Kockázat… 29.rész/II

-Aliz

Újabb hosszú nap után érek haza, már 6 óra is elmúlt. Az utca végén, majdnem a kereszteződésnél áll egy fekete Audi. Gyanús, tudtommal senkinek nincs az utcában ilyen autója. Lehet, még mindig figyelnek? Nagyot sóhajtva fordítom el a kulcsot a zárban. A nappaliba érve azonnal felkapcsolom a villanyt és gyanús jelek után kezdek kutatni, de úgy tűnik ma sem várt itthon senki szerencsére. A komódra ledobom a kulcsom, a fegyverem, az irattárcámat, és a konyhába indulok, farkaséhes vagyok. Épp egy sajtos szendvicset kezdek majszolni, amikor megszólal a telefonom. Kezem meg is áll a levegőben, mikor látom, hogy ismeretlen szám hív. Csak kis habozás után veszem fel.

• Igen?
• Szia, Aliz… – felismerem a hangot, Greg az, de meglepő módon teljesen normális a hangja, mégis meg kell szorítanom a telefont a kezemben. – Remélem nem zavarlak.
• Ami azt illeti… – nem fejezem be, remélem, érti a célzást.
• Ó remek! Hagytam neked egy kis ajándékot az ágyadon. Gondolom, kiszúrtad a fekete Audit, nem mesze a házadtól.

Görcsbe rándul a gyomrom, az étvágyam azonnal elmegy. – Ii…igen – nyögöm nehezen, és azonnal a hálóm felé indulok, csak lassan, nem is tudom merjek-e bemenni.

• Remek! Akkor nem lesz más feladatod, mint kinyitod az ajándékod, majd kijössz ahhoz az Audihoz. Ha minden szabályt betartasz, semmi bajod nem esik, ígérem.
• Mire készülsz, Greg? – a nevét csak úgy mondom ki, mintha csak szitkozódnék.
• Hm, most áruljam el előre? Nem nézted meg mit kaptál igaz?

Muszáj, elmosolyodom. Ennyire kiszámítható lennék? – Nem még nem.

• Akkor hajrá! Max félórád van, addigra legyél kint – ki is nyomja a telefont.

Leengedem a kezem, aggódó tekintettel indulok el a hálóm felé. Útközben a komódon levő fegyveremre pillantok, de úgy döntök nem lesz rá szükségem. Belököm az ajtót, egyből felkapcsolom a villanyt. Aztán a számat is eltátom, mikor meglátom mi vár az ágyamon. Mi a fenét akar ez jelenteni? Közelebb sétálok és felveszem az ágyról. Az anyaga nagyon jó, küllemre sem csicsás, de már túl nőies. Persze, hogy a térdem fölé ér. Fekete… választhatott volna kihívóbbat is, de nem tette. A háta csipkés, így esélyem sincs rikító melltartót felvenni alá. Csinos ruha, ez igaz, de… Zavartan nézem, nem tudom eldönteni, mit tegyek. Mi lesz, ha nem megyek a kocsihoz fél órán belül? Úgy érzem nincs más választásom. Gyorsan letusolok, már csak magam miatt is, aztán belebújok a ruhába. Hajamat kiengedve hagyom. Aggódva nézem meg magam a tükörbe, de valamiért mégis megnyugszom a látványtól. A ruha teljesen passzol, jól áll… kiemeli az adottságaimat. Azon rágódom, hogy sminket tegyek-e, de megzavar a csengőm. Ne, még van időm! Ijedten fordulok hátra. Aztán felsóhajtok, úgy sincs más választásom. Félve, de megyek ajtót nyitni. Megszorítom a kilincset. Aztán… Nem hiszem el! Ez még rosszabb, mintha Greg állna az ajtómban. Az illető is hátra hőköl, mikor meglát. Látványosan leesik az álla, és nyelnie is kell egyet, mielőtt megszólalna.

• Szia…
• Szia – lesütöm gyorsan a szemeimet. – Nem, nem számítottam rád – nyögöm ki.

