Három hét telt el, hogy itthon vagyok. Két hétig igazából semmit sem csináltam, csak a nagyon fontos dolgokat. Mint például a mosás, néha főztem magamnak valami könnyebben elkészíthető ételt, és egyszer összeporszívóztam a nappaliban. Ezen a héten viszont már úgy döntöttem kell egy kocsi. Hihetetlen, de kocsi nélkül, szar az élet. Maradok a Fordoknál, imádom őket, de egyelőre most még megteszi valami kisebb teljesítményű is. El is mentem szétnézni csomó helyen. Találtam is egyet, egész jó árban, úgyhogy megvettem. Kicsit, ha kell, majd kipofozom, aztán eladom drágábban, veszik ezt, mint a cukrot.
Így szombat estére már valami program is kéne, utána keresek az új mobilomon mer persze, hogy a régi összetört, ha a kocsi nem lett volna elég. Mosolyogva tapasztalom, hogy ismerős terepen lesz verseny. Indulni ugyan nem fogok, de mindenképp kinézek.
Felveszem a kedvenc szaggatott fekete farmerem, és egy sötétkék mintás pólót, egy fekete pulcsit, és a bőrdzsekimet. Azzal meg is van a kiöltözés. Egész hidegre jár már az idő.
A bordáim már egész jól vannak… mondjuk, még nem minden mozdulat kellemes. De nagyon jóérzés visszajönni, már komolyabb elvonási tüneteim voltak. Persze ebbe a piros Mustangban alig van, aki első látásra felismer. Könnyebben tudok haladni a tömegben. Aztán a srácokhoz érve nagy üvöltözés fogad, meg-megkapom, hogy „mi ez a tragacs, amit vettem, hol a régi kocsi, miért nem ugyanolyat vettem, stb… Mikor versenyzek megint, tök unalmas volt nélkülem…” Egyből meg vagyok hívva legalább 10 sörre, ha nem többre, csak győzzem majd szusszal. Mindenesetre mikor lecsendesedik a „vihar”, úgy döntök, hogy járok egyet.
Egy nagyobb kitérő után a nyakamba landol egy pohár, sör. Hirtelen fel se fogom, majd mikor röhögés tör ki mögöttem és ismerős a hang, megfordulok, Zolit látom meg… nocsak. Persze nem díjazom neki, hogy az egész dzsekim sörben úszik, de valahogy most mégsem tudok rá haragudni. Azonnal azzal nyúz, hogy menjek el vele sörözni. Őt a tárgyalása óta nem igen láttuk itt kint, szóval egy közel első sörös bódé felé vesszük az irányt. Közben a sört törölgetem le magamról, legszívesebben megfürdetném benne.
Kezemben a sörrel fordulunk meg, és indulnánk is vissza, mikor megpillantom Zacet. Hátulról is simán felismerem, hát, ki ha én nem? Ha jól látom nincs egyedül. El is vigyorodok. Szólok Zolinak, hogy mindjárt jövök. Egyszer csak Zac a lány karjára fogva elhúzza a korláttól, és maga felé fordítja. Kezeit a derekára teszi, valamin felnevet, majd lehajol és megcsókolja. Megtorpanok ezt a mozdulatsort látva. Vagy inkább nem is az fagyaszt le, hogy mit csinál, hanem, hogy kivel… Kicsúszik a sör is a kezemből.
Az a baj, hogy azt a lányt is nagyon könnyen felismerem hátulról. Érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, az arcizmaim pedig megfeszülnek. Nem is tudom mi zavar jobban, az hogy pont Lizt látom, hogy Zaccal látom, vagy az, hogy…
Zac előre lép egyet, azzal szó szerint a korlátnak nyomja Lizt, aki erre felnevet visszafogottan. Próbálja eltolni a derekánál fogva, de nem engedi neki. Megrázom a fejem és miután még mindig látom őket, érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Tök jó ötlet volt kijönni, tényleg. Megindulnak a lábaim feléjük, aztán csak a korláthoz sétálok melléjük. Megállok, a korlátnak háttal, úgy dőlök neki kényelmesen, karba teszem a kezem, de legszívesebben a sajgó bordáim ellenére is, nekiesnék Zacnek és addig ütném, amíg levegőt tud venni. A mellettem nyalakodókra pillantok. Zac látja a szeme sarkából, hogy valaki oda állt. Már készül is rám szólni, hogy zavarok, tűnjek el, de rám nézve felismer. Elkerekednek a szemei és szó szerint hátra ugrik Liztől.
