Kockázat… 28.rész/I

28.rész – Emese

 

Két napja nem láttam Lizt, de még csak nem is beszéltünk, nem hívtam, ő pedig nem jelentkezett. A francba is… rossz érzésem van, de még ha nincs is semmi baj, akkor is hiányzik már. Úgyhogy úgy döntök, hogy este meló után meglátogatom. Így is teszek, munka után még hazavitetem magam, mert ugye kocsim az nincs… Már alig vártam, hogy ismét kocsi nélküli világ legyen. Borzalmas! Gyűlölöm. Egyszerűen annyira fel tudja baszni az embert, hogy nem áll itt a garázsban, a ház előtt… Nincs meg az a lehetőség, hogy csak beülök, és már megyek is ahova csak szeretnék. Otthon kényelmesen letusolok, fogat mosok, rendbe szedem magam. Ezzel az autószerelő munkával csak az az egy probléma van, hogy utána az embernek legalább fél órán keresztül sikálnia kell magát, hogy ne legyen olajszagú. Nem viszem túlzásba az öltözködést, a kedvenc fekete nadrágomat veszem fel, és egy egyszerű sima fehér pólót hozzá, ahhoz pedig egy sötétkék pulcsit. Taxit hívok, mivel más választásom nem igen van. Az út így sokkal lassabb mintha, saját tempóban tudnék haladni. Amint kiszállok a taxiból kifizetem, és már ugrom is át azt a kerítésnek nevezett vackot. Szokás szerint nekidőlök az ajtó melletti falnak, és megnyomom a csengőt. Még a fejemet is nekidöntöm, jól esik a hideg. Nem tudom, de mintha a szívem jobban verne, mióta elindultam az ajtó felé. Meg kell hagyni, a legutóbbi elválásunk nem sikerült valami szépre. A zár már rendben van, azóta sikerült megcsinálnia. Ahogy nyílik az ajtó még egy kis lánc is megfogja, de amint felméri, hogy csak én vagyok azt is azonnal kiakasztja.

• Szia – néz rám nyugodtan.

Elmosolyodok melegen, leengedem az eddig karba tett kezem. – Szia, bejöhetek?

Bólint és félreáll az ajtóból. Ellököm magam a faltól, belépek az ajtón és egyből Lizhez lépek. Finoman a derekára fogok, adok az arcára egy puszit, csak utána lépek el mellőle. Hagyja magát nekem, nem ellenkezik.

• Látom, erősítesz a biztonságon – mondom, miközben megszabadulok a cipőmtől.
• Igen, szükségét éreztem.
• Mikor csinálunk neked kerítést? – vigyorodok el és felé fordulok.

Elereszt egy mosolyt. – Van kerítésem.

• Gondoltam beljebb csináljuk, és áramot is vezetünk bele – a nappaliba indulok.

Lizen egy sima kék farmer van és egy szürke póló. – A vizesárok elé, vagy mögé tervezed?

• A vizesárok mögé, és az aknamező elé – megállok, megfordulok, aztán kicsit komolyabban nézek rá.

Fejét rázva mosolyog, de amint szembe találja magát a tekintetemmel ő is elkomorul.

• Miújság? – bár csak egy átlagosnak tűnő mindennapi kérdés, most mégis más jelentéssel bír.

Felsóhajt, a szemeimet figyeli. Végül megrázza a fejét. – Nincs semmi.

Meglep a válasz, lassan felé indulok. – Semmi? – nem vagyok messze, hamar odaérek. – Sikerült már picit megnyugodni?

Elmosolyodik és bólint. – Persze, minden rendben – amint elé érek, átkarolja a derekam és megölel. Azonnal megölelem én is, kicsit magamhoz is húzom.

• Hiányoztál – mondom halkabban. – Nem szívesen hagylak egyedül mostanában.

Nyakamhoz bújik, kapok rá egy puszit is. – Pedig, többnyire tudok vigyázni magamra – elenged, és a konyhába indul. – Kérsz egy teát?

• Hmm, nagyon csábító ajánlat.

Felkuncog. Enged vizet a vízforralóba, és bekapcsolja. A pultnak dőlve felém fordul.

• Te jól vagy?