Kicsit közelebb lép, végig mér. – Másra számítottál?

• Igen! – vágom rá egyből, mert így is van. Csak aztán kapok a fejemhez, hogy mennyire hülyén jött ez ki.
• Óh…
• Vagyis, Emese, én most… – mi a fenét mondjak?

Elkerekednek a szemei. – Randid lesz!?

Az én szemeim is elkerekednek. – Nem!! – kiáltok fel. – Egy fenét! Nem én akartam ezt.

Meglepetten pislog, teljesen értetlen arckifejezéssel néz vissza rám.

 – Kibököd végre, hogy mi van?

Mögé pillantok, elveszítettem az időérzékemet, fogalmam sincs, mennyi időm van még. – Greg, találkozni akar velem, és indulnom kellene.

• Greg… Mi van!? Normális vagy? Meg különben is, mi ez a ruha? – végig mutat rajtam tetőtől talpig.
• Nem tudom, mire haza értem már itt volt, ezt kell felvennem.
• Te most ugye hülyéskedsz? – elindul befele, szinte betol az ajtón.

Felsóhajtok, becsukom mögöttünk az ajtót. – Emese…

• Te nekem itt ne Emesézz! – megtorpanok a hangjára. – Semmilyen pszichopatával nem mész sehova. Persze, majd egyenesen a karjaiba sétálsz nem? Vagy ezt mégis, hogy gondoltad?

Megint lesütöm a szemem. – Nem tudom. De nem tudok mit tenni. Sakkban tart. Játszik velem.

• Nem úgy volt, hogy vége? Tegnapelőtt azt mondtad, hogy minden oké – a kezemért nyúl, finoman fogja meg, a hüvelykujjával megcirógatja kicsit.
• Nagy gáz van – vallom be. – Az öccsét, lecsukták. Engem hibáztat.
• Micsoda? De mi? Hogy? Miért? – ismét közelebb lép, de most már a derekamra fog rá.
• Drog és fegyverbirtoklás gyanúja miatt házkutatási engedélyt kaptak, és persze, találtak is.
• De, hisz ahhoz már semmi közöd. Hova akar vinni? Megyek én is.

A csuklójára fogok. – Nem tudom, mit akar, de az biztos, hogy te nem jössz. Az kéne még, hogy újra belekeveredj.

• Mi az, hogy nem megyek? Persze! Majd csak úgy hagyom, hogy lelépjen veled. Ráadásul… – tart egy kis szünetet ismét végigpillant rajtam. – Baromi jól nézel ki. Ez így nagyon nem játékos.

Zavarba jövök kicsit a szavaitól. – Nem véletlenül választotta ezt. Figyelj, minden rendben lesz. Felhívlak, amint hazaértem jó?

Kapkodja a tekintetét a szemeim között, rázza a fejét. – Ugye tudod, hogy én nagyon nem akarom ezt?

Hozzá hajolok és adok neki egy rövid csókot. – Hidd el, én sem. Nem lesz baj – teljesen letörve néz rám, a csókjából is éreztem, hogy tele van aggodalommal. Magához húz és átkarol.

• Ne menj.

Megölelem én is, és megpillantom a lyukat a falamon. A fenébe! – Muszáj, hívlak, amint vége.

• Vegyél pulcsit, hideg van kint.
• Értem jössz majd? – valamivel muszáj biztosítanom neki, hogy nem lesz baj, és kiengesztelnem.

Emese persze azonnal bólint. – Persze, bármikor.

Adok neki még egy gyors csókot. – Menj.

Felveszem a lapos talpú fekete cipőmet, egy egyszerű kis táskába összeszedem a cuccaimat. Pár perc múlva én is kilépek az ajtón. Meg is torpanok, mikor meglátom Emesét és Greget. Elátkozom a pillanatot. Gyűlölöm ezt a pasit! Elindulok feléjük, Emese mellé érve megállok, rá nézek, de nem tudom, mit mondjak. Nem néz rám, le sem veszi a szemét Gregről.

