Késő este van, már tusoltam, vacsorára csak egy teát ittam, nem kívántam semmi mást. Napok óta nem kívánok semmit… Két napja megint keresett Emese, de végül ugyan úgy elviharzott, idegesen. Nem fogom hagyni, hogy meggyőzzön!
11 után bújok ágyba, de nem bírok elaludni, csak forgolódok, és Emesére gondolok, és dühös vagyok. A plafont bámulom a félhomályban, mikor meghallok valami kaparást az ajtó felől. Felülök, és hallgatózni kezdek. Valaki a zárral babrál, ez biztos! Kipattanok az ágyból és kinézek az ablakon. Ugyanaz a kocsi, mint ami a rendőrségi parkolóban állt a három fickóval. Francba!
Egyik kezemben a mobilom, Emesét hívom egyből. Másikban a pisztolyom, az ágy mögé térdelek, lehúzom magam és a szobaajtó felé irányítom a fegyver csövét. Kész vagyok azonnal meghúzni a ravaszt, ha szükséges.
Kicsöng… kétszer, háromszor… Vedd már fel!! Ki fogok futni az időből, nem lesz időm beszélni.
Az ajtóm előtt nyikorog a padló.
Még egy „bassza meg”-et kiejtek a számon, de kinyomom a telefont és az ágy alá teszem, mindkét kezem a fegyveremen. Alig pár másodperc múlva recsegve, ropogva törik darabokra a faajtóm, és hullik a padlómra. Összerezzenek, gyomrom görcsbe rándul, még szerencse, hogy nem vagyok sikongatós, ha megijedek. Ahogy megjelenik két pasi az ajtóban, azonnal rám szegezik a fegyverüket. Aztán az a magas barna lép előre, akivel a parkolóban is beszéltem. Az ő kezében is van fegyver, de ő nem szegezi nekem. Rájuk célzok én is, de három egy ellen? Fenébe!
Ha emlékeim nem csalnak, Martinnak hívják a fazont. Az ő fejét veszem célba. Ő a főnök, ha őt sakkba tudom tartani, a másik kettő nem fog cselekedni.
Muszáj őt figyelnem, a fegyvert is rá irányítom, felállok, hátrálni kezdek tőle.
Két lépés után a falnak ütközök, nem akarom odaadni. Annyira közel jön, hogy a mellkasának nyomódik a fegyver. Pofátlanul mosolyog. Martin is tesz egy lépést, ő még mindig leengedve tartja a sajátját. Az előttem álló srác viszont ráfog a fegyveremre, és egyetlen mozdulattal kicsavarja a kezemből. Nem is ellenkezem annyira. Meghúzhattam volna a ravaszt… legalább egy meghalt volna. Aztán én is.
Miután megszerezte a fegyvert visszasétál Martin háta mögé, újra rám szegezi a fegyvert. Martin most már a fegyvertartójába rakja a sajátját és felemeli a kezeit.
Még csak most van időm ráeszmélni, hogy egyébként egy szál fekete francia bugyiban, és egy feszesebb sötétkék pólóban állok előttük. Marha jó! Feléjük fordulok, majd Kriszt nézem, és a fegyveremet a kezében. Martin int a jobb oldalán állónak.
A fegyverem nélkül szinte meztelennek érzem magam. Elkapnak a saját házamban… ennél már csak az lenne viccesebb, ha a saját pisztolyommal nyírnának ki. Kurva jó zsaru vagy Liz! Gratulálok!
Kevin leengedi a fegyverét és a kapcsolóhoz megy, Martin várja a fényt, mikor aztán megérkezik, mégis összeszorítja egy picit a szemét, de gyorsan túllendül rajta. Kevin visszaáll és ismét két tűz között vagyok.
A szemeibe nézek, semmi jelét nem akarom kimutatni a félelmemnek. Összeszedem magam, még a szám is mosolyra húzódik.
Még nyugodtan és türelmesen bólint egyet, aztán lassú léptekkel indul felém. A kezeit a háta mögé teszi, a másik kettő nem mozdul. Hátrálni kezdek én is a fal mentén. Még pár lépés és tényleg sarokba szorulok, de közben tartom a szemkontaktust.
