Álomsztori

Egy átlagos osztálykirándulásnak ígérkezett ez is. Akárcsak a többi… Összegyűlt a csapat a hegy lábánál és elhatároztuk, hogy megmásszuk. Fent egy kis piknik, szórakozás. Csak egy egynaposra tervezett kikapcsolódás. A felfelé vezető út nem volt semmi. Voltak benne igen csak meredek részek is, és hát nem ment mindenkinek zökkenő mentesen. Többször is meg kellett állni, bevárni a többieket. Ezáltal elég későn értünk fel. Már valamikor délután felé járhatott az idő.

Az első, amit kiszúrtunk egy érdekes tábla volt és persze annál fontosabb. Piros betűkkel állt rajta a következő. „Tábortűz rakása csak fokozott figyelemmel történjen. Soha ne hagyjátok őrizetlenül és mindig kerüljön eloltásra!”

Egész jól el is telt a délután. Nem volt ott mindenki, de akik eljöttek, kijelenthetjük, hogy jól érezték magukat. Kora este volt már, mikor feltűnt egy másik csoport is. Velük még nem is volt semmi probléma. Viszont utánuk nem sokkal érkezett egy újabb csapat, akik már alapból nagyon lármásak voltak. Azonnal úgy kezdtek el viselkedni, hogy övék az egész terep. Majd, egyszer csak arra lettünk figyelmesek a szürkületben, hogy egyre nagyobb fény van. Elindultunk hát megkerülni a nagy sziklát, mikor mögénk ugrottak az idegenek. Furcsák voltak és félelmetesek. Emberi külsejük volt ugyan, de már messziről érezni lehetett, hogy itt ugyan nem emberekről van szó. Pont úgy néztek ránk, mint amikor a vad bekeríteni készül áldozatát. Na hát nekünk sem kellett több azonnal szaladásra bírtuk lábainkat. Igen ám, de amint elértük a szikla másik oldalát hatalmas lángcsóvák csaptak fel előttünk az úton. Pont úgy nézett ki, mint amit körbelocsoltak benzinnel és meggyújtottak. Nem volt mit tenni, kellett egy új terv. Összenéztem két barátnőmmel, aztán a minket pásztázó idegenekre pillantottam. A tűz vészesen terjed. Olyan hamar falta a füvet a fákat, hogy szinte lehetetlenség volt eldönteni, merre tovább.

• Erre, erre gyertek! – hangzott fel egy osztálytársam szava.

Nem messze mellettünk állt, meredeken a hegyoldalba.  Megindultunk felé. A talaj nedves volt és ezáltal csúszós, a fű zöld nyomokat hagyott a nadrágunkon minden esés alkalmával. Persze ez akkor egyáltalán nem számított. A tűz mögöttünk, mellettünk már szinte csapdosott minket a csóváival. Az idegenek pedig egyre közelebb és közelebb kerültek.

Egy éles balkanyarban megcsúsztam, és nem tudom mennyi gurulás után akadtam meg egy farönkben. Feljajdultam a hátamat érő csapás miatt, de sok időm nem volt siránkozni, azonnal talpra kellett állni és futni tovább, mert a tűz szinte már mindent ellepett. Találtunk egy kis ösvényt, ami még egészen belátható volt. Szaporán szedtük a lábainkat, amikor egyik barátnőm fájdalmas nyögésére lettünk figyelmesek.

• Várjatok! Várjatok, nem tudok menni.

Ijedten fordultunk hátra, és láttuk meg, hogy a földön ül. Amikor mellé értünk akkor fedeztem fel a lábán a sérülését. A tértétől a bokájáig lefelé egy nagyjából 5cm-es sávban, ami mellesleg eléggé szabályos is volt, le volt hántolva a bőr. Csak a színtiszta hús látszott, meg persze vér mindenhol. Ijedten néztünk össze, majd még ijedtebben néztem az idegenekre, akik addigra persze utolértek minket.

• Nincs időnk szarakodni, kelj fel – szóltam rá Szophiára, aki könnyes szemekkel nézett fel rám.
• Nem tudok járni, nem megy. Nagyon fáj.
• Meg kell próbálnod, nincs időnk.
• Nagyon vérzik, be kéne kötni neki – szólalt fel mellettem egy másik barátnőm.
• Nincs mivel. Mivel kössem be neki? Meg fognak ölni minket ezek a dögök, ha nem igyekszünk.
• De nem tudok járni, nem érted? Éget, és fáj.