• Minden rendben – suttogom neki, bár még magam sem hiszem.
• Semmi… semmi sincs rendben, Liz – hangja egyszerre dühös, és szinte a sírógörcs kerülgeti.

Megszakad a szívem a hangjától, nem tudok mit mondani neki, inkább Greg kocsijához indulok. Két lépésre megállok tőle, keményen a szemeibe nézek.

• Mi ez a színjáték?
• Tudtam, hogy jó választás lesz ez a ruha. Mintha rádöntötték volna. Isteni. Mehetünk?

Szinte csikorognak a fogaim, ahogy összeszorítom őket. – Mégis hova? – hallom, hogy mellettünk nem sokkal csattan valami a motorháztetőn, feltehetőleg Emese keze, de jobbnak látom, ha nem fordulok hátra.

• A kis pajtid meglesz nélküled is? – pillant Greg Emesére a vállam felett.
• Egy kérdésemre sem fogsz válaszolni?

Elvigyorodik, aztán int a fejével. – De. Erre mondjuk, válaszoltam is. Na, szállj be. Nehogy elkéssünk.

Nagyot nyelek. Kényszerítem magam, hogy elinduljak. Megkerülöm a kocsit, lesütött szemmel szállok be, még mindig nem merek Emese felé nézni. Amint beszállok, azonnal indulunk is. Rögtön megérzem a parfümjét, ahogy beszállok. A fenébe! Mélyebben szívtam magamba, mint kellett volna. Egész kelleme, meg kell hagyni.

• Késtél – hallom Greg reszelős hangját.
• Megesik – közlöm nyersen, nem nézek rá.
• Nem zavar a sebesség igaz? A csajod mellett gondolom elég sokszor volt már benne részed.

Megfeszülök, nem nevezheti így Emesét. – Mi lenne, ha elárulnád mi ez az egész?

• Gondoltam kiengesztellek a múltkori sérelmek miatt. Lehet, kicsit durva voltam. Szeretném jóvátenni.

Gúnyosan felnevetek. – Nem kértem semmilyen engesztelést. Elég lett volna, ha elfelejtesz.

• Ugyan Aliz, hát így ismernél? Na meg, téged elég nehéz lenne elfelejteni – teljesen más hangnemben beszél velem, mint eddig.

Talán… kedvesebben? Még mindig nem nézek rá. Nem vagyok hajlandó. Mi ez a behízelgés?! Felháborító!

• Majd kapsz egy képet rólam, ha ennyire nem bírod nélkülem – az én hangom cseppet sem kedvesebb.
• Óh, kérhetek olyat, amin különösen jól látszódnak a szemeid? Az az egyik kedvencem, főleg, amikor mérges vagy. Milyen zenéket szeretsz?

Felnyögök türelmetlenül. Elfordítom a fejem, inkább jobbra nézek ki az ablakon. Csak tudnám miért remegett meg a gyomrom, amikor a szemeimet említette.

• Nem fogom megtudni? – egy kis szomorúságot visz a hangjába. – Pedig vannak még dolgok, amiket nem tudok rólad.
• Semmit nem tudsz rólam! – jó vicc Aliz… mintha még nem bizonyított volna eleget. Ismer, jobban, mint a tenyerét.
• Elviszlek egy étterembe, remélem éhes vagy. Elég jó a hely.

Felé kapom a fejemet. Őszinte meglepődés látszik az arcomon. A döbbenet miatt még a haragomat is elfelejtem.

• Tessék? – kérdem, bár nagyon is jól hallottam. Ekkor nézek végig rajta, az öltözéke szintén meglep.

Ing, nyakkendő öltöny. Ünnepi nadrág és ehhez társul még egy ünnepi cipő is, ha jól látom, bár annyira nem nézek le a lábaira.

• Csak mi ketten, meg még néhány uncsi vacsorázó pár, nénike, bácsika. Tényleg, hoztál fegyvert? Nem biztos, hogy szeretnék a bent levők, hogy azzal vacsorázz…

Félig mosolygok, félig fintorgok. – Persze Greg, a bugyimba rejtettem. Mégis, hogy hoztam volna?