Majd végignéz rajtam. Na, lehet ezt nem kellett volna neki! De elvégre is pasiból van… felsóhajtok és lesütöm a szemem egy pillanatra.
A combjaimon pihenteti meg a szemeit egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy tudom, mire gondol. És hogy a másik kettő sem ellenezné a dolgot.
Bólintok. – Hisz miattam vannak bent – talán elhiszi, ha elég határozott vagyok. Valahogy muszáj mentenem a bőrömet. De csak megvonja a vállát. Aztán lassan megrázza a fejét.
Teljesen nyugodt, és még mindig felém tart, de már nagyon közel van.
Ismét végignéz rajtam, majd piszkos mosolyra húzódik a szája.
Összeszorítom a számat. Fenébe! – Ne feledd, hogy egy zsaruval állsz szemben – hangom tele van fenyegetéssel.
Elneveti magát, gúnyosan és hosszasan. – Óh, tényleg? Egy zsaruval? Érdekes… én csak egy kiszolgáltatott nőt látok magam előtt – a többiek is felkuncognak.
Ökölbe szorul a kezem. – Nem az a lényeg, hanem az, hogy bármit is teszel, nem úszhatod meg – a „bármi” szót kihangsúlyozom. Tekintetéből ítélve bármire számíthatok. Újra a föld alá átkozom magam a laza pizsamám miatt.
Távolodni már nem tudok, de azért megpróbálok beleolvadni a falba. Válla fölött mögé pillantok, a másik kettő kezében még mindig fegyver, de Martin takar előlük. Talán, ha… ő lenne a pajzsom…
Emese amint megkapta a hívást azonnal kattogni kezdett. Nem igazán értette, hogy mi van pontosan, de túlzottan nem is érdekelték a részletek. Aliz bajban van, csak ez számít, és segítség kell. Egyedül mégsem mehet. Így körbetelefonált a srácok között, öten jelezték neki vissza, hogy hajlandóan segíteni. Így azonnali gyűlést rendelt el, ahol megosztott velük pár részletet az esetleges felállásról. Azt nem tette hozzá, hogy amúgy Aliz rendőr, bár ha úgy alakul úgyis ki fog derülni. Amiért fogják is utálni rendesen. Most viszont egyelőre az a legfontosabb, hogy Aliz biztonságban legyen, és ennek érdekében ő mindent megtegyen. Négy kocsival indultak neki az útnak, egy kocsiban ültek ketten, a többiben egy-egy ember.
Visszakapom rá a tekintetem, és újra csak átkozom magam. – Semmi közünk egymáshoz.
Nagyot nyelek, megrázom a fejem. – Sok dolgot kellett már csinálnom munkám során – próbálom terelni a dolgot.
Megint végignéz, viszont most már túlságosan is közelről. Elfordítom a fejem és lesütöm a szemem. Az arcom is megváltozik, eltűnik a határozottságom. Most már tényleg nem egy magabiztos zsaru vagyok, csak egy nő, három kanos pasi társaságában.
Rányom a falra, egyáltalán nem bánik velem finoman. A másik kettő meg csak vigyorogva figyel minket. Nagyot nyelek, és felnyögök attól, ahogy a falhoz nyom, de egyértelműen nem az élvezet miatt. Szemeim még mindig lesütve, érzem, hogy könnyek gyűlnek benne. Nem válaszolok neki, erősebben szorítom a csuklóját.
Másik kezemet a hasára rakom, megpróbálom eltolni, persze reménytelenül.
Még csak meg sem mozdul, sőt jobban nekem feszül.
