Liz látogatása után másnap egész nap olyan furcsa volt. Fájdalomcsillapítókkal elég jól elvoltam, azzal nem volt gond. Persze a dokihoz is az volt az első kérdésem, mikor mehetek haza. Azt mondta, majd ha teljesen felépülök. Na, ja… majd, mikor összeforrtak a bordáim 4 hét alatt mi? Vagy még több… Úgyhogy a továbbiakban azzal nyúztam, mi a leghamarabbi időpont, amikor saját felelősségemre távozhatok.
Ébredés után egy héttel már tök jól voltam, ezt ők is látták, úgyhogy megbeszéltük, hogy ha szerzek valakit, aki haza visz, akkor haza mehetek. Laura is volt bent egyszer… de nem akartam neki szólni, hogy vigyen már haza. Így sem éreztem olyan kellemesnek a köztünk lezajló beszélgetést, mint ezelőtt. Talán mert a megdagadt és megkékült arcom láttán nem tudott olyan szemekkel nézni rám. Talán csak mert, nem akartam beavatni a részletekbe, hogy miért is nézek így ki ahogy…
Szóval hívtam egy taxit… Igen, én taxival. Nekem is nagyon furcsa volt, nem mondom sokkal jobb érzéssel töltött volna el behuppanni a járgányomba és hazakocsikázni. Tény, hogy a bordáim, na meg úgy az egész állapotom akadályozta ezt az akciót. Arról meg ugye ne is beszéljünk, hogy nincs kocsim. Vagyis éppenséggel van, csak valahol roncs állapotban, ami valljuk be, már nem tud engem A pontból B pontba elszállítani.
Hazaérve az volt az első gondolatom, hogy mikor másznak újból a nyakamra a zsaruk, akik már ébredésem másnapján letámadtak. Hogy ezeknek nincs jobb dolguk… Felvonszolni magam az emeletre még nem megy a legjobban, de azért megküzdök vele. A karomon a horzsolások, felnyílások már egész jól néznek ki, én nem is szarakszom a bekötésükkel. Ahogy más testrészemen sem… az orrom még elég csúnya. Van rajta hegesedés is, ezenkívül meg van kicsit dagadva és már szép színes, na meg kibaszottul fáj, úgyhogy alig tudok emelni bármit is. Mondjuk az is igaz, hogy emelni akkor sem tudnék, ha az orrom ép lenne, mert a bordáim minden lépésnél sajognak