• Hm, – megvonja a vállát – sosem lehet tudni, mikor akarsz épp lepuffantani – elengedi a kormányt és finoman a combomra teszi a kezét. – Pedig, annyi alkalmat szalasztottál már el.

Lefagyok. A levegő is belém szorul, elkerekednek a szemeim. Lenézek a kezére, aztán vissza rá.

• Azonnal vedd el a kezedet! – sziszegem.

Követi a pillantásom, lassan húzza el a kezét persze végig simítva vele a combomat. – Pedig, meg kell hagyni, nagyon jó combjaid vannak. Ebben a ruhában meg aztán…

Nem fejezi be, de a hideg is kiráz a gondolataitól, hogy bárhogy is hozzám nyúlna. – Meg ne próbáld még egyszer – figyelmeztetem csendesebben.

• Nem kell próbálni, elsőre is menni fog – leparkol valami puccosabbnak kinéző étterem előtt. Ki is csatolja magát. – Itt lennénk.

Körbenézek, de nem ismerős a környék. Remek! Azt sem tudom, hol vagyok. Kicsatolom magam én is, kiszállok és nagyot szippantok a friss levegőből. Két ember azonnal elénk is siet, az egyiknek Greg már oda is adta a kocsi kulcsát, a másik pedig bevezet minket az asztalhoz. Az asztalon vázában pár szál virág, frissek, nincs elhervadva, gyertyák világítják be. Két főre van megterítve, és egy névkártya áll még az asztalon. Összeszorul a gyomrom, ahogy meglátom a kártyán a nevét. Nem… ez nem lehet igaz. Biztos, hogy csapda. Szórakozik velem.

Greg kihúzza az egyik széket és rámutat, hogy foglaljak helyet. Még udvarias is… Nagyot sóhajtok és felé sétálok. Hosszan a szemeibe nézek, ahogy odaérek hozzá. Remélem érzékeli, hogy továbbra sem bízok benne. Miután helyet foglaltam ő is leül velem szemben. Egyébként hangulatos kis hely, meg kell hagyni. Nincs túl zsúfolva, nincs túl díszítve, de nem is üres. A színek sem fordítják fel az ember gyomrát, ha körbenéz. Egy felszolgáló rohamoz meg minket egyből, ahogy sikerült leülni. Letesz egy-egy étlapot. Elmosolyodik, és udvariasan felém fordul először.

• Hozhatok valami innivalót?

Az étlapot nézem magam előtt, de nem nyúlok hozzá. – Vizet kérek, köszönöm.

• A víz az csak természetes, hogy jár minden étkezés mellé.

A pincérre nézek. – Nem kérek mást, köszönöm.

Greg sem az étlapot nézni, engem figyel, ami eléggé bosszantó.

• Ugyan, csak szerénykedik – fordul a pincérhez – még nem tudja, milyen bőkezű leszek vele a mai este. Egy üveg kékfrankos rozét kérnénk a legjobból.

Gregre pillantok, összehúzom a szemeimet. – Mit értesz bőkezű alatt?! – vonom kérdőre, az sem érdekel, hogy a pincér még itt van.

• Azt eszel, és iszol, amit csak szeretnél.
• Ha nem haragszol, nem élnék a lehetőséggel, amúgy sem vagyok éhes – inkább a helyiséget figyelem, és remélem a hasam nem korogott túl hangosan a kocsiban.
• Biztos, hogy van valami, amit megennél. Csak dacból nem akarsz együttműködni. Pedig akár még jól is érezhetnéd magad velem. Tudok ám én jó fej is lenni.
• És mégis miért lennél az? Mi a fenét akarsz tőlem Greg? Biztos, hogy nem önzetlenül akarsz elkényeztetni – felháborodva nézek rá.

Az dühít a legjobban, hogy nem tudom hová tenni ezt a helyzetet. Szélesen elmosolyodik, a tekintete még sosem volt ilyen lágy, és ennyire barátságos velem szemben.

• Talán, csak megkedveltelek.