Bólintok. – Jelentem nem akart megverni senki, se megölni, se megfenyegetni. És még cigit is szereztem, úgyhogy…

Csak a szemeit forgatja mosolyogva. – Éljen!

• Mit szólnál, ha veled éjszakáznék?

Láthatóan meglepődik, talán csak a kifejezés miatt. Nem igazán szoktam így beszélni, inkább a „na, dugjunk egyet aztán veled alszom” a jellemző.

• És egész éjszaka őrködni akarsz?

Elvigyorodok az első gondolatomon, ami már rám jellemző, de inkább nem mondom ki hangosan.

• Talán, azt sem ártana.

Összehúzza a szemeit, a vigyorgó számat figyeli. – Azt sem? – ismétel.

Határozottan bólintok egyet. – Én nem vagyok benne biztos, hogy akár most ebben a pillanatban sem figyelnek.

• Gondolod?

Megvonom a vállam. – Nem tudom, de esélyt sem akarok adni nekik. Te csak az enyém vagy… – ismét elvigyorodok.

Újra meglepem, talán még zavarba is hozom. Felforr a víz, úgyhogy elfordul és tölt a két bögrébe. Le sem veszem róla a szemem, a zsebeimbe csúsztatom a kezem, picit még a fejem is oldalra döntöm. Tesz a bögrékbe egy-egy filtert, aztán felsóhajt, lehajtja kicsit a fejét.

• Beszéltem ezzel a Kollérral, aztán Laurával is – vallja be, de nem fordul felém.

Már egészen elmerengtem, ahogy rajta pihentettem a szemem, de szépen kizökkenek az egészből.

• Tessék? Mikor? Miről? Mivolt?

Felemeli a fejét, de továbbra is a szekrényt bámulja. – Ma, és nem győztek meg.

Ellököm magam az asztaltól és mögé sétálok, nekisimul az egész testem, de a kezem nem veszem ki a zsebemből.

• Akkor rám vár a megtisztelő feladat, hogy meggyőzzelek?
• Nem fogsz meggyőzni.

Adok egy puszit a nyakára, majd még egyet. – Nem? És másról?

• Mi másról?
• Hmm – kiszedem a kezem a zsebeimből, és átkarolom. – Mondjuk, arról, hogy jobban érdekelsz, mint Laura.

Lassan bólint egyet, de nem ad hangot a válaszának.

• És Greggel mit beszéltél? – ismét adok egy puszit a nyakára, de már elidőzik rajta a szám.

Nem válaszol azonnal. Helyette élvezi a számat a bőrén, de tudja, hogy a kérdés idegesítően ott lebeg köztünk.

• Az után, hogy élvezkedő tekintettel mérte végig azt, aki rács mögé dugta? Leginkább arról, hogy Laura nekem is gyengepontom, méghozzá miattad. Aztán megfenyegetett, hogy kicsinál, ha nem segítek rajta.

Nem veszem el a fejem, sőt picit bele is harapok a bőrébe, de csak finoman. – És igaza van a gyengeponttal kapcsolatban? – kérdezem a lehető leghalkabban.

Visszatartja a levegőt a harapásomnál, majd hosszan fújja ki. – Gyűlölöm azt a nőt – mondja végül.

Nyakába fújom a levegőt, ahogy elmosolyodok. Majd egy lágyabb csókkal próbálkozom a nyakán. Meg is lepett volna, ha valami más válasszal áll elő, nagyjából ilyesmire számítottam.

• És, mi a terved? – kérdezem, mikor ismét szabad a szám.
• Megígértem Gregnek, hogy azonnal a többieket fogom kutatni, amint itt hagyom őt. Így is tettem.

Picit hátrébb hőkölök, de nem engedem el. – És milyen sikerrel?

• Egyelőre semmilyen, de nem adom fel.
• Jól van – mondom végül egyetértően. – Ha kell valamiben segítség, csak szólj.

Határozottan a kezeimre fog és megfordul, megrázza a fejét. – Nem, ezt azonnal verd ki a fejedből.

• Mi? – meglepve pislogok. – Nem, hogy verném ki?
• Hülye voltam és belekevertelek, de nem fogom hagyni, hogy még jobban belemássz az ügybe. Pont elég baj, hogy tudják ki vagy.
• Csak nem féltesz? – mosolyogva csóválom a fejem.