Aliz háza előtt még egy sarokkal gyorsan egyeztetnek. Mikor Emese úgy dönt, mégis bevallja, hogy Aliz zsaru. Persze erre elég nagy háborodás tör ki, de megvárja, míg kicsit csendesedik. Próbálja elmagyarázni nekik, hogy most nem az a lényeg, hogy mi a foglalkozása, hanem, hogy irtó nagy bajban van és segítségre van szüksége. Végül nagy vívódás után ötből hárman rábólintanak a dologra, aztán nagy győzködés után a másik kettő is belemegy. Így visszapattannak a verdákba és már csak pillanatok kérdése, hogy megérkezzenek.
Ahogy hozzám simul, megérzem a kemény farkát hozzám nyomódni, és legördül egy könnycsepp az arcomon. Hol a francban van Emese? Nem csodálom, hogy nem vett komolyan. Biztos otthon alszik… nem hibáztatom. Én voltam bunkó vele már napok óta. Martin figyeli a könnycseppet végiggurulni az arcomon.
A hideg is kiráz attól, ahogy kimondja a Lizi-t. A lehető legrosszabb értelemben. Még mindig szorítom a csuklóját, és próbálom eltolni magamtól, de már tudom, hogy semmit sem fogok elérni. Hiába vagyok jó kondiban, ő az erősebb.
Megragadja a combomat, majd a felsőmbe is még erősebben belemarkol, és egy könnyed laza mozdulattal kiszed a sarokból és az ágyra dob. A másik kettő a fejem felett azonnal a vállaimra fog, nehogy eszembe jusson menekülni. Próbálok küzdeni ellenül, de kettő ellen még kevesebb esélyem van. Martin csak ismét lassan közelít.
Testem megfeszül, készem állok rúgni, harapni, ha közelebb jön. De, csak hagyjatok! Fordul meg a fejemben először. Aztán nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, meg is adtam magam. Nem ez nem én vagyok! Bár ilyen helyzetben sosem voltam még. Szótlanul nézek rá, nem akarok válaszolni. Azt nem, amit legszívesebben mondanék, hogy mentsem a bőrömet.
Megáll az ágy előtt és végignéz rajtam. Túl kiszolgáltatott a helyzet… ráadásul a ficánkolásom során a toppom is feljebb csúszott.
Összeszorítom a számat, de végül megszólalok. – Nem fogok segíteni ilyen rohadék faszoknak! – eltűnt a félelem belőlem, újra dühös vagyok. Próbálok kiszabadulni, Martin felé rúgok. A másik kettő túl erősen tart, Martin pedig csak nevetésben tör ki. Egy hirtelen mozdulattal mindkét lábam elkapja, rászorít. Teljesen olyan mintha szinte minden nap ezt csinálná. Mint aki egyáltalán nem most erőszakolna meg valakit először. Felnyögök, próbálom kiszabadítani a lábaimat, és vergődök, de mindez hiába. Fölém kerül és kifejezetten ügyel a lábaimra. Ráadásul úgy helyezkedik el rajtuk, hogy még fájjon is.
Hátrahajtom a fejem, most már fájdalmasan nyögök fel, összeszorítom a fogaimat, vicsorgok, de nem vagyok hajlandó ránézni. A zárt ablakon keresztül egyszer csak kocsi guminyikorgás hallatszik. Mind a négyen szinte egyszerre kapjuk a tekintetünket az ablak felé. A következő pillanatban Martin vaskos tenyere zárul a torkom közé és agresszívan nyom bele az ágyba.
Próbálok levegőt venni, de alig sikerül, csak hörgök. Szinte lepereg előttem az életem, csak tátogok, érzem, hogy a fejem már vörös színben játszik. Egyszer csak a bal vállamról megszűnik a szorítás, majd hirtelen a jobbról is, de abban a pillanatban Martin a nyakamnál fogva ránt fel az ágyról. A fejemmel valami hideg és kemény érintkezik. Kezeimmel Martin kezét próbálom levakarni a nyakamról, de reménytelen túl erős, én pedig alig kapok némi levegőt. Remegve nézek végig a szobán, felmérem, mi történik. Négy srácot látok, küzdeni a két elmebeteggel, és Emesét amint épp akkorát kap, hogy letérdel tőle. De azonnal feltápászkodik, és megkeresi a tekintetemet a szobában. Azonnal Martin felé indul, amint felméri mi a helyzet. Próbálok szólni hozzá, de semmi hang nem hagyja el a torkomat.