A szemeit figyelem. Hm. Ritkán lát az ember ilyen szép, zöldeskék szemeket. – Szórakozol – jelentem ki.

• Még az is lehet. De most akkor is jókedvemben vagyok. Szóval épp élvezem a társaságod. Különben, mondtam már, hogy mennyire szexi, amikor ilyen dacos vagy?

Elmosolyodok és felállok. – Ha megbocsájtasz…

Még biccentek egyet felé és otthagyom. A mosdó felé indulok. A mosdó csak kifogás volt, gondolom ő is tudja. Hosszú perceken keresztül állok a tükör előtt és nézem magamat. Nem tudom mit csináljak, hogyan viselkedjek. Nem értem ezt az egészet. Minek hoz el egy ilyen puccos helyre? Miért viselkedik ennyire, hogy is fogalmazhatnék, normálisan? Aztán döntök, miután úgy ítélem meg, hogy kezdek sokáig távol lenni. Megmosom a kezeimet és visszasétálok Greghez.

• Már kezdtem aggódni, hogy kimásztál a hátsó ablakon.
• Bevallom, megfordult a fejemben – kevésbé vagyok feszült, kifejezetten barátságos arcot varázsolok magamra.
• Hm, és mi akadályozott meg a megvalósításában?

Míg távol voltam a pincér felszolgálta a bort. Elmosolyodok halványan. – Itt hagytam a táskámat.

• Micsoda felelőtlenség. Pedig, úgy tudtam, a nők mindenhová magukkal hurcolják a táskájukat.
• Nem tudom feltűnt-e, de nem olyan nő vagyok, akinek általában kistáskára van szüksége.
• Valóban. Azért meg kell hagyni, nagyon jól állnak ezek a kistáskához való ruhák. Vagy a ruhák, amihez a kistáska kell? Na jó, azért farmerban is vagy olyan vonzó.

Felemeli a poharát az asztalról, kortyol belőle egy kicsit. Figyelem a mozdulatait, igyekszem nem reagálni a bókra, vagy udvarlásra?

• És, mondd csak. Hogy van az arcod?
• Köszöni szépen, még szokott sírni esténként, de napközben nagyon jól tartja magát. Hát a te pisztolyod?

Lepillantok a kezemre, próbálom visszafojtani a mosolygásomat. Milyen ironikus helyzet… egy héttel ezelőtt sírva vágtam arcon, ma meg elegánsba vágva, egy étteremben ülünk.

• Meg sem kottyant neki.
• Reméltem is – kissé előre hajol. – Megpróbálhatnánk ismét, ez az „iszol velem” dolgot. Ígérem, most nem fog megzavarni benne senki.

A poharamra pillantok, aztán vissza rá. – Ez is az én borom?

• Ha szeretnéd, kárpótollak egy borral, és kapsz egy új szőnyeget is, sőt még egy borospohár készletet is kapsz mellé, az lesz a grátisz.
• Azt hittem, a vacsorával kárpótolsz – fogalmam sincs miért, de a borért nyúlok és belekortyolok.
• Tudlak egyáltalán kárpótolni valamivel?
• Akkor igazából, tökmindegy, hogy mit ajánlok. Megvan, mit fogyasztasz?

Válaszként az étlapért nyúlok és fellapozom, közben újra kortyolok a borból. Hamar választok, az étlapot bezárva visszatolom a helyére. Gregre nézek és bólintok, mire ő visszabólint, és szól a pincérnek. Persze a pincér megint hozzám fordul elsőnek.

• Sikerült választania? – kérdezi széles mosollyal.
• Egy csirkés-gombás gnocchit kérek – nézek rá én is, de mosoly nélkül.
• Én gomba nélkül kérem ugyanezt – mondja Greg a pincérnek, aki feljegyzi.
• Esetleg desszertnek kérnek valamit?

Miután mindketten nem-et mondtunk el is sietett. Én pedig kérdő pillantást vetek Greg felé.

