Kockázat… 28.rész/I

28.rész – Emese

 

Két napja nem láttam Lizt, de még csak nem is beszéltünk, nem hívtam, ő pedig nem jelentkezett. A francba is… rossz érzésem van, de még ha nincs is semmi baj, akkor is hiányzik már. Úgyhogy úgy döntök, hogy este meló után meglátogatom. Így is teszek, munka után még hazavitetem magam, mert ugye kocsim az nincs… Már alig vártam, hogy ismét kocsi nélküli világ legyen. Borzalmas! Gyűlölöm. Egyszerűen annyira fel tudja baszni az embert, hogy nem áll itt a garázsban, a ház előtt… Nincs meg az a lehetőség, hogy csak beülök, és már megyek is ahova csak szeretnék. Otthon kényelmesen letusolok, fogat mosok, rendbe szedem magam. Ezzel az autószerelő munkával csak az az egy probléma van, hogy utána az embernek legalább fél órán keresztül sikálnia kell magát, hogy ne legyen olajszagú. Nem viszem túlzásba az öltözködést, a kedvenc fekete nadrágomat veszem fel, és egy egyszerű sima fehér pólót hozzá, ahhoz pedig egy sötétkék pulcsit. Taxit hívok, mivel más választásom nem igen van. Az út így sokkal lassabb mintha, saját tempóban tudnék haladni. Amint kiszállok a taxiból kifizetem, és már ugrom is át azt a kerítésnek nevezett vackot. Szokás szerint nekidőlök az ajtó melletti falnak, és megnyomom a csengőt. Még a fejemet is nekidöntöm, jól esik a hideg. Nem tudom, de mintha a szívem jobban verne, mióta elindultam az ajtó felé. Meg kell hagyni, a legutóbbi elválásunk nem sikerült valami szépre. A zár már rendben van, azóta sikerült megcsinálnia. Ahogy nyílik az ajtó még egy kis lánc is megfogja, de amint felméri, hogy csak én vagyok azt is azonnal kiakasztja.

Elmosolyodok melegen, leengedem az eddig karba tett kezem. – Szia, bejöhetek?

Bólint és félreáll az ajtóból. Ellököm magam a faltól, belépek az ajtón és egyből Lizhez lépek. Finoman a derekára fogok, adok az arcára egy puszit, csak utána lépek el mellőle. Hagyja magát nekem, nem ellenkezik.

Elereszt egy mosolyt. – Van kerítésem.

Lizen egy sima kék farmer van és egy szürke póló. – A vizesárok elé, vagy mögé tervezed?

Fejét rázva mosolyog, de amint szembe találja magát a tekintetemmel ő is elkomorul.

Felsóhajt, a szemeimet figyeli. Végül megrázza a fejét. – Nincs semmi.

Meglep a válasz, lassan felé indulok. – Semmi? – nem vagyok messze, hamar odaérek. – Sikerült már picit megnyugodni?

Elmosolyodik és bólint. – Persze, minden rendben – amint elé érek, átkarolja a derekam és megölel. Azonnal megölelem én is, kicsit magamhoz is húzom.

Nyakamhoz bújik, kapok rá egy puszit is. – Pedig, többnyire tudok vigyázni magamra – elenged, és a konyhába indul. – Kérsz egy teát?

Felkuncog. Enged vizet a vízforralóba, és bekapcsolja. A pultnak dőlve felém fordul.

Bólintok. – Jelentem nem akart megverni senki, se megölni, se megfenyegetni. És még cigit is szereztem, úgyhogy…

Csak a szemeit forgatja mosolyogva. – Éljen!

Láthatóan meglepődik, talán csak a kifejezés miatt. Nem igazán szoktam így beszélni, inkább a „na, dugjunk egyet aztán veled alszom” a jellemző.

Elvigyorodok az első gondolatomon, ami már rám jellemző, de inkább nem mondom ki hangosan.

Összehúzza a szemeit, a vigyorgó számat figyeli. – Azt sem? – ismétel.

Határozottan bólintok egyet. – Én nem vagyok benne biztos, hogy akár most ebben a pillanatban sem figyelnek.

Megvonom a vállam. – Nem tudom, de esélyt sem akarok adni nekik. Te csak az enyém vagy… – ismét elvigyorodok.

Újra meglepem, talán még zavarba is hozom. Felforr a víz, úgyhogy elfordul és tölt a két bögrébe. Le sem veszem róla a szemem, a zsebeimbe csúsztatom a kezem, picit még a fejem is oldalra döntöm. Tesz a bögrékbe egy-egy filtert, aztán felsóhajt, lehajtja kicsit a fejét.