Ellazul a mosolyomra és bólint. – De igen.

• Ugyan, ne félts te engem… – még kacsintok is egyet, aztán adok egy gyors szájra puszit. Majd a mögötte levő csészékre pillantok, ismét rá és megint a csészékre.

Liz hátra pillantva követi a tekintetemet. – Csak nem szomjas vagy? – mosolyodik el.

Feltűnően nézek végig rajta, majd vigyorra húzódik a szám. – Éppen azon gondolkozom, hogy vagyok-e olyan szomjas, ami elnyomja az éhségemet – az „éhséget” próbálom a lehető legjobban célzásként szánni.

A hangsúlyra elvigyorodik, és rögtön tudja, mire gondolok. Megcsókol és magához húz. Nem is kell nagyon húzni, simulok én magamtól is. Elég hevesen csókolom meg, már régen érintkezhettem így vele. És még mindig ugyanolyan jó… azonnal kizökkent a gondokból, és csak Lizre koncentrálok.

 

Lizzel napok óta nem tudok megállapodásra jutni, semmiképp nincs benne, hogy segítsek neki. Márpedig én sem fogom annyiban hagyni. Akkor is segíteni fogok neki. Ha nem így, akkor másképp, de nem hagyom, hogy egyedül csinálja az egészet, ráadásul már megint kibaszott makacs. De hogy sose tanul belőle..? Zsaru… Úgy döntök, hogy nincs már előre, mint hátra, felkeresem Laurát. Igaz, vele sem beszéltem, mióta Liznél járt, de kíváncsi vagyok neki mi az elmélete a történtekről.

Kiszállok a taxiból, a bíróság előtt. Nagyot sóhajtok, mikor jobbra pillantok, és szinte lejátszódik előttem az első kézfogás Laurával, az első pár szóváltás.  Aztán még nagyobbat sóhajtok, és bemegyek. Már ismerem a járást, úgyhogy nem kérek segítséget. Megállok az ajtaja előtt, még pár másodpercet habozok, végül bekopogok.

• Tessék! – hangzik bentről a jól megszokott ismerős hang.

Nem sietem el a dolgot, míg kinyílik az ajtó, legalább háromszor megbánom, hogy idejöttem, ez egy nagyon rossz ötlet. Most már nincs visszaút, úgyhogy belépek. A lehető leghalkabban csukom be az ajtót, majd valami ismét összeszorítja a gyomrom, mikor Laurára pillantok. Miért kell nekem ilyen megmagyarázhatatlanul furcsán éreznem magam állandóan a közelében?

• Szia – kissé erőtlenebbre sikerül, mint szerettem volna.

Megáll a keze a billentyűzet felett, ahogy meghallja a hangomat, meglepve pillant fel. Az arcomat nézi, majd kezd túl hosszúra nyúlni a csend.

• Zavarhatlak? – elengedem a kilincset és az asztala felé indulok.

Megrázza a fejét és lehajtja a laptopot. – Nem zavarsz – a szemeit nem veszi le rólam.

Az asztalánál álló székhez sétálok és helyet is foglalok rajta. – Sajnálom, hogy így alakult ez az egész – kezdek bele rögtön.

Kezeit összekulcsolja az asztalon. – Mire gondolsz?

• Arra, hogy téged is sikerült belekeverni, pont ettől szerettelek volna megvédeni.
• Szóval te is benne vagy nyakig? – összehúzza a szemeit. – Azt hittem, csak zsarolnak a neveddel – hangja nyugtalan, és egyáltalán nem barátságos.
• Igazából… – lesütöm a szemem. – Lehet Liznek esni, és őt hibáztatni mindenért, de… – csak lassan nézek rá ismét. – Miattam vagy abban a helyzetben, amiben. Én kutattam fel Kollért, és derítettem ki mikor, hol lesz pontosan. Azért tudták elfogni, mert segítettem.

Megdörzsöli az arcát, láthatóan feldühíti, amit mondok neki, azt nyilván tudta, hogy benne vagyok, de ilyen részletességgel nem. Mélyeket sóhajt, gondolom így próbálja nyugtatni magát.