• Ugyan ezt? Azt ne mondd, hogy tésztaimádó vagy.
• Talán, rám lenne írva valahol, hogy nem szeretem a tésztát?
• Nem dehogy. De a nyakamat tettem volna rá, hogy valami komolyabb húsos kaját fogsz enni.
• Kár lett volna a nyakadért – összekulcsolja a kezét és az asztalra fekteti. – Külön kedvencem, mikor látom az erek lüktetését rajta, amikor ideges vagy.

Ezt már nem hagyom szó nélkül. – Neked ez a perverziód – a boromba kortyolok, de a szemeimet nem veszem le róla. Széttárja a kezeit, egy picit aztán visszahelyezi őket az asztalra.

• Nem tehetek róla. Viszont, nem mindenkinél. Ott van például az az Emese gyerek. Inkább nevetséges, amikor dühöng, cseppet sem olyan vonzó, mint például te…
• Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá – mondom keményebben.
• Azért, aranyos, hogy ennyire oda van érted.

Megint iszok a borból, túl hamar el fog ez így fogyni. Kár, hogy itatja magát. – Mi lenne, ha nem rontanád el? Már kezdtem megbékélni a helyzettel.

• Na, jó. De csak az este kedvéért. Bár nem sok ember miatt tenném meg.
• Lekötelezel.
• És, milyen napod volt?

Felsóhajtok. Nem tudok kiigazodni ezen az emberen. – Fárasztó. Alig vártam, hogy haza érjek, egyek valamit és ledőljek pihenni.

• Szóval keresztbe húztam a számításaidat. Az evés része bepótolható, aztán hazaviszlek, és folytathatod ott, ahol abbahagytad.
• Mindig keresztbe húzo… tessék?? Haza viszel? – még a számat is eltátom.

Határozottan bólint. – Talán azt hitted, hogy csak úgy itt hagylak az éjszakában?

Nem akarom újra felhozni Emesét, örülök, hogy elfelejtette. – Nagylány vagyok, tudok hívni egy taxit magamnak.

• Ugyan, az a legkevesebb, hogy hazaviszlek. Ha már elrángattalak. Nehogy az én lelkemen száradjon, hogy nem érsz haza épségben. Tudtad, hogy a taxisok milyen megbízhatatlanok?
• Hm…

Válasz helyett újra kortyolok, lassan elfogy a pohárból, éhgyomorra, kaja nélkül, remek. Mondjuk a kajánk hamar megérkezik, az illata nagyon finom és az íze is. Végre forró főtt kaja ízét érzem a számban. Felüdülés, az elmúlt napok szendvicsezése után. Már ezért megérte eljönni. Arcomon látszik is, hogy meg vagyok elégedve az étellel. Párszor Gregre pillantok, láthatóan neki is ízlik. Alig szólalok meg evés közben, amúgy sincs mit mondanom, de a bor vészesen fogy mindkettőnk poharából.

• Szóval, akkor benne vagy, hogy hazavigyelek? – töri meg Greg a köztünk levő csendet.

Lenyelem az utolsó falatot is, leteszem a villámat. – Miért akarsz ennyire hazavinni?

• Mit gondolnál, ha nem erősködnék rajta? Elhozlak egy ilyen puccos étterembe, majd itt hagylak csak úgy?

Az arcát figyelem, de semmi gyanúsan nem veszek észre rajta. Nem lenne hátsó szándéka? Körbe nézek.

• Gyakran hozol ide rendőröket?

Felkacag, de most már jóízűen. – Persze Aliz, ez a hobbim.

Elmosolyodok. – Hm, és gondolom mindet meg is fenyegeted előtte. És mindegyikhez van kulcsod is..? – félig kérdezem, félig állítom.

• Különben, hogy mennék be hozzá anélkül, hogy kárt tegyek a zárrendszerében? Egyébként nem. Nem szoktam ide hozni sem zsarukat, sem nőket. Nem szoktam étterembe járkálni olyan személyekkel, akiket megfenyegettem, és nem szoktam kulcsot használni ahhoz, hogy bemenjek bárhova is – megissza az utolsó korty borát is.