Érzem, hogy már nem olyan nyugodt, mint pár perccel ezelőtt, hangosan fújja ki a levegőt a fülembe. Nem enged, továbbra is erősen fog.
Erősen vesztésre állnak, Emese több embert hozott szerencsére. – Előbb engedd el Lizt – fegyver nélkül áll meg velünk szemben. Martin egy lassú, de határozott mozdulattal biztosítja ki a fegyvert a fejemnél. Hallom, ahogy kattan. Azzal jobban a fejemhez nyomja a csövét.
Lecsukom a szemem, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Itt a vége… ennyi volt… Nyelek még egyet, már amennyire tudok. Hihetetlen, de teljesen nyugodt leszek. Még el is lazulok, szóval erről az érzésről beszélnek azok, akik már kerültek szembe a halállal.
Martin kezd türelmetlen lenni. – Öt… négy… három… kettőőőő…
Valószínűleg csodálkozott volna, ha Emese hagyja neki kimondani az egyet. Újra kinyitom a szemem.
Körül nézek, egy srác épp akkor egyenesedik fel a „mieink” közül, vérzik a lába… meglőtték. Basszameg! Hány embert fogok még bajba keverni a hülyeségem miatt?!
Kis ideig még szemeznek, aztán Dávid szólal meg. – Baszd meg Emese! Az összes csajoddal együtt… – az ajtó felé kezd bicegni.
Egyszer csak Kevin fut vissza kérdőn. – Hol van a kocsink??
Martin felnevet, én összerezzenek. Érezhetően jól szórakozik, talán azért mert ő nem kapott a pofájába.
A srácok azonnal összezárnak előtte és nemet intenek. Kevin nem próbálkozik, eleget kapott már. Martin a fülemhez hajol és „suttog” – A te haverjaid cica, egy kocsit és a fegyvereket akarom – én csak lesütöm a szemem.
Emese megindul ismét Martin felé. Kezében ott lóg a kocsi kulcs. Megáll előttünk nagyjából két lépésre. Felemeli a kezeit. – Fegyvert nem kaptok. A kulcs itt van Lizért cserébe.
Kevin már kissé rémült hangon szólal fel. – Főnök jó lesz az nekünk, csak menjünk már innen.
A fegyver ismét a halántékomhoz nyomódik. – A fegyvereket akarom! Ne akard, hogy ismét számolni kezdjek.
Emesére pillantok könyörgő tekintettel. – Emese… – suttogom. ő persze azonnal rám néz, még talán soha nem néztem így rá, mint most ebben a pillanatban. Nyel egyet, de nincs esélye reagálni. Dávid a vállánál fogva hátrarántja és előre lép. Két fegyver van a kezében.
Nem csak Emesét lepi meg a dolog, Martint is. Hátralép egyet, én pedig felnyögök, ahogy húz magával.
A másik kettőnek már láthatóan nagyon elege van, csak azért nem léptek még le, mert kapnának a fejükre. Ismét Kevin szólal meg. – Főnök induljunk…
Martin egyre idegesebb, érzem, hogy remegni kezd a keze és benne a fegyver is.
Emese átadta a kocsi kulcsot, Krisz ki is szaladt a kocsihoz, majd dudált mikor beindította a motort. Akkor Martin húzni kezd a bejárat felé. Dávid viszont utána lép és a karjára fog.
Hirtelen megszűnt a nyakam körüli szorítás, és egy nagy lökés érte a hátamat. – Nesze!
Majdhogy orra buktam volna, de Dávid elkapott és segített felegyenesedni. Rápillantok, de csak bólintani tudok, hálám jeléül aztán lesütöm a szemem.