• Tulajdonképpen, én meg akartam ölni, de Liz rábeszélt, hogy csak dugjuk rács mögé. – elgondolkozom egy kicsit. – Mennyivel jobban járt volna mindenki, ha nem Lizre hallgatok!
• Meg akartad ölni? Mégis hogyan?

Megvonom a vállam. – Ő sincs állandóan védve, sőt… Aztán, ha egy ilyen bandában a bandavezér elesik… Ember legyen a talpán, aki utána összeszedi őket – sajnos ezeket tapasztalatból is tudom. Bár ne tudnám… Nem veszem le Lauráról a szemem. – Beszéltél azóta vele?

• Tegnap felkeresett – bólint. – Újra az arcomba dörgölte, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, és így a sajátját sem. Bolond… – rázza a fejét.
• Egyetértek. A vesztébe rohan, csak tudnám, hogy miért… Nem tudom, miért akar ennyire erősnek tűnni. Rendőrként, nem hiszem el, hogy nem látja át ezt a végeszakadatlan harcot – elgondolkozom.
• Talán ezzel akarja leplezni, mennyire fél valójában.
• Le tudsz vinni Greghez? – váltok témát csak úgy. – Mikor van látogatás?

Laura szemei el is kerekednek. – Tessék? Minek akarsz, te oda lemenni?

• Beszélni akarok vele – elhatározásom kőkemény.
• Ne legyél bolond te is – rázza a fejét.
• Nem, tényleg beszélnem kell vele.

Nem bírja ülve, feláll és a szoba közepére sétál, fordulok én is utána. Visszafordul és rám néz. – Miről?

• Arról, hogyha ő nyer, és szabad lábat kap, akkor békén hagy-e minket. Ismerem. Vagyis, a fajtáját. Tudom milyen pusztításra képes. Miatta volt a Scott-os ügyed, biztos emlékszel, miatta hagyta majdnem ott a fogát Liz. Nem tudom mennyire hihető, hogyha kijut béke lesz. A szeméből meg tudom állapítani, de ahhoz szembe kell vele néznem.
• Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá. Nem akarom, hogy szemtől szembe állj vele.
• Nem először állnék vele szemtől szembe. Tudja, ki vagyok. Tudja, hogy nézek ki, meg szerintem amúgy is mindent tud rólam. Semmi vesztenivalóm nincs.

Felsóhajt. – Kérdeznék valamit… Azóta nem hagy nyugodni, hogy ezt kimondtad.

Figyelem egy kicsit, aztán rábólintok. – Kérdezz.

Összeszedi a gondolatait, habozik kicsit. – Múltkor… mikor Liznél vol…tunk… Azt mondtad, hogy nem akarod még egyszer fegyverrel a fejéhez szorítva látni. Mi történt?

Sejthettem volna, hogy nem fogja annyiban hagyni az ott hallottakat. Nyelek egy nagyot, aztán kifújom a tüdőmben tartogatott levegőt.

• Greg emberei úgy döntöttek, hogy kissé elbeszélgetnek vele, mivel nem halad az ügy se előre, se hátra. Éjszaka betörtek hozzá, ő pedig engem hívott. Amikor odaértünk, az ottani banda frontembere összeszarta magát. Liz pedig pont kéznél volt, őt használták zsarolásképp, hogy le tudjanak lépni.

Laura láthatóan elsápad. – És Liz… a rendőrséget nem vonta be?

• Ha bevonja, a legjobb, ami történhet vele, hogy elveszíti az állását, ha jobban berágnak rá, akkor rács mögé is kerülhet – az arcát figyelem, nem tudom mennyire tetszett meg neki az ötlet. Nem díjaznám, ha túlságosan felcsillanna rá a szeme. – Úgyhogy inkább nem szólt nekik.

Visszasétál az asztalhoz és nekidől. – Figyelj Emese. Nem akarok Liznek ártani, távol áll tőlem tényleg, de ha ő nem hajlandó kompromisszumot kötni, valamit tennem kell. Nem akarok ujjat húzni ezekkel a fickókkal. Bevallom eléggé megfélemlítettek. Segíteni fogok nekik, hogy kijussanak, amennyire csak tudok, és ha ahhoz az kell, hogy teljes mértékben Liz ellen forduljak, esetleg csőbe húzzam, akkor nem fogok habozni. Én mindent meg fogok tenni a „siker” érdekében. Nem fog érdekelni, hogy mi lesz vele, a saját életem és a biztonságom fontosabb.