Nagyokat pislog, nem tudja, mit mondjon.
Liz is csak pislog, és felváltva néz minket.
Ellököm magam a korláttól, elé lépek és meglököm hátra, majd ismét. Érzem, hogy a bordáim sírnak a mozdulataim miatt, de még egy harmadikat is verek a mellébe. Hagyja magát, hátrál tőlem.
Zavartan a hajába túr, a szemembe sem mer nézni.
Szinte szikrákat vetnek a szemeim. Rá pillantok, de nagyjából úgy nézek rá, mint ő rám legutóbb.
Zac tovább hátrál. – Akkor én most… – megfordul és el is siet.
Nem tudom, hogy akarok-e Lizre nézni, vagy beszélni vele. Azt sem tudom, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Egy ideig még állok ott, de végül megfordulok és Lizhez lépek.
Még a levegő is belém szorul. Ismét görcsbe rándul a gyomrom. Érzem, hogy kissé szétnyílik a szám, de másodpercekig csak tátogok, hang nem jön ki rajta. Azért rossz, mert mással volt? Vagy, mert pasival? Vagy, mert Zaccal? Lassan felé fordítom a fejem és végignézek az arcán.
Rám pillant, de csak futólag. – Miért fontos?
Megvonom a vállam. – Nem tudom – ahogy azt se, hogy mi ez a szar érzés a mellkasomban. – Miatta vagy kint?
Elmosolyodik. – Nem. Ő van itt miattam.
Most meg miért könnyebbültem meg!? Elidőzök az arcán egy kicsit, észre sem veszem, hogy igazából már-már bámulom.
A szemeimbe néz, figyel kicsit, aztán összehúzza a szemöldökét.
Felnevet. – Komolyat? Emese… az összes férfiasságát a gatyájában hordja, és még az is eltűnt, mikor meglátott. Mi komolyat lehetne akarni egy ilyentől? – úgy néz rám, mint aki tényleg választ vár.
Elmosolyodok halványan. Lehet, hogy bennem tényleg több férfiasság van, mint Zacben.
Hátranéz a tömegre.
Megvonom a vállam. – Az majd kiderül. Amúgy… – ismét a szemeibe nézek. – Laura mondta, hogy nem tettél vallomást Scottal kapcsolatban és… szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok érte. Még, ha a legutóbbi beszélgetésünk nem is sikerült valami nagyon szépre.
Elmosolyodik, és csak bólint. Hosszabb csend után ő szólal meg.
Kicsit közelebb hajolok lassan. – Te miért nem félsz tőlem?
Most már vigyorogva néz rám. – Mert nincs okom. Úgysem tudsz velem mit kezdeni.
A válaszom után elhajol előlem. – Akkor pláne – hátranéz a tömegre, csak a fejét rázza mosolyogva. – Bevihetném mindet.
Megvonja a vállát, megfordul teljesen és a korlátra könyököl.
Vigyorogva bólint. – Egy plusz pont nekik.
Kicsit eltolom magam a korláttól, hogy jobban rálássak Lizre.
Habozik egy kicsit a válasszal. – Nem, már nem – mondja végül.
Először a sajátomat gyújtom meg, majd odatartom a lángot elé.
Elmosolyodva rám pillant. – Ennyire függő ne legyél.
Felemelem a kezem és legyintek vele. – Én? Soha, semmiben – csak vigyorgok.
Figyelem egy kicsit aztán közelebb lépek. – Nem igazán – ismétlem meg. – Akkor ezek szerint… – elvigyorodok.
Felém fordítja a fejét és a szemeimbe nézve várja a folytatást. Én csak hozzá lépek, adok az arcára egy puszit és ellépek tőle.
Ismét kimentem egy versenyre, bár még mindig csak nézőként. Nem tudom, mikor fogok ismét versenyre készen kocsiba ülni. Fizikai sérüléseken kívül a lelki sérelem sem hagy teljesen nyugodni. Még mindig nem fér a fejembe, hogyan tudtam ennyire elvéteni azt a kanyart. Annyira nem rám vall a dolog. Soha nem karamboloztam még, és most… ennyire egyszerűen felborítottak? Nevetséges.