Csak szó nélkül bólogatok neki, persze, hogy hálás vagyok. Nem is tudom, mivel tudnám egyáltalán kifejezni mennyire. Az ajtó melletti falhoz, lapulva állok, mikor mindenki elhagyja a lakást. Meg akarnak győződni róla, hogy biztos, hogy elmennek. Meg mindenki megy a saját útjára. Bejárati ajtó csapódását hallom, arra picit össze is rezzenek. Aztán egy kéz érinti a csuklómat finoman, persze én azonnal ki akarom rántani az ujjai közül, de mikor felfogom, hogy Emese az hagyom neki magam. Beljebb húz és azt az ajtót is bevágja. Szinte szikrázó szemekkel néz rám, majd eldobja magától a kezem.
A fejemet is elfordítom tőle, fogalmam sincs, mit mondjak. Nincs mentségem. Leereszti a kezeit és tesz egy lépést felém, majd a derekamra csúsztatja őket és közel húz magához. Átfonja a karját a hátamon és belebújik a nyakamba, ott nagy levegőt vesz.
Én is átölelem, szorítom, húzom magamhoz. Ennyi kellett… érzem, hogy arcomon elkezdenek végigfolyni a könnyeim. Nem bírok megszólalni, csak belemarkolok a felsőjébe, el sem akarom engedni. Zokogni kezdek. Nem tudom mikor sírtam utoljára, utálok sírni. De ez már nekem is sok volt. Ömlenek a könnyeim, fájdalmasan nyögök fel és kapkodom a levegőt. Emese próbál csitítani simogatja a hátam és szorosan tart magához húzva.
Nem tudom mennyi ideje állunk így, de nem tarthat örökké. Kényszerítem magam, hogy lassan elengedjem. Emese is elenged, lassan, majd zsebreteszi a kezét, egy pillanatra nézek csak rá. Aztán megint lesütöm a szemem. Ez a zsebre dugott kéz… nem is tudom mit vártam. Megtörlöm a szemem, az arcom aztán megköszörülöm a torkom.
Visszaindul a szobámba, nem akar ott ácsorogni tovább. Habozok, mielőtt utána indulnék, nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom azt a szobát. Az ajtóban megállok úgy figyelem, de nem válaszolok. Emese átlépked pár ajtódarabot és a szekrényemhez megy. Benyúl és kihúz belőle egy pulcsit. Majd felém nyújtja.
Elveszem tőle és belebújok, kicsit megdörzsölöm, a karjaimat hátha felmelegszem. Azon kívül, hogy majdnem megfojtott? Megrázom a fejem. Bár nem rajtam múlt, hogy nem esett bajom. Közelebb lép hozzám és kapok tőle egy hosszabb puszit a homlokomra.
Körbenézek a szobámba, nincs az a pénz, amiért most itt maradnék. Felsóhajtok és bólintok. – Az jó lenne.
Elmosolyodik. – Szerzek neked egy nadrágot is, aztán mehetünk. Visszamegy ismét kikerülgetve az ajtódarabokat, az első nadrágot kiveszi, ami a kezébe kerül. Mikor hozzám ér a kezembe nyomja, aztán elsétál mellettem. Megfogom a farmert, utána fordulok. Jól esett, hogy rögtön ugrott, amint bajba kerültem. Jól esett, hogy maradt, és az is, hogy felajánlotta, menjek át hozzá. Mégis hideg. Tudom, hogy eddig én tartottam a távolságot, de most mégis jól esne egy kis kedvesség. Bár nem érdemlem meg. Felkapom gyorsan a farmert és utána megyek. Ahogy a bejárati ajtóhoz érünk, már nyitja is nekem az ajtót. Előre enged, aztán lekapcsolja a villanyt és utánam jön ő is. Még szerencse, hogy nincs állatom, amit most pesztrálni kéne. Kint újra libabőrös leszek, már nincsenek valami melegek este. A kocsim felé sietek és be is ülök. Most nem száguldozunk, nem tudom, talán mert az én kocsimmal vagyunk, talán csak nincs hozzá kedve. A garázsa előtt állunk meg, ahol így ismét nincs kocsi. És ismét miattam nincs kocsija…
Zsebre dugott kézzel sétálok be hozzá. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Bezárja mögöttem az ajtót, a kulcsot a zárban hagyja. Egyik pillanatban ki akarok szállni ebből az egészből, elintézni, hogy szabaduljon mind. Másikban pedig rács mögé dugni az összeset.