• Tudod, hogy nem lesz könnyű kijuttatni őket igaz?
• Tudom, és semmi garancia rá, hogy sikerülni is fog, de mindent meg kell tennem. Nem fogom magamra dühíteni őket.
• Akkor segítünk talán most a legtöbbet Liznek, meg magunknak is, ha belemegyünk a játékukba. Igen, tényleg nagyon rossz belegondolni, hogy ők nyernek, de ebben a helyzetben mindenképp csak veszítünk.

Az arcomat figyeli, örül. Valószínűleg jól esik neki, hogy nem akarom lebeszélni róla, sőt még egyet is értek vele.

• Ha kijuttatod innen, akkor talán te biztonságba kerülsz.
• És te? – kérdi egyből. Fura, hogy még mindig ennyire érdeklem.
• Én meg bízok benne, hogy Liz kicsivel nagyobb biztonságban lesz – nem válaszolok a kérdésére, a saját magam egyáltalán nem érdekel.

Lepillant a földre, bólint. Láthatóan fél, és nem tudja mit kéne tennie. Talán szüksége lenne a segítségemre, hogy mellette legyek.

• Szóval… – kezdek neki ismét. – Le tudsz vinni Greghez, vagy sem? És, nem az érdekel, hogy le akarsz-e vagy sem.
• Le tudlak.

Reméltem, hogy ezt mondja. Felpattanok a székről, és az ajtó felé indulok. Ugye ő is úgy gondolta, hogy most azonnal? Mozdulatlanul figyel egy ideig, aztán ellöki magát az asztaltól. És felém indul. Még mindig nem túl biztos abban, hogy ezt tényleg szeretné. Lemegyünk az alaksorba, az őr rögtön feláll, mikor meglát minket. Kezében már a kulcs, hogy nyissa az ajtót Laurának, mikor rám esik a pillantása.

• És ő? – láthatóan nem tetszem neki.
• Ő velem van – mondja Laura nyugodt hangon.
• De hát, idegeneknek… – kezdi, de Laura egyből a szavába vág.
• Azt mondtam, velem van.

Tétován bólint, még egyszer végig mér, aztán kinyitja nekünk az ajtót. Laura megy előre, én csak figyelem magam körül az eseményeket. Ritkán látom ennyire feszültnek, határozottnak és mégis darabokban. Az őr kinyitja nekünk a következő ajtót is. Aztán odébb áll. A fickó az ágyon ül, kezei összekulcsolva a térdén fekszenek. A padlót bámulja, fel sem pillant, mikor nyílik a rács.

• Kollér úr… látogatód érkezett.

Greg lassan felpillant, Laura még jelzi nekem, hogy én is ott álljak meg, ahol ő, de persze hogy én előrébb megyek. Végig mérem a fickót. Nem változott sokat, csak kiszőrösödött és kissé koszosabb.

• Emlékszel még rám? – vonom fel a szemöldökömet.

Egy pillanatnyi meglepettség látszik az arcán, valószínűleg rám nem számított, de aztán ismét felveszi a póker arcot. Tekintetünk eléggé tüzesen akad össze. Egyenesen a szemeimbe néz. Majd „megtisztel” azzal, hogy feláll, és felém fordul, de nem mozdul onnan.

• Emese, milyen kellemes meglepetés.
• Gondoltam, hogy nagyon fogsz örülni a látogatásnak – elvigyorodok, de aztán el is komolyodok. – Beszédem van veled. Méghozzá komoly. Lizre pikkelsz… csak tudnám miért.

Nem veszi le rólam a szemét, majd körbe mutat maga körül. – Szerinted miért?

• Azt hiszed, hogy miatta ülsz most itt? Hogy az egész az ő sara? És körülötte mindenki csak egy eszköz számodra. Amivel őt akarod kicsinálni.
• Ő intézte el, hogy ide kerüljek. Nem más.
• Biztos, hogy nem siklott át semmin az a nagy okos buksid Greg? Egyetlen apró kis részletet sem hagytál szem elől téveszteni? – ismét lépek egyet a cellája felé, nem érdekel Laura. nem fogom azt éreztetni vele, hogy félek közelebb jönni.