Szó, ami szó, tényleg nagyon borzalmasan nézett ki a sebe. Valamit viszont tennünk kellett, méghozzá baromi gyorsan. Ledobtam a táskámat a hátamról szikszalagot vettem elő és az egyik sima fehér pólómat, a maradék vizet. Leöntöttem a lábát, amire persze felordított. Esélyünk sem volt rá, hogy a vadak elkerüljenek. Mindössze a tűz választotta el őket tőlünk, ami olyan hőséget termelt, hogy szinte kibírhatatlan volt. A pólót rászorítottuk a sebére és körbetekertem a szilszalaggal szinte az egész sípcsontját. Persze sokat nem ért, de legalább tettünk valamit. Ezután felsegítettük a földről és a másik irányba kezdtünk el rohanni. Mázlink volt, hogy a tűz feltartotta ellenfeleinket. A szikla aljában hirtelen egy vas csapóajtóra lettünk figyelmesek, és az osztályunk többi tagjára, akik lelkesen mutogatnak.

Levonszoltuk odáig Szophiát is, és bemerészkedtünk.

A lángoktól sikerült megszabadulni, azok a sziklán nem fognak átcsapni.

• Fel kéne hívni a tűzoltókat – hallottam egyik osztálytársam.
• Minek? Itt vannak egy köpésre, biztos látják, hogy az egész hegy vörös lángcsóvákba burkolózott.
• Jó, de akkor is szólni kéne nekik.

Míg ők ezen erősködtek, mi beszálltunk valami hullámvasút szerűbe. Meg nem mondom mi volt pontosan. Szállító eszköz a hegy lábától a közepéig.  Meghúztam a kart és el is indult velünk lefelé. Sok mindent ellehet mondani, de azt nem, hogy kellemes utazásban volt részünk. Az a dolog, szinte száguldott velünk. Nem kellett sok hozzá, hogy kidobjam a taccsot. Meredeken ment lefelé, és csak egy-egy kanyarban lassított le. Szó se róla, hamar leértünk.

Lent ismét összegyűlt a kis csapat, megnyugodtunk, hogy leráztuk az idegen támadókat is. Már épp mindenki fellélegzett, mikor osztályfőnökünk kezdett el háborogni. Elég részeges fazon. Meg sem lepődtünk rajta, hogy ismét az alkohol mámorában úszott.

• Nem hiszem el, hogy ez egy ilyen szerencsétlen banda. Hogy veletek még egy délutánt sem lehet eltölteni, hogy ne kerüljetek bajba.
• Nem a mi hibánk volt.
• Nem érdekel, én nem így készültem. Nem is megyek veletek többet sehová.
• Jól van… akkor maradjon itt.

Azzal a csapat ismét megindult, hogy immár haza kecmergünk.

• Csapnivaló osztály vagytok. Még annyira sem tartotok, hogy veletek menjek haza…
• Maga mondta, hogy nem akar velünk jönni…

Elhangzott még pár kellemetlen szóváltás, de végre sikerült útnak indulni.

Amikor már mindenki a maga útján járt hirtelen felfedeztem, hogy követnek. Este volt már, nem volt nagy a forgalom sem. Gyanakodva tekintettem körbe, de nem láttam senkit. Pár lépéssel később viszont nekem csapódott valaki és könnyedén a földre terített. Alig volt időm feleszmélni, valaki lerántotta rólam. Majd az a valaki engem rántott fel és kezdtünk szaladni. Így én már ismét menekültem. Egy beugró kis utcába rántott be magával és azonnal csendre intett. Csak ekkor volt lehetőségem jobban szemügyre venni. Már amennyire ezt az utcai világítás lehetővé tette. Egy nő guggolt mellettem és fogta át védelmezőn a mellkasom, hogy ne tudjak mozdulni semerre. Haja hosszú volt, sötét színű. Fekete vagy barna, de pontosan nem tudtam eldönteni. Percek teltek el így. Az arcán jó néhány heg is helyet kapott. Mind ezek ellenére nem mondtam volna visszataszítónak. A keze forró volt, akár lehetett volna maga a tűz is. Nem tudom mennyi ideje guggoltunk ott, amikor szembe fordult velem. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt csúnya, sőt. Annyi mindent tudtam volna tőle kérdezni, de nem tudtam megszólalni. Csak bámultam rá, mire ő elvigyorodott.

• Tudom, hogy jól nézek ki, de azért örülnék neki, ha nem falnál fel a tekinteteddel.

Éreztem, hogy azonnal elpirultam, le is sütöttem a szemem. Mire ő csak az állam alá csúsztatta a kezét és arra invitált, hogy nézzek ismét rá. Mikor megtettem, még mindig a vigyorával találtam magam szemben.

• Megsérültél?

Megráztam a fejem, de aztán végül sikerült megszólalni. – Csak a hátamat vertem be, de nem vészes.
Alig mondtam ki, már mögöttem volt és a pólómat cibálta felfelé.