Hozzám lép és végigsimít az arcomon mosolyogva. Én is a szemeibe nézek, már nyugodtabb vagyok, még el is mosolyodok halványan.
Bólint, aztán az állam alá csúsztatja a kezét, és közel hajol, de nem csókol meg, sőt még csak puszit sem ad.
Még a levegő is belém szorul. Válaszra nyitom a szám, de nem tudok mit mondani. Mi a fene van veled Emese? Mi ez az egész? Néz még egy ideig, majd ismét elmosolyodik, már sokkal melegebben.
Megyek utána én is nem kell kétszer mondania. Csak most veszem észre, hogy mennyire remegnek a lábaim, és mennyire fáradt vagyok. Leülök a konyhaasztalhoz. Nézem, ahogy Emese vizet tesz fel, aztán hozzám fordul.
Elmosolyodok. – Te vagy a bűntársam.
Bólintok lassan. – De belerángattalak, miattam vagy bajban, és most már a haverjaid is – lehervad a mosolyom.
Bólint ő is helyeslően. – Ez így igaz – felém sétál, az ő mosolya nem szűnik meg. – És én mégis miattad aggódok a legjobban – most tűnik el a mosoly. – Ha nem érünk oda időben…
Az arcát figyelem. Ugye nem..? Zavarba jövök kicsit. Lesütöm a szeme, beharapom az alsó ajkam. Gondolom felesleges válaszolnom. Hirtelen Emese belecsap az asztalba és ott is hagy. Összerezzenek, ismét ideges.
Picit ijedten nézek rá. – Mégis, hogy? Nem keresheted fel őket egyesével, hogy aztán agyon lődd őket.
Nagyot nyelek. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire megijedt vagy tényleg többet érez irántam, mint gondoltam volna. Felállok, lassan felé sétálok.
Figyeli a lépteimet, a lábaimat nézi.
Ez kéne ahhoz, hogy tudja, mit akar? Fegyvert kell fogni Aliz fejéhez, hogy belássa végre? Tényleg ennyire nehéz lenne belátnia? Picsába is!
Mikor odaérek, a derekára csúsztatom a kezem, kicsit hozzásimulok, és az arcára adok egy puszit.
Mivel a lábaimat már nehezen tudja nézni így kénytelen lassan a szemembe nézni.
Már teljesen nyugodt vagyok, felnevetek röviden. – Sosem voltam királylány típus.
Megvonja a vállát. – Én sem a hős szerepében szoktam játszani – komolyan néz rám. – Miért vagy mostanában annyira hideg, elutasító velem szemben?
Elkomorulok, hátra is húzódok kicsit. Zavartan kapkodom a tekintetem a szemei között.
Ő is keresgél egy kicsit a szemeimben, csak aztán szólal meg. – Gyakorlatilag, a semmiből tűntél fel, hogy engem akarsz…
Lesütöm a szemem, elgondolkozom. Elengedem és ellépek tőle, el is fordulok. – Ez nem ilyen egyszerű.
Most ő lép utánam átkarol hátulról és a fülemhez hajol. – Fejtsd ki – mondja halkan.
Sípolni kezd a teafőző, de nem foglalkozik vele, érzem a tekintetét az arcomon. Alig akarok ránézni, de kényszerítem magam.
Hallom, hogy elmosolyodik mögöttem. Rohadék! Egy hosszabb puszit ad az arcomra miközben magához húz.
Minek is tagadjam? Lassan bólintok. – De mindegy is.
Ledöbbenek, erre nem számítottam. – Óóó…
Mit is vártam? Hogy miattam? Hülye! Bólintok, kezeit lassan eltolom magamtól és a teafőzőhöz megyek. Bögrét veszek elő, töltök magamnak, muszáj otthon éreznem magam, hogy csinálhassak valamit. Így is érzem Emese tekintetét a hátamon. Kezd hosszúra nyúlni a csend, de nem tudom, mit mondjak. Rá sem akarok nézni. Megcsinálom magamnak a teát, visszaülök az asztalhoz. Emese egy ideig lehajtott fejjel áll a pultnál, végül ráveszi magát, hogy rám nézzen.