Greg csak nyugodtan a háta mögé teszi a kezeit, úgy áll, mint egy szobor. Rezzenéstelen arccal néz rám, álla büszkén felszegve, mintha nem is rácsok mögött állna.

• Mire gondolsz, Emese? Mondd ki nyíltan!
• Ugyan már! Gondold csak át… Szerinted Liz honnan tudta, épp hol leszel? Kitől kapta az infót? Hogy Frenki, Hektor, Miki is veled lesznek?

Türelmesen végig hallgat, aztán hidegen elmosolyodik. Egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Aprót bólint.

• Pontosan tudom, milyen szereped van a dologban. Tisztában vagyok vele, hogy te köptél be, azt is tudom, hogy te kitől, honnan tudtad meg. De nem te akartál elkapni. Csak egy eszköz voltál Aliz számára, akin keresztül sikert érhetett el. Mert annyira balfasz, hogy egyedül nem sikerült volna neki.

Túlságosan előttünk van, mérföldekkel. Pontosan és precízen tud mindent, túl sok mindent. Ha még azt is tudja, hogy kitől szereztem az információkat, akkor tényleg felesleges lenne szembeszállni vele. Vagy csak blöfföl… De ahhoz meg túl határozott. Összefonom a kezem a mellkasom előtt.

• Mi lesz, ha szabadon távozhatsz?

Szélesedik a mosolya, lassan megrázza a fejét.

• Milyen aranyos vagy. És naiv. Én mindenképpen szabadon fogok távozni innen, Emese – érzem, hogy összeszorul a szám a szavaira. – Kérdés csak az, hogy kinek a segítségével. Csinálhat Aliz bármit, nem fogok itt megdögleni.
• Szerinted mennyire lenne összetartó a kis csapatod, ha elveszítenének? – összehúzom a szemem. – Kevin elég beszari egy alak.
• Legkevésbé sem fog érdekelni, ha már hulla leszek.
• Martin sem egy biztos pont…

Megvonja a vállát. – Martin jó gyerek. Megbízható, csak meg kell, neki mondani mit csináljon.

• Ki a besúgód? Mert kétlem, hogy csupán érzelmi hullámokon keresztül kommunikálsz a külvilággal.

Laurára pillantok, de aztán ismét Greget bámulom.

• Ugye, ezt most nem kérdezted komolyan? – felváltva néz minket.
• Egy magad fajta akkor sem fog lenyugodni, ha kikerül innen igaz? Mert a véredben van a pusztítás. Ép elmével nem is tudsz gondolkozni, ha valami nem tetszik, tönkre kell tenni. Ahelyett, hogy másokat hibáztatsz, átgondolhatnád, hogy se Liz, sem én se senki más nem tehet róla, hogy ide jutottál. Csak is magadnak köszönheted.

Lassan megemeli a lábát, elindul felém. Kezei még mindig a háta mögött. Csak egy lépésnyire áll meg a rácstól. A tekintetét kutatom, ő meg folyamatosan a szemeimbe néz.

• Mi lesz akkor, ha kikerülök? Az csak Alizon múlik. Ha leszáll rólam és az embereimről, úgy fogok tenni, mintha nem is létezne. Viszont, ha nem… akkor tönkre fogom tenni.
• Hihetek a szavaidnak? Ha… békén hagy, kiszáll… Te és az egész banda, felszívódtok. Nem lesz több fenyegetés, zsarolás.
• Számomra az előtt sem létezett, hogy olyanba ütötte volna az orrát, amibe nem kellett volna. Kevés ő ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Míg nem akar ártani nekem.

Elgondolkozva nézek végig rajta, majd bólintok. – Kezet is adnál rá? – akkor már csak Lizt kéne meggyőznöm valahogy. Vagy odakötözöm egy székhez, élete végéig. Néha adok neki enni, meg inni, de legalább életben tudom. Greg csak az arcomat figyeli, gúnyosan mosolyodik el. Utálom ezt a mosolyát.

• Neked?
• Akár… úgy hallottam, szereted az eszközhasználatot te is.

