31.rész – Aliz
Örülök, hogy Emese szót fogadott és nem keresett azóta, bár kicsit aggaszt is a dolog. Hiszen mégsem hallottam azóta felőle semmit. Én sem kerestem. Remélem, hogy jól van, és nem csinál hülyeséget, ahogy azt megbeszéltük.
A szokásos időben kelek fel, elkészülök és bemegyek a rendőrségre. Először az irodámba pillantok be, ahol már egy csomó doboz vár rám, amibe a cuccaimat pakolhatom majd el. Remek… Azt most egyelőre hagyom, a mappámmal a kezemben felmegyek a főnökhöz. Nagyot sóhajtok még az ajtó előtt, majd bekopogok.
Csendesen nyitok be, próbálok nyugodt lenni, halkan csukom be az ajtót magam mögött.
Felpillant rám, mintha még majdnem el is mosolyodna, de tartóztatja magát.
Bólintok egyet és felé sétálok, az asztala másik oldalán megállok, leteszem elé a mappát.
Persze, hogy nem néz le a mappára. Engem fürkész a tekintete.
Nem nézek rá, csak a perifériámban látom, ahogy közelebb húzza magához a mappát és kinyitja. Hallom, ahogy zörögnek a papírlapok, nem bírom tovább. Felpillantok, végignézek a lapokon. Legszívesebben felgyújtanám, az összest. Most, itt, azonnal. Ökölbe szorul a kezem, ahogy meghallom a tolla kattanását, és látom a mozduló kezét. Majd teljes könnyedséggel az egész aljára oda firkantja, hogy „felfüggesztve”. Mintha, csak azt írta volna rá, hogy „csodálatos”. Nyom rá egy bélyegzőt is, majd még egy firkantás, ami már az aláírásának felel meg. Aztán az egyik példányt visszanyújtja nekem, közben sóhajt egyet.
Megrázom a fejem. – Már úgy is mindegy, nem?
Megrázza egy kicsit a fejét. – Azért, én még szeretném tudni.
Feljebb emelem a fejem és ránézek. A szemeiben kutatok, van-e bármiféle esélyem, de semmi. Nem látok semmit. Ezért inkább újra lesütöm a szemem, mielőtt válaszolnék.
Bólintok, a papíromért nyúlok, és az ajtóhoz sietek. Már fogom a kilincset, de nem bírom tovább, muszáj rákérdeznem. Nem fordulok vissza, inkább csak az ajtónak beszélek.
Megszorítom a kilincset, a mellkasom összeszorul. Szóval nem… Érzem, hogy a sírás kerülget. Kinyitom az ajtót és szó nélkül távozok.