Fel sem fogom először a kérdést, aztán döbbenten nézek rá. Jól hallottam?? Ugye, ezt most nem azért, mert..?
Ez aztán jó! Kiönti neki lassan a lelkét, már olyat is megoszt vele, amit eddig még egy lánynak sem mondott el. Képes arról beszélni, hogy jó lenne ismét Alizzal lenni. Erre hozzá bassza Laurát! Persze Aliz! Csak is az érdekli, hogy legyen valakije – és ha ló nincs jó a szamár is – elvet követi. Érthető, hogy ez jött le, de áh… Mit csináljon még? Térdeljen le elé? Könyörögjön neki, hogy őt akarja?
Az arcát nézve rögtön megbánom a kérdést, lesütöm a szemem és a teámat kavargatom.
Ellöki magát a pulttól, és az emelet felé indul. Utána nézek, összeszorítom a fogaimat. Ugye nem akar itt hagyni? Felpattanok úgy, hogy az asztalt is meglököm, kilöttyintem a teám és utána sietek. Már majdnem az első lépcsőfoknál van, mikor meghallja a zajt és megtorpan. Először ökölbe szorul a keze, de szép lassan kiengedi. Két-három lépésre állok meg tőle, a kezét figyelem, nem tudom, mit mondjak. Nem merek megszólalni.
Vár még pár pillanatot, visszafordul, rám pillant, és gondolkozás nélkül teszi meg a köztünk levő távolságot. Keze a nyakamra csúszik, közel hajol, de tartja a szemkontaktust.
Ráfogok a csuklójára, mintha meg akarnám állítani. Érzem, hogy végigfut a gerincemen a hideg. Legszívesebben megint sírni tudnék, annyira szerencsétlennek érzem magam.
Felváltva nézem a mosolyát és a szemeit, lassan megrázom a fejem.
Leint a szemével, és folytatja. – Mert szeretlek, és nem engedlek megint olyan könnyen lelépni.
Elveszem a kezét a nyakamról, de nem engedem el. – De ez… – miért akarok megint tiltakozni?
Tesz felém egy lépést, közel hajol. – De ez? – suttogja. Várakozás jele mutatkozik a szemeiben, szinte, mint mikor először kezdett udvarolni nekem. Nagyot nyelek és sóhajtok is. Megszorítom a kezét.
Nyakára csúsztatom mindkét kezem, szorosan megölelem. – Nem tudom mi lett volna velem, ha nem jössz…
Ő a derekamra fogva ölel magához, lassan rázza a fejét és bújik hozzám. – Én még csak gondolni sem akarok rá, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben. De ezen ne agyaljuk. Mit szólnál hozzá, ha pihennénk egy kicsit?
Elengedem, lassan bólintok. – Jó lenne. Bár nem tudom, hogy fogok elaludni.
Elvigyorodik. – Majd odabújsz hozzám, átölellek és egész este a füledbe fogok szuszogni, hogy esélyed se legyen – ad még egy puszit a homlokomra, aztán felindul.
Azonnal megyek utána, el sem hiszem mennyire megnyugtató a tudat, hogy vele lehetek. A szobába lépve habozok egy kicsit. Nem mostanában aludtam itt, szex nélkül meg talán… most először. Nincs más választásom, haza mégsem mehetek. Elindulok én is az ágy felé, odaérve a földre dobom a kardigánom és a farmerom. A toppba és a bugyiba fekszem be Emese mellé. Betakargat engem is gondosan és közelebb húzódik, kezét a derekamra rakja és ad még egy puszit.
Zavarba jövök kicsit, elmosolyodok és bólintok. Még közelebb húzódok, a nyakába fúrom az arcomat. Aztán szerencsére hamar elnyom az álom.