Fenébe. Egy kis nyugalmat erőltetek magamra. – De igen, csak dumáltunk
Egy farmer és egy sima sztreccses póló van rajtam. Miről? A fenébe, mégis miről?
Megint nagyot nyelek. – Próbált meggyőzni – alig nézek rá. Kapkodom a tekintetem, mindig is rosszul hazudtam.
Felsóhajtok. Becsukom a szemeimet, aztán közelebb lépek hozzá. Derekára teszem a kezem.
Végig simít a kezemen, ő is tesz egy kis lépést, hogy kényelmesebben legyünk. Talán egy kicsit meg tudtam nyugtatni, hogy nincs köztünk semmi. Aztán még egy lágy csókot is kapok.
Megrázom a fejem. – Nem… Emese, komolyan mondtam. Vége van – bólintok is, hogy meggyőzőbb legyen. – Nem hallunk róla többet.
De sajnos csak a fejét csóválja. – Nem, ezt most szépen elmondod nekem, és ne próbálj meg hazudni, mert úgyis rájövök. – kedvesebb a hangja, mint eddig, de még mindig határozott.
Lehajtom a fejem, ellépek tőle és a kanapé hátuljához sétálok, neki dőlök.
Még mindig lehajtott fejjel állok, nem nézek rá. – Kirúgtak – ismétlem.
Elém sétál, először csak egy lépésre áll meg, de végül hozzám lép és szorosan magához ölel.
Visszaölelek, oda is bújok. – Greg… ő történt.
Még szorosabban húz magához, de érzem, ahogy megfeszül. Tudom, hogy felhúzta magát rá sem kell nézzek, hogy meg tudjam állapítani. Ne…
Csak hümmög, teljes jele annak, hogy agyban már máshol jár. Adok egy finom puszit a nyakára.
Pontosan tudja, hogy milyen vagyok, hogy a legnagyobb szarban is képes vagyok ezt mondani, csak azért, hogy ne csináljon hülyeséget.
Elhúzódom tőle gyorsan, hogy rá tudjak nézni. Végül csak elmosolyodok, és adok neki egy csókot. Viszonzásra talál, sőt sokkal lágyabban, mint mikor az előbb rám rontott. Úgy csókol meg, mint aki a tudtomra akarja adni, hogy nem szeretné, ha ennek a csóknak most egyhamar vége szakadnak. Ezt persze nem is bánom, átkarolom a nyakát és még jobban magamhoz húzom. Erre van most szükségem. Rá. Arra, hogy itt legyen velem, hogy elterelje a gondolataimat. Arra, hogy ne veszekedjünk, és érezzem, hogy biztonságban lehetek a karjai között.