Egy ideje már nem is alkoholizáltam túl sokat, meg lehet nem is csak alkohol volt, amit ma összeittam. Bár az utolsó pár pohárnál nagyon mindegy volt már. Elég későn van már… mondjuk, pontosan nem tudom mennyi, de az igazat megvallva nem is érdekel. Egyáltalán nem vagyok időhöz kötve, nem kések el sehonnan és nem vár rám senki, így nem is idegeskedem rajta. Bevágódok a kocsiba pár utcával lejjebb pedig ki is vágódom a kocsiból. Úgy érzem, kidobom a taccsot, bár csak az érzés van meg. Hogy hogy jutottam el idáig? Jobb, ha nem kérdezik meg, csak azt tudom, hogy nem ütköztem semmivel… legalábbis azt hiszem. Nyitva hagyom az ajtót, úgy ahogy van, a zene szól… a legközelebbi fához sétálok. Megtámasztom, nehogy kidőljön… vagy inkább ő támaszt engem? Kavarog a fejem, nem is tudom mikor voltam ennyire taccson legutóbb.
A szokásos fekete farmerom van rajtam, fekete bőrkabát. Próbálom beazonosítani a hangot, de nem megy. Majd egy kéz markol bele a vállamba. Arra fordítom a fejem, de nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy azonosítani tudjam az illetőt.
Nézem egy darabig, az agyam a kérdést próbálja feldolgozni. – Mit keresel itt? – ez tűnik a legjobb válasznak a kérdésére.
Kicsit felkuncogok. – Nem bántom, ígérem – kicsit megveregetem és megpróbálok felegyenesedni kisebb nagyobb sikerrel. – Pár perc és már indulok is, csak úgy éreztem jól esne egy kis friss levegő.
Bólint. – Élvezd ki, hányj egyet, aztán haza viszlek – hátra lép egyet.
Persze! Mert az mondani olyan könnyű… én már vagy 10 perce azzal szenvedek Liz, hidd el, én is megkönnyebbülnék, ha végre sikerülne.
Ellököm magam a fától, de kicsit megingok, végül sikerül kikerülnöm Lizt, de nem sokon múlik. Szinte nekicsapódok a kocsimnak. Tovább tolom magam a volán felőli oldal felé.
Sietve kerül meg és elém áll, szigorú tekintettel néz végig rajtam.
Követem a tekintetét, majd megrázom a fejem. – A nagy lószart! Menj a dolgodra Liz…
Egy kéz csattan az arcomon. Liz keze. Megütött, pontosabban mondva pofán vágott.
Végigsimítom az arcomat lassan. Picit csíp, de fogalmam sincs mekkorát kaphattam, a bennem levő pia mennyisége nem méri fel rendesen a fájdalmat.
Láthatóan meg is lepi a kijelentésem. Talán azért mert elég magabiztosan mondtam.
Pár másodpercig nézem, aztán elmosolyodok. – Te pedig beülsz az ölembe?
– Aliz
Lép egyet, de már felém és nem a kocsija felé. Kinyírom, ha most flörtölni kezd velem. Nem veszem le róla a szemem.
Megrázza a fejét, ismét felém lép. – Nem, ahhoz most semmi hangulatom, deee lenne itt valami más.
Megölöm. Kinyírom. Tuti, hogy legalább rendesen felpofozom. Aztán magamat is, hogy ezzel a tekintettel simán meggyőzne. Ökölbe szorul a kezem.
Nagyot nyelek. Baromi nagy önuralomra van szükségem, hogy ne üssem meg. És ne csókoljam meg. Lassan bólintok.
Nagy meglepetésemre azonnal indul is az anyósülés felé. Kisebb kitérővel sikerül is megtalálnia az ajtót. Megkönnyebbülve felsóhajtok, mikor otthagy. Leállítani már nem biztos, hogy lett volna akaraterőm. Megvárom, míg beszáll, biztos, ami biztos, én csak utána szállok be. Ahogy beülök, azonnal hozzám fordul.
Megrázom a fejem, indítom a motort és rálépek a gázra.
Egyszer sem nézek rá, az utat figyelem és érezhetően sietek. Szemem sarkából azért látom, hogy hátradől, lehúzza az ablakot és rágyújt a cigijére. Aztán szabad keze a combomra csúszik, megszorítja. Én meg a kormányt szorítom meg.
Végre semleges téma. Lazul a szorításom is. – Igen, emlékszem – a hangom is lágyabb.
Baszd meg Emese! Megint megfeszülök. Hirtelen semmi hang nem jön ki a számon, muszáj megköszörülnöm a torkomat.
