Kockázat… 33.rész

33.rész – Aliz

Azonnal haza indulok, miután otthagytam Greget. Bár tiszta ideg vagyok, nem sietek. Kattog az agyam, szinte csak ösztönből vezetek, alig figyelek az útra. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen. Greg hogy lehet ennyire kegyetlen? Nem hagynak nyugodni a történtek, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet egy ember ennyire jéghideg.

Az sem segít, amikor a házam elé érek. Belém szorul még a levegő is, görcsbe rándul a gyomrom. Mit keres itt Emese?? Azonnal feláll, ahogy meglátja a kocsimat. Felsóhajtok és leparkolok. Kicsit habozok, mielőtt kiszállnék, aztán nincs mást tenni. Felé sétálok mosolyt erőltetve az arcomra. Kezei a zsebében, lába keresztbe, a falamnak támaszkodik. 

• Régóta vársz?

Semmi válasz, csak félreáll, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Remek! Ahogy mellé érek, a derekára teszem a kezem és adok egy puszit a szája sarkára, csak utána nyitom ki az ajtót. Szinte betol az ajtón sürgetően, a lábával hajtja be, ad neki lendületet, hogy becsukódjon. Meglep, de hagyom, még fel is nevetek. Ahogy hallom kattanni a zárat azonnal szembe fordulok vele, hogy megcsókoljam. Nem kell kérnem, még nem is sikerült teljesen megfordulni, Emese már hevesen a számon landol. Kezei a derekamra zárulnak, és már tol is a hálóm felé. Mosolyogva hátrálok. Be kell vallanom, örülök, hogy itt van. Csak ő tudja elterelni a figyelmemet jelen pillanatban. Nyelve a lehető leghevesebben játszik az enyémmel. Hamarabb kerül az ágy a lábaim mögé, mint gondoltam volna. Úgy zuhanok hátra, mint egy zsák krumpli, és húzom magammal Emesét is.

Elszakad a számtól, és a nyakamba csókol, majd a végén beleharap, de szinte már fájdalmasan. Először, csak felnyögök, aztán már felszisszenek, ekkorát nem szokott harapni. Kicsit értetlenül, de mosolyogva nézek rá, amikor elhúzódik és kinyújtja a kezét, hogy rendesen rám tudjon nézni.

• Mi a franc van közted és Greg között? – a szeme csillan, de nem a vágy hajtja. Úgy szegezi nekem a kérdést, hogy akár egy kést is döfhetett volna a hasamba.

Egy pillanat alatt eltűnik az összes vér az arcomból, elkerekednek a szemeim, tekintetem rémülté válik.

• Te… tessék? – még beszélni sem tudok rendesen.
• Hallottad a kérdést – a hangja a lehető legrosszabb, nem tágít, nem mozdul.

Lesütöm a szemem, párszor zavartan pislogok. – Mégis mi lenne? Semmi…

Összehúzza a szemeit. Ismét a nyakamhoz hajol, és megint beleharap, most még egy kicsit szív is rajta. Én újra felszisszenek, fészkelődni kezdek alatta, próbálom eltolni, de keményen tartja magát.

• Emese… – szólok rá.
• Hol voltál fél órával ezelőtt? – nyújtja ki ismét a kezét, hogy jól lásson.

A szívem még hevesebben kezd verni. Nagyot nyelek. – Dolgom volt.

• Miféle dolgod? – még jobban megfeszül felettem.
• Engedj el, kérlek – sütöm le a szemem ismét.
• Mondd, mégis mi a faszért simogatja Greg az arcodat? – visszanyom az ágyra. – Nem is… TE mi a faszért hagyod neki!?!

A számat is eltátom, ahogy felnézek a szemeibe. Megszédülök, az egész testem megfeszül, de nem tudom, mit mondjak. Mégis mi a fenét keresett ott, hogy láthatta?

Néz még pár másodpercig, a szemei csak úgy cikáznak az enyémek között, végül ellöki magát rólam. Felegyenesedik és szó nélkül az ajtóm felé indul.

Felnyögök, ahogy ott hagy. Felülök, és nézem. Nézem, ahogy egyre távolodik a személy, akit szeretek. Utána kéne mennem, de mégis mit mondhatnék? Aztán eszembe jut valami, felpattanok és utána sietek.

• Emese, mégis mi a fenét kerestél ott? – Greg emberei is ott voltak. Hangom aggódó.
• Egyáltalán nem fontos – szól vissza a válla felett.

Utána nyúlok és elkapom a karját. – Az emberei is ott voltak – érzem, ahogy megfeszül a keze az enyém alatt.