Egyre érdeklődőbb a tekintetem. – Akkor mégis, hogy?

• Lebontottam a tetőt, aztán gyorsan vissza is építettem – elvigyorodik. – Ugye, nem gondolod, hogy ezt csak úgy megosztom veled?

Elmosolyodok megint, sőt rá mosolygok. – Pedig a kérdés komoly volt – én is megiszom az utolsó korty boromat.

• És úgy érzed, hogy nem kaptál elég komoly választ?
• Igen, úgy érzem – az üres poharammal játszom, forgatom az asztalon.
• Mit szólnál még egy üveg borhoz?

Felkapom a tekintetem. – Le akarsz itatni?

• Aztán eláslak a hátsó kertben otthon. Igen Aliz, minden arra ment ki, hogy leitassalak. Nem is vacsorázni akartalak elvinni, hanem kocsmázni, csak útközben meggondoltam magam – a lehető legkomolyabban néz rám.

Én viszont nem bírom tovább, elvigyorodok. – Komolytalan vagy – csak tudnám, miért bizsereg a tarkóm, amikor kimondja a nevemet. Vajon az övé is…? Nem! Ki a francot érdekel?

• Talán nem lehetek komolytalan? – mosolyogva néz végig rajtam. – Egy ilyen jó nő társaságában, talán kicsit elengedhetem magam.
• Ez a jó nő, az ellenséged – még mindig őt nézem, amikor a pincér hozzánk ér, akit közben hívott oda.

Rendezi vele a számlát, megdicséri az ételt, még áradozik is róla egy kicsit, hogy mennyire finom volt. Kér még tőle egy üveg bort, és egy csomó borravalót ad neki. Mikor lelép, hogy azonnal hozza a bort, Greg ismét rám figyel.

• Pedig akár állhatna mellettem is, ha épp nem ellenem. Egész jó társaság, amikor nem levadászni akar.

Pár pillanatig értetlenül nézek rá, aztán fokozatosan elkomolyodok, ahogy felfogom mit is mond.

• Tessék? Mégis, mi mást akarnék?
• Kibékülhetnénk – ujjaival az asztalon kezd kicsiket dobolni.

Lepillantok a kezére. – Mire gondolsz?

• Tűzszünetet ajánlok.

A pincér vissza is tér a borral, Greg leinti, amikor ki akarja nyitni. Megköszöni neki az estét, aztán elbúcsúznak. Az üveg bort figyelem. – Csak nem ezzel akarsz koccintani a sikeredre?

• Nem, nincs sikerem, amire koccinthatnék.
• Nem is lesz, ha rajtam múlik, Greg.
• Mit szólnál, ha ezt kint fogyasztanánk el?

Bólintok és fel is állok. Úgyis kezdett melegem lenni itt bent. Figyelem, hogy simul a vállaira a zakója, majd elkapom a tekintetem. Magamra veszem a kardigánomat, fogom a táskámat elveszem tőle az üveg bort, amit nekem nyújtott és kifelé indulok. Lelassítok, hagyom, hogy Greg menjen előre. Mire kimegyünk a kocsis srác, már ott van a kocsi előttünk, a kulcs pedig a srác kezében. El is veszi tőle Greg, neki is ad némi borravalót, majd hozzám fordul.

• Ittas vezetésért mit kapok?

Mosolyogva megvonom a vállam. – Úgyis lefizeted a rendőrt nem?

• Talán, van olyan rendőr, akit nem tudnék csak olyan egyszerűen lefizetni.

Nem mozdulok a lépcsőről, még nem vagyok benne biztos, hogy akarom, hogy haza vigyen. – Talán…

Tesz egy lépést felém, miután végigmért. – Mondjuk, hm, például, lássuk csak, beszéljünk rólad. Fogadjunk, esélyem sem lenne lefizetni.

Picit felgyorsul a légzésem, ahogy közeledik. Bólintok. – Akkor pénzbírság és egy éjszaka a fogdában, és talán a jogsid is bánná egy ideig.