• Mondom, hogy nem…
• Cssss…

Azzal keze a hátam azon részén landolt, ahol bevertem a farönkbe gurulásom során. Persze a fájdalomra megugrottam, fel is szisszentem, de a nő pólómnál fogva visszarántott. Le is ültem, nem tudtam megtartani az egyensúlyomat. Ismét a hátamra csúsztatta a kezét, de most már csak finoman.

• Csúnyán megzúzódott.

Nem értettem minek ez a nagy cécó, ellöktem a kezét és már talpon is voltam, míg ő mindig csak guggolt.

• Mi ez az egész!? Ki vagy te? Mit akartok tőlem?

Ismét mosoly szökött az arcára, amire már összehúztam a szemöldökömet.

• Nehéz lenne ezt itt elmagyarázni.
• Próbáld meg.
• Hazaviszlek, és ha minden rendben megy, akkor beavatlak. Ígérem.
• Miért kéne hinnem neked?
• Mert megmentettem az életed.

Ezzel nem tudtam harcba szállni, ugyanakkor eszembe jutott rá egy gondolat.

• Lehet, csak magadnak akarsz. Nem akarod, hogy osztozkodjanak rajtam.

Már megint az a piszkos mosoly. Elindult felém. Normális esetben hátrálnom kellett volna, de csak álltam és figyeltem. Egész közel sétált már-már zavarba ejtően közel, és én hagytam.

• Félsz tőlem? – csak suttogva beszélt hozzám.
• Kellene? – alig maradt hangom, mi történt?

Ismét közelebb hajolt, egészen a fülemhez.

• Nem biztos, hogy csak te tartasz vonzónak engem.

Azzal elszakadt tőlem és megfogta a kezem, húzni kezdett.

• Haza kell juttassalak épségben.
• Mégis kik elől menekülünk?
• Csak te menekülsz és jobb, ha nem tudod.

Megtorpantam és kirántottam a kezem a kezei közül.

• Ha már menekülök jogom van tudni kik elől. Mi a garancia, hogy otthon nem bántanak?

Tanácstalanul nézett rám egy ideig aztán megrázta a fejét.

• Nézd, eddig sem találtak rád, csak most… most, hogy kirándulni jöttetek.
• Eddig sem?

Nem érdekezett válasz.

• Válaszolj!
• A véred kell nekik, de nem tudtak hozzád férkőzni, míg nem tudták hol tartózkodsz pontosan. De ez egy nyílt terep, és itt könnyen észrevettek.

Valószínűleg fal fehér lettem, de csak a fejem csóváltam.

• És te?? Te is a véremre pályázol?

Tanácstalanul nézett rám, ami kicsit meg is ijesztett. De aztán megrázta a fejét.

• Régóta figyellek már. Túl rég óta… Nem mondom, hogy nem volt olyan, amikor kísértésbe estem volna, de egy másik kiértés elnyomja.
• Másik kísértés? – a fejemet rázom csak a hallottakra.
• Sajnálom.
• Mit sajnálsz? Miről beszélsz?

Válaszra nyitná a száját, de abban a pillanatban ismét elragadott egy kar és lendített egyet rajtam.
A testem, mint valami rongybaba repült át a téren és a másik oldalon egy lámpaoszlopra csavarodva érkezett végül földnek. Felnyögtem, égető fájdalom járta át a testem. Ekkor ismét karok ragadtak meg, de most ismerősek. Védelmezőn fonódtak körém.

• Add át a lányt.

A hang rekedt volt, és szinte mégis karcolta a fülemet. Sikerült kinyitni a szememet és szembenézni a támadómmal. Egy elég ronda mutánsról volt szó.

• Izabel, add át a lányt! – jött az újabb felszólítás.

Szóval Izabel… elmosolyodtam. Magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.  Szép név. A mutáns lassú léptekkel indult felénk mire Izabel előrántott egy fecskendőt.

• Beadom neki a vérem, ha közelebb jössz! – kezdett fenyegetőzni.
• Nem teszed meg – a másik hangja túl nyugodt volt.
• Ó, dehogyis nem. Megteszem.
• Nem, nem fogod, mert túl fontos neked. Nem bírnád el a következményeket. Gyenge vagy.

Ijedten néztem a nőt magam mellett, a tűt a kezében, a közeledő idegent. Az elhangzottak sem nyugtattak meg. Vajon mi van a vérében, ami az enyémben nincs? Ami az enyémet értékessé teszi?

• Ne közelíts! – Izabel hangja egyre vészjóslóbb.

A mutáns abban a pillanatban elrugaszkodott a talajtól, és felém vetette magát, de mégsem azt éreztem, hogy letepernek. Egy hegyes kis dolgot éreztem hosszan a nyakamba mélyedni, majd égető, szinte széttépni kívánó folyadék kezdett szétáramlani a nyakamban. Izabel kihúzta a tűt, a mutáns pedig abban a percben kevert le egy jókorát neki.

• Ostoba!! – hangja méreggel teli volt.

Izabel a földön, a mutáns pedig farkasszemezett velem. Álltam a tekintetét, már amennyire bírtam a szédüléstől. Azt hittem ott a vége, hogy ennyi volt. Legnagyobb meglepetésemre a mutáns nem esett nekem. Csalódottság tükröződött a szemében. El nem tudtam képzelni miért ez a nagy felhajtás. Majd ismét Izabelre nézett.

• Ostoba! – ismételte meg.

Azzal hátat fordított és pár lépés múltán eltűnt.

Izabel feltápászkodott a földről és felém fordult. Alig tudtam már állni a lábamon, igy jó is volt, hogy megfogott.

• Bízol bennem? – kérdezte halkan.
• Van más választásom? – már csak küszködtem a szavakkal.

Az egész nyakam, a tokom és a jobb kulcscsontom is égett. Szinte lángolt, és közben, mintha ezer kést mélyesztettek volna belém félpercenként és húztak volna ki úgy fájt.

Ekkor Izabel még közelebb lépett, megfogta a kezem, amit a nyakamra szorítottam, és elhúzta. Nem tétovázott sokat. Hozzám hajolt, ajkait a nyakamra tapasztotta, majd a fogai éle is karcolta a nyakam és szívni kezdte. Az elején az egész testem megfeszült és a derekába markoltam, de ő erre csak közelebb húzódott, hozzám simult. Kicsit játszott a nyelvével a nyakamon, majd ismét szívni kezdte. A szívás az elején kegyetlen volt, de egyszer csak átváltott a kellemesbe. Erre persze ő is azonnal rájött, mikor másik ívben feszült meg a testem. A hajába túrtam és közelebb vontam magamhoz. Játékosan szívta tovább a nyakam, amiben már biztos voltam, hogy nem marad nyomtalan. És abban is biztos voltam, hogy neki ez már a mámorok kapuját jelentheti, de mégsem tudtam leállítani. Vagy nem akartam? Még jó pár másodpercig álltunk így, amikor egyszer csak ellökött magától. Lehajtotta a fejét és ökölbe szorult a keze. Sajgott a nyakam. Gyengébbnek éreztem magam, de mégis kiválóan voltam.

• Bocsáss meg.

Izabelre kaptam a tekintetem, aki szinte vérben forgó szemekkel nézett rám. Nem is tudom, akkor ott már egy kicsit féltem tőle. Aztán elkezdett kitisztulni a szeme. Visszanyerte a fehérségét. És fellélegzett.

• Hú baszd meg! Te tényleg eszméletlen vagy!

Értetlenül néztem rá, nem tudtam hova tegyem a dicséretet. De azt már tudtam, milyen kapcsolatban van a vérem a szervezetével. Szinte mintha a mézes bödönbe csöppent volna. Mégis leállt. Megcsinálta. Nem ölt meg, pedig megtehette volna.

• Ki volt ez a fazon?

Ismét lesütötte a szemét. – A bátyám…

Elkerekedtek a szemeim. – Te is?

Bólintott egyet halványan. Aztán mellém sétált. Valószínűleg félnem kellett volna, de nem éreztem félelmet.

• Mi lett volna ha?
• Több mint valószínű, hogy belehaltál volna.
• És ha mégis túléltem volna?

Megrázta a fejét. – Gyere haza viszlek.

• Mióta?
• Micsoda?
• Mióta figyelsz, és érzel többet, mint azt kéne?
• Túl rég óta… nem is tudom már pontosan. Még kicsi gyerek voltál és én már akkor…

Elcsuklott a hangja nem tudta befejezni, de nem is kellett. Pontosan tudtam, mire céloz. Felé léptem és a derekát átölelve magamhoz vontam. Azonnal átölelt, szinte belém kapaszkodott.

• Köszönöm – mondtam halkan.

Izabel elhúzódott kicsit, de épp csak annyira, hogy az ajkaink majdnem összeértek, égető vágy kelt bennem iránta, de hirtelen hátralépett és el is fordult.

Az úton nem tudtam meg tőle semmit, hogy miért ennyire értékes a vérem, hogy miért fertőzött meg az övével. Ha ő kitudta szívni nyilván a bátyja is… miért nem tette. Látom-e még… Rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt mögöttem, amikor bezárult a bejárati ajtó.