• Velük is jót dumáltál? – a hangja… teljesen kifordult önmagából, a szemével szinte meg tudna fojtani. – Vagy nem csak dumáltatok?

Hátra lépek egyet. Fenébe. Egy kis nyugalmat erőltetek magamra. – De igen, csak dumáltunk

• Miről? – a kérdéssel egy időben végig mér, megnézi mit viselek, már egész jól tudja, hogy mit szoktam felvenni.

Egy farmer és egy sima sztreccses póló van rajtam. Miről? A fenébe, mégis miről?

• Csak… Frenkiről – nyögöm ki végül. – Meg akart győzni, hogy hozzam ki – ügyes! Ez jó lesz.
• Nem beszélgettetek ti egy kicsit nagyon sokat mostanában Frenkiről kettesbe? – hallani a szavaiból, hogy nem hisz nekem. – Miért voltál olyan szomorú és dühös rá egyben? Hogy jön Frenkihez, hogy az arcodat simogatja?

Megint nagyot nyelek. – Próbált meggyőzni – alig nézek rá. Kapkodom a tekintetem, mindig is rosszul hazudtam.

• Baromság! – kirántja a csuklóját a kezemből. – Tudod, Martin azt mondta, randiztok… neki is pont ezt mondtam – most ő süti le a szemét. – Liz… mondd, hogy nem… – ismét rám néz. – Minek lógsz Greggel?
• Nem randi volt – rázom a fejem. – Nem szoktunk találkozni – a szemeibe nézek, erről legalább nem hazudok. – De most beszélnem kellett vele.
• Mégis miről?

Felsóhajtok. Becsukom a szemeimet, aztán közelebb lépek hozzá. Derekára teszem a kezem.

• Figyelj, nem azért nem akarom elmondani, mert nem bízok benned, de nem akarlak belekeverni. Egyszerűbb, ha nem tudsz róla. – mintha egy munka elvesztését el lehetne titkolni hosszútávon. Gratulálok Aliz!

Végig simít a kezemen, ő is tesz egy kis lépést, hogy kényelmesebben legyünk. Talán egy kicsit meg tudtam nyugtatni, hogy nincs köztünk semmi. Aztán még egy lágy csókot is kapok.

• Rendben, hallgatlak.

Megrázom a fejem. – Nem… Emese, komolyan mondtam. Vége van – bólintok is, hogy meggyőzőbb legyen. – Nem hallunk róla többet.

De sajnos csak a fejét csóválja. – Nem, ezt most szépen elmondod nekem, és ne próbálj meg hazudni, mert úgyis rájövök. – kedvesebb a hangja, mint eddig, de még mindig határozott.

Lehajtom a fejem, ellépek tőle és a kanapé hátuljához sétálok, neki dőlök.

• Kirúgtak… – mondom ki végül.
• Hogy mi van?

Még mindig lehajtott fejjel állok, nem nézek rá. – Kirúgtak – ismétlem.

Elém sétál, először csak egy lépésre áll meg, de végül hozzám lép és szorosan magához ölel.

• Mi történt? Greg… – a név már inkább kijelentés, mint kérdés.

Visszaölelek, oda is bújok. – Greg… ő történt.

Még szorosabban húz magához, de érzem, ahogy megfeszül. Tudom, hogy felhúzta magát rá sem kell nézzek, hogy meg tudjam állapítani. Ne…

• De mint mondtam, vége – mondom gyorsan. – Ez volt a végső bosszúja.

Csak hümmög, teljes jele annak, hogy agyban már máshol jár. Adok egy finom puszit a nyakára.

• Minden rendben, majd megoldódik ez is, nem lesz baj.

Pontosan tudja, hogy milyen vagyok, hogy a legnagyobb szarban is képes vagyok ezt mondani, csak azért, hogy ne csináljon hülyeséget.

• Annyira sajnálom – mondja halkan. De valahogy mintha nem csak a kirúgásomra célzott volna…

Elhúzódom tőle gyorsan, hogy rá tudjak nézni. Végül csak elmosolyodok, és adok neki egy csókot. Viszonzásra talál, sőt sokkal lágyabban, mint mikor az előbb rám rontott. Úgy csókol meg, mint aki a tudtomra akarja adni, hogy nem szeretné, ha ennek a csóknak most egyhamar vége szakadnak. Ezt persze nem is bánom, átkarolom a nyakát és még jobban magamhoz húzom. Erre van most szükségem. Rá. Arra, hogy itt legyen velem, hogy elterelje a gondolataimat. Arra, hogy ne veszekedjünk, és érezzem, hogy biztonságban lehetek a karjai között.