Szinte vigyorog. – Szóval egy éjszaka a fogdában mi? Kényelmetlen ágyak vannak ott, nem gondolod?

Már szinte teljesen elém ér, a vállaimtól, a nyakamon keresztül a szememig elemez lassan a tekintetével.

• Kellemetlen – ismétlem halkan. Kezem megfeszül a borosüvegen.

Nem értem miért fagytam le ennyire, nem értem miért remeg a gyomrom az izgalomtól, miért nem tudom levenni róla a szemeimet? Mi a fene volt abban a borban!? Csak állok mozdulatlanul és nézek fel rá. Pár pillanatig, csak ő is szótlanul áll, és néz le rám. Majd keze lassan a nyakamra csúszik. Hozzám hajol, de nem kap le egyből. Libabőrös leszek, ahogy hozzám ér. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Megint megérzem a parfümjét, ahogy hozzám hajol. Hogy lehet valakinek ennyire jó illata? Szabad kezemmel a csuklójára fogok, megszorítom.

• Greg… – suttogom, de cseppet sem tiltakozok.

Elmosolyodik, látom, ahogyan felfelé görbülnek az ajkai. Magához húz, de hajol ő is. A jelleme ellenére egyáltalán nem erőszakosan csókol meg. Előre kell lépnem picit, hogy ne dőljek neki. Majdnem fel is nyögök, kavarognak a gondolataim. Először csak… hagyom magam, de pár másodperc múlva mozdulnak az ajkaim, és visszacsókolok. Alig érezhetően, de megfeszülnek az ujjai a nyakamon, a viszonzásomra. Mint, aki erre nem számított. Próbálok tiltakozni, de nem bírom rávenni magam, hogy ellenálljak. Helyette egyre jobban belemerülök a csókba. Egyre jobban szorítom a csuklóját. Nyelve végighúzódik az alsó ajkamon, majd finoman bele is harap, és hirtelen távolodik el. Érezhetően megremegek, felsóhajtok, elengedem a kezét, amint elhúzódik. Csak egy pillanatra nézek fel rá, aztán le is sütöm a szememet. Ellépek előle.

• Jobb, ha hívok egy taxit – el sem hiszem, mekkora idióta vagyok.
• Hazaviszlek.

Megtorpanok, de nem fordulok meg. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

• Mitől félsz? Hogy nem tudnál ellenállni nekem? – felkacag, de egyáltalán nem gúnyosan. – Ha úgy szeretnéd, egy ujjal sem nyúlok hozzád.

Ökölbe szorul a kezem, megint sóhajtok és megadom magam. – Igen, azt díjaznám.

Hamar hazaérünk, nem igazán tartja be a sebességhatárokat. Az utcába kanyarodva viszont már lassan halad.

• Köszönöm az estét – a ház elé gördül, de nem állítja le a motort.
• Gondolom, most meg kéne köszönnöm a vacsorát.
• Semmi szükség rá, a csókod minden köszönetet felülmúlt – ismét elvigyorodik.

Beharapom az alsó ajkamat, végül ráveszem magam, hogy ránézzek.

• Csak szórakoztál velem, vagy?.. – most először néz rám egy kicsit bizonytalanul.
• Lehetne róla szó, hogy többet ne lépd át a küszöbömet hívatlanul? – térek ki a válaszadás elől.
• Akkor ablakon keresztül mehetek igaz?
• Kerüld el a házamat, ha van rá mód.
• Nem válaszoltál a kérdésemre.

Kezébe nyomom az üveget, nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. Már egyik lában kint is nagy, de mégis megállok.

• Nem, Greg… nem szórakoztam – nem tudom, miért vallom be neki. Én hülye!

Gyorsan kiszállok még mielőtt választ, vagy újabb kérdést kaphatnék. Besietek a házba, bevágom az ajtót magam mögött. Nekidőlök és nagyot sóhajtok. Mit fogok mondani Emesének?! Muszáj felhívnom. A nappaliba sétálok, ledobom a kistáskámat, a kanapéra ülök, rövid habozás után megnyomom a hívás gombot.