Felnevet, hangosan és gúnyosan. – Te csak egy játékszer vagy, Emese. Legkevésbé sem érdekel, hogy mit akarsz, mit gondolsz. Használni foglak, de csak azért, hogy meggyőzzem, vagy tönkretegyem Alizt. Ez csak rajta múlik.

Megmarkolom a rácsot, másodpercekig nézem a tekintetét. Aztán hátat fordítok, nem nézek rá vissza, se Laurára. Csak kirobbanok onnan. A lépcsőn is nagyjából rohanok felfelé. Nagyjából a lépcső felénél járok, mikor egy kéz ráfog a csuklómra.

• Emese!

Szinte kitépem a kezem a kezei közül, szemem gyilkos tekintetet üzen. – Hagyj! – azzal ott is hagyom, meg kell keresnem Lizt. Ha nem lesz a rendőrségen, és otthon sem, akkor addig ülök az ajtaja előtt, míg haza nem megy.

• Emese, várj már!! Mi volt ez az egész?!

Megállok, lehajtom a fejem és nagyot sóhajtok. – Nézd, köszi, hogy levittél – elém áll, esélyt se ad, hogy meglépjek. – Ahogy érzékeltem, neked nincs mitől tartanod. Egyáltalán nem érdekled. Ez jó hír, úgyhogy te ne haragítsd magadra.

Közelebb lép hozzám, karomra teszi a kezét, finoman végigsimít rajta. – És veled mi lesz?

A hideg is kiráz az érintésétől. Gyomrom is összerándul. Mit érdekli még mindig, hogy velem mi lesz? Foglalkozzon csak Márkkal… Lehajtom a fejem. Bár… épp én sem Lizzel foglalkozom. Baszd meg Laura!

• Én… megleszek – mondom halkan.

Néz még egy ideig, de végül ellép előlem. – Vigyázz magadra.

Magamra erőltetek egy mosolyt. – Te is!  – már indulok is a kijárat felé. Át kell mennem a kapitányságra. Örülök, hogy végre béke van Lizzel, basszuk szét az egészet! Ez az Emese, így tarts meg egy kapcsolatot sokáig.

 

A portán érdeklődöm, hogy Csongrád Aliz bent található-e. Közlik velem, hogy ma még csak be se jelentkezett, úgyhogy otthagytam a rendőrséget. Kezd nagyon elegem lenni belőle, hogy nincs saját autóm. Holnap szerzek egyet. Ha csak egy Trabantot is… de lesz. Felhívom az egyik haveromat, hogy jöjjön már el értem, hamarabb ér, mint a taxi. Szerencsére tényleg hamar megérkezett, gyorsan el is jutottunk Lizhez. Hálálkodtam neki még egy sort, aztán el is váltak útjaink, de mondta, ha még esetleg fuvar kéne, szóljak nyugodtan. Liz többszöri dörömbölésre sem nyit ajtót. Szinte fájdalmasan nyögök fel. Lezuhanok a beton lépcsőre és felhúzom a térdeimet. A zsebemben kezdek kutatni a mobilom után. Ahogy sikerül előhalásznom azonnal tárcsázok is.

4. csörgés… 5… Mi van már??? Gyerünk Liz! Vedd fel! Kezd kiülni a kétségbeesés az arcomra, hatodik csörgés… Egyből lejátszódik bennem minden rossz, hogy elkapták, hogy lehet már nem is él… Nem! Nyugi! Aztán végre megszűnik a búgás, felveszi.

• Figyelj cicám, örülök, hogy hívtál, de most nem igazán tudok beszélni.

Szinte az állam is leesik. – Végre! Az istenit Liz, hol a francban vagy?? A házad előtt vagyok, voltam a rendőrségen is… ma még csak be sem jelentkeztél! Liz… beszélnünk kell, hol vagy? Odamegyek.

• Dehogy jössz ide! Figyelj, most… nem érek rá mert… dolgozok. De este találkozhatunk.

Megfeszül a kezem a telefonon. Aztán az órára pillantok. – Mennyire este?

• Szerintem hétre már hazaérek.
• Ugye tudod, hogy az még rohadt messze van? – felsóhajtok. – Nálad leszek – azzal ki is nyomom a telefont.