Már egészen elmerengtem, ahogy rajta pihentettem a szemem, de szépen kizökkenek az egészből.

Felemeli a fejét, de továbbra is a szekrényt bámulja. – Ma, és nem győztek meg.

Ellököm magam az asztaltól és mögé sétálok, nekisimul az egész testem, de a kezem nem veszem ki a zsebemből.

Adok egy puszit a nyakára, majd még egyet. – Nem? És másról?

Lassan bólint egyet, de nem ad hangot a válaszának.

Nem válaszol azonnal. Helyette élvezi a számat a bőrén, de tudja, hogy a kérdés idegesítően ott lebeg köztünk.

Nem veszem el a fejem, sőt picit bele is harapok a bőrébe, de csak finoman. – És igaza van a gyengeponttal kapcsolatban? – kérdezem a lehető leghalkabban.

Visszatartja a levegőt a harapásomnál, majd hosszan fújja ki. – Gyűlölöm azt a nőt – mondja végül.

Nyakába fújom a levegőt, ahogy elmosolyodok. Majd egy lágyabb csókkal próbálkozom a nyakán. Meg is lepett volna, ha valami más válasszal áll elő, nagyjából ilyesmire számítottam.

Picit hátrébb hőkölök, de nem engedem el. – És milyen sikerrel?

Határozottan a kezeimre fog és megfordul, megrázza a fejét. – Nem, ezt azonnal verd ki a fejedből.

Ellazul a mosolyomra és bólint. – De igen.

Liz hátra pillantva követi a tekintetemet. – Csak nem szomjas vagy? – mosolyodik el.

Feltűnően nézek végig rajta, majd vigyorra húzódik a szám. – Éppen azon gondolkozom, hogy vagyok-e olyan szomjas, ami elnyomja az éhségemet – az „éhséget” próbálom a lehető legjobban célzásként szánni.

A hangsúlyra elvigyorodik, és rögtön tudja, mire gondolok. Megcsókol és magához húz. Nem is kell nagyon húzni, simulok én magamtól is. Elég hevesen csókolom meg, már régen érintkezhettem így vele. És még mindig ugyanolyan jó… azonnal kizökkent a gondokból, és csak Lizre koncentrálok.

Lizzel napok óta nem tudok megállapodásra jutni, semmiképp nincs benne, hogy segítsek neki. Márpedig én sem fogom annyiban hagyni. Akkor is segíteni fogok neki. Ha nem így, akkor másképp, de nem hagyom, hogy egyedül csinálja az egészet, ráadásul már megint kibaszott makacs. De hogy sose tanul belőle..? Zsaru… Úgy döntök, hogy nincs már előre, mint hátra, felkeresem Laurát. Igaz, vele sem beszéltem, mióta Liznél járt, de kíváncsi vagyok neki mi az elmélete a történtekről.

Kiszállok a taxiból, a bíróság előtt. Nagyot sóhajtok, mikor jobbra pillantok, és szinte lejátszódik előttem az első kézfogás Laurával, az első pár szóváltás.  Aztán még nagyobbat sóhajtok, és bemegyek. Már ismerem a járást, úgyhogy nem kérek segítséget. Megállok az ajtaja előtt, még pár másodpercet habozok, végül bekopogok.

Nem sietem el a dolgot, míg kinyílik az ajtó, legalább háromszor megbánom, hogy idejöttem, ez egy nagyon rossz ötlet. Most már nincs visszaút, úgyhogy belépek. A lehető leghalkabban csukom be az ajtót, majd valami ismét összeszorítja a gyomrom, mikor Laurára pillantok. Miért kell nekem ilyen megmagyarázhatatlanul furcsán éreznem magam állandóan a közelében?

Megáll a keze a billentyűzet felett, ahogy meghallja a hangomat, meglepve pillant fel. Az arcomat nézi, majd kezd túl hosszúra nyúlni a csend.

Megrázza a fejét és lehajtja a laptopot. – Nem zavarsz – a szemeit nem veszi le rólam.

Az asztalánál álló székhez sétálok és helyet is foglalok rajta. – Sajnálom, hogy így alakult ez az egész – kezdek bele rögtön.

Kezeit összekulcsolja az asztalon. – Mire gondolsz?

Megdörzsöli az arcát, láthatóan feldühíti, amit mondok neki, azt nyilván tudta, hogy benne vagyok, de ilyen részletességgel nem. Mélyeket sóhajt, gondolom így próbálja nyugtatni magát.

Megvonom a vállam. – Ő sincs állandóan védve, sőt… Aztán, ha egy ilyen bandában a bandavezér elesik… Ember legyen a talpán, aki utána összeszedi őket – sajnos ezeket tapasztalatból is tudom. Bár ne tudnám… Nem veszem le Lauráról a szemem. – Beszéltél azóta vele?

Laura szemei el is kerekednek. – Tessék? Minek akarsz, te oda lemenni?

Nem bírja ülve, feláll és a szoba közepére sétál, fordulok én is utána. Visszafordul és rám néz. – Miről?

Felsóhajt. – Kérdeznék valamit… Azóta nem hagy nyugodni, hogy ezt kimondtad.

Figyelem egy kicsit, aztán rábólintok. – Kérdezz.

Összeszedi a gondolatait, habozik kicsit. – Múltkor… mikor Liznél vol…tunk… Azt mondtad, hogy nem akarod még egyszer fegyverrel a fejéhez szorítva látni. Mi történt?

Sejthettem volna, hogy nem fogja annyiban hagyni az ott hallottakat. Nyelek egy nagyot, aztán kifújom a tüdőmben tartogatott levegőt.

Laura láthatóan elsápad. – És Liz… a rendőrséget nem vonta be?

Visszasétál az asztalhoz és nekidől. – Figyelj Emese. Nem akarok Liznek ártani, távol áll tőlem tényleg, de ha ő nem hajlandó kompromisszumot kötni, valamit tennem kell. Nem akarok ujjat húzni ezekkel a fickókkal. Bevallom eléggé megfélemlítettek. Segíteni fogok nekik, hogy kijussanak, amennyire csak tudok, és ha ahhoz az kell, hogy teljes mértékben Liz ellen forduljak, esetleg csőbe húzzam, akkor nem fogok habozni. Én mindent meg fogok tenni a „siker” érdekében. Nem fog érdekelni, hogy mi lesz vele, a saját életem és a biztonságom fontosabb.

Az arcomat figyeli, örül. Valószínűleg jól esik neki, hogy nem akarom lebeszélni róla, sőt még egyet is értek vele.

Lepillant a földre, bólint. Láthatóan fél, és nem tudja mit kéne tennie. Talán szüksége lenne a segítségemre, hogy mellette legyek.

Reméltem, hogy ezt mondja. Felpattanok a székről, és az ajtó felé indulok. Ugye ő is úgy gondolta, hogy most azonnal? Mozdulatlanul figyel egy ideig, aztán ellöki magát az asztaltól. És felém indul. Még mindig nem túl biztos abban, hogy ezt tényleg szeretné. Lemegyünk az alaksorba, az őr rögtön feláll, mikor meglát minket. Kezében már a kulcs, hogy nyissa az ajtót Laurának, mikor rám esik a pillantása.

Tétován bólint, még egyszer végig mér, aztán kinyitja nekünk az ajtót. Laura megy előre, én csak figyelem magam körül az eseményeket. Ritkán látom ennyire feszültnek, határozottnak és mégis darabokban. Az őr kinyitja nekünk a következő ajtót is. Aztán odébb áll. A fickó az ágyon ül, kezei összekulcsolva a térdén fekszenek. A padlót bámulja, fel sem pillant, mikor nyílik a rács.

Greg lassan felpillant, Laura még jelzi nekem, hogy én is ott álljak meg, ahol ő, de persze hogy én előrébb megyek. Végig mérem a fickót. Nem változott sokat, csak kiszőrösödött és kissé koszosabb.

Egy pillanatnyi meglepettség látszik az arcán, valószínűleg rám nem számított, de aztán ismét felveszi a póker arcot. Tekintetünk eléggé tüzesen akad össze. Egyenesen a szemeimbe néz. Majd „megtisztel” azzal, hogy feláll, és felém fordul, de nem mozdul onnan.

Nem veszi le rólam a szemét, majd körbe mutat maga körül. – Szerinted miért?

Greg csak nyugodtan a háta mögé teszi a kezeit, úgy áll, mint egy szobor. Rezzenéstelen arccal néz rám, álla büszkén felszegve, mintha nem is rácsok mögött állna.

Türelmesen végig hallgat, aztán hidegen elmosolyodik. Egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Aprót bólint.

Túlságosan előttünk van, mérföldekkel. Pontosan és precízen tud mindent, túl sok mindent. Ha még azt is tudja, hogy kitől szereztem az információkat, akkor tényleg felesleges lenne szembeszállni vele. Vagy csak blöfföl… De ahhoz meg túl határozott. Összefonom a kezem a mellkasom előtt.

Szélesedik a mosolya, lassan megrázza a fejét.

Megvonja a vállát. – Martin jó gyerek. Megbízható, csak meg kell, neki mondani mit csináljon.

Laurára pillantok, de aztán ismét Greget bámulom.

Lassan megemeli a lábát, elindul felém. Kezei még mindig a háta mögött. Csak egy lépésnyire áll meg a rácstól. A tekintetét kutatom, ő meg folyamatosan a szemeimbe néz.

Elgondolkozva nézek végig rajta, majd bólintok. – Kezet is adnál rá? – akkor már csak Lizt kéne meggyőznöm valahogy. Vagy odakötözöm egy székhez, élete végéig. Néha adok neki enni, meg inni, de legalább életben tudom. Greg csak az arcomat figyeli, gúnyosan mosolyodik el. Utálom ezt a mosolyát.

Felnevet, hangosan és gúnyosan. – Te csak egy játékszer vagy, Emese. Legkevésbé sem érdekel, hogy mit akarsz, mit gondolsz. Használni foglak, de csak azért, hogy meggyőzzem, vagy tönkretegyem Alizt. Ez csak rajta múlik.

Megmarkolom a rácsot, másodpercekig nézem a tekintetét. Aztán hátat fordítok, nem nézek rá vissza, se Laurára. Csak kirobbanok onnan. A lépcsőn is nagyjából rohanok felfelé. Nagyjából a lépcső felénél járok, mikor egy kéz ráfog a csuklómra.

Szinte kitépem a kezem a kezei közül, szemem gyilkos tekintetet üzen. – Hagyj! – azzal ott is hagyom, meg kell keresnem Lizt. Ha nem lesz a rendőrségen, és otthon sem, akkor addig ülök az ajtaja előtt, míg haza nem megy.

Megállok, lehajtom a fejem és nagyot sóhajtok. – Nézd, köszi, hogy levittél – elém áll, esélyt se ad, hogy meglépjek. – Ahogy érzékeltem, neked nincs mitől tartanod. Egyáltalán nem érdekled. Ez jó hír, úgyhogy te ne haragítsd magadra.

Közelebb lép hozzám, karomra teszi a kezét, finoman végigsimít rajta. – És veled mi lesz?

A hideg is kiráz az érintésétől. Gyomrom is összerándul. Mit érdekli még mindig, hogy velem mi lesz? Foglalkozzon csak Márkkal… Lehajtom a fejem. Bár… épp én sem Lizzel foglalkozom. Baszd meg Laura!

Néz még egy ideig, de végül ellép előlem. – Vigyázz magadra.

Magamra erőltetek egy mosolyt. – Te is!  – már indulok is a kijárat felé. Át kell mennem a kapitányságra. Örülök, hogy végre béke van Lizzel, basszuk szét az egészet! Ez az Emese, így tarts meg egy kapcsolatot sokáig.

A portán érdeklődöm, hogy Csongrád Aliz bent található-e. Közlik velem, hogy ma még csak be se jelentkezett, úgyhogy otthagytam a rendőrséget. Kezd nagyon elegem lenni belőle, hogy nincs saját autóm. Holnap szerzek egyet. Ha csak egy Trabantot is… de lesz. Felhívom az egyik haveromat, hogy jöjjön már el értem, hamarabb ér, mint a taxi. Szerencsére tényleg hamar megérkezett, gyorsan el is jutottunk Lizhez. Hálálkodtam neki még egy sort, aztán el is váltak útjaink, de mondta, ha még esetleg fuvar kéne, szóljak nyugodtan. Liz többszöri dörömbölésre sem nyit ajtót. Szinte fájdalmasan nyögök fel. Lezuhanok a beton lépcsőre és felhúzom a térdeimet. A zsebemben kezdek kutatni a mobilom után. Ahogy sikerül előhalásznom azonnal tárcsázok is.

  1. csörgés… 5… Mi van már??? Gyerünk Liz! Vedd fel! Kezd kiülni a kétségbeesés az arcomra, hatodik csörgés… Egyből lejátszódik bennem minden rossz, hogy elkapták, hogy lehet már nem is él… Nem! Nyugi! Aztán végre megszűnik a búgás, felveszi.

Szinte az állam is leesik. – Végre! Az istenit Liz, hol a francban vagy?? A házad előtt vagyok, voltam a rendőrségen is… ma még csak be sem jelentkeztél! Liz… beszélnünk kell, hol vagy? Odamegyek.

Megfeszül a kezem a telefonon. Aztán az órára pillantok. – Mennyire este?

Címkék: , , , , , , , , , , , ,
Tovább a blogra »