Nem válaszol egyből, elszívja a maradék cigijét, ami azt illeti elég kényelmesen, majd kidobja a kocsiból a csikket.
Bólintok. – Voltak – ismétlem.
Fenébe is, hogy ilyen messze lakik, de már mindjárt ott vagyunk. Az út további részében szerencsére nem szólal meg. Végül csak megérkezünk, még ha egy örökké valóságnak tűnt is. Leparkolok a ház előtt, egyből kipattanok és megkerülve a kocsit, Emese mellé megyek, hogy segíteni tudjak, ha kell. Jó is, hogy ilyen előre látó voltam. Olyan lendülettel löki ki az ajtót, hogy az majdnem kiszakad a helyéről, ő maga pedig szinte pofára esik, ha nem nyúlok utána és húzom vissza. A ház felé irányítom szó nélkül. A házhoz érve türelmesen állok mellette. Van egy olyan sejtésem, hogy végül az én kezembe kötnek ki a kulcsok. Meglepne, ha ki tudná nyitni ilyen állapotban.
Nekidől az ajtófélfának utat engedve, kezében lóbálja a kulcsot előttem, de látszik rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem ő uralja a helyzetet. Fejemet rázva lépek közelebb, kikapom a kulcsot a kezéből és két mozdulattal kitárom előtte az ajtót. Fejemmel intek, hogy menjen be. Először még a táruló ajtót tartja szemmel, majd mikor az jól láthatóan megáll, rám néz, felém lép és elkapja a derekam méghozzá határozottan csúszik végig a keze rajta. Nagyot nyelek, ráfogok a csuklójára megszorítom kicsit.
Elmosolyodik, megfeszül a keze, jelezve, hogy ilyen könnyen nem szabadulok tőle. Sajnos.
A levegő is belém szorul, görcsbe rándul a gyomrom. Még erősebben szorítok rá a csuklójára.
Közelebb lép, szinte hozzám simul. Másik keze a nyakamra csúszik. – Nem bánnád meg – mondja már csak egészen halkan.
Határozottan Liz… határozottan! Bólintok és közelebb hajolok hozzá.
Több se kell neki, amint közelebb hajolok, azonnal lesmárol. A csók szinte éget a vágytól. Követelő és elszánt. A nyelve is egyből átcsusszan a számba. Felnyögök erre a csókra. Ennyit a határozottságról… Ugyanolyan hevesen viszonzom.
Megindul háttal felfele, lassan tolni kezdem, irányítom a lépcső fele. Így, vagy úgy, de akkor is ágyba teszem. A lépcsőhöz érve eltolom magamtól.
Gyorsan megrázom a fejem. – Ne maradjunk.
Azzal el is lépek előle, elindulok felfelé. Nézem, de nem akarok megállni, végül csak elindul felfelé ő is. Bár, nem mondanám stabilnak, sem biztonságosnak. Ez az Emese, gyere csak. Nem várom meg a lépcsőn egyből a hálójába megyek. Leülök az ágyra, amikor beér, csak akkor állok fel. Odasétálok, behúzom egy kicsit, letolom a vállairól a kabátot, hagyom a földre esni. Aztán a pólója alá nyúlok, azt kezdem el felhúzni, emeli a kezét, gond nélkül sikerül leszednem róla. Ő is egyből a kabátomhoz nyúl, de eltolom a kezeit. Megfordítom, és az ágyra döntöm. Azonnal magával ránt, ismét hevesen csókol meg. Minden porcikám kívánja. Érzem, hogy éget a vágy, szinte már fáj. Sikerül elszakadnom a szájától, lefogni, és felegyenesedni. Komolyan nézek le rá.
Aztán lemászok róla és olyan gyorsan hagyom el a szobát, amilyen gyorsan csak tudom, még az ajtót is becsapom magam után. Nem bírják tovább a lábaim, összerogyok, és az ajtónak dőlök. Pár pillanat múlva könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Érzem, ahogy ismét felhergelem magam. Dühösen megtörlöm az arcom, feltápászkodom a földről, és hívok magamnak egy taxit, amit már nem vagyok képes a házban megvárni, így egy sarokkal arrébb szállok be és adom le neki azt a címet, ahol az imént Emesét szedtem össze. A kocsihoz érve azonnal bevágódom. Felnyomom a zenét és hazáig meg sem állok.