Kockázat… 31.rész

31.rész – Aliz

Örülök, hogy Emese szót fogadott és nem keresett azóta, bár kicsit aggaszt is a dolog. Hiszen mégsem hallottam azóta felőle semmit. Én sem kerestem. Remélem, hogy jól van, és nem csinál hülyeséget, ahogy azt megbeszéltük.

A szokásos időben kelek fel, elkészülök és bemegyek a rendőrségre. Először az irodámba pillantok be, ahol már egy csomó doboz vár rám, amibe a cuccaimat pakolhatom majd el. Remek… Azt most egyelőre hagyom, a mappámmal a kezemben felmegyek a főnökhöz. Nagyot sóhajtok még az ajtó előtt, majd bekopogok.

• Szabad! – érkezik a válasz szinte azonnal.

Csendesen nyitok be, próbálok nyugodt lenni, halkan csukom be az ajtót magam mögött.

• Jó reggelt… – majdnem azt is hozzá teszem még, hogy „főnök”, de időben visszaszívom.

Felpillant rám, mintha még majdnem el is mosolyodna, de tartóztatja magát.

Bólintok egyet és felé sétálok, az asztala másik oldalán megállok, leteszem elé a mappát.

• Az elbocsájtási lap, amit kért.

Persze, hogy nem néz le a mappára. Engem fürkész a tekintete.

• Tudja, nem szeretem ezeket a pillanatokat.

Nem nézek rá, csak a perifériámban látom, ahogy közelebb húzza magához a mappát és kinyitja. Hallom, ahogy zörögnek a papírlapok, nem bírom tovább. Felpillantok, végignézek a lapokon. Legszívesebben felgyújtanám, az összest. Most, itt, azonnal. Ökölbe szorul a kezem, ahogy meghallom a tolla kattanását, és látom a mozduló kezét. Majd teljes könnyedséggel az egész aljára oda firkantja, hogy „felfüggesztve”. Mintha, csak azt írta volna rá, hogy „csodálatos”. Nyom rá egy bélyegzőt is, majd még egy firkantás, ami már az aláírásának felel meg. Aztán az egyik példányt visszanyújtja nekem, közben sóhajt egyet.

• Most őszintén Aliz. Megérte?

Megrázom a fejem. – Már úgy is mindegy, nem?

Megrázza egy kicsit a fejét. – Azért, én még szeretném tudni.

Feljebb emelem a fejem és ránézek. A szemeiben kutatok, van-e bármiféle esélyem, de semmi. Nem látok semmit. Ezért inkább újra lesütöm a szemem, mielőtt válaszolnék.

• Nem.
• Ugye, tudja, hogy akár le is csukhatnám?
• Igen, tudom – félve pillantok rá fel. – Miért nem teszi meg?
• Azt akarja, hogy megtegyem? – a szemöldöke kissé összeráncolódik a kérdés feltevése közben.
• Nem, nem… én csak… – hevesen megrázom a fejem és hátra is lépek egyet. – Jobb, ha megyek.
• Vigyázzon magára.

Bólintok, a papíromért nyúlok, és az ajtóhoz sietek. Már fogom a kilincset, de nem bírom tovább, muszáj rákérdeznem. Nem fordulok vissza, inkább csak az ajtónak beszélek.

• Van bármi esély, hogy… esetleg… visszakapjam?
• Esetleg, ha Gregorián besétál ide, hogy csak egy rossz tréfa volt az egész, és hamis bizonyítékokat adott a kezünk alá. Hamis tanúvallomást tett, és a rendőrség félrevezetéséért vállalja az összes következményt. No meg, ha addig nem keveredik ismét „bajba”…

Megszorítom a kilincset, a mellkasom összeszorul. Szóval nem… Érzem, hogy a sírás kerülget. Kinyitom az ajtót és szó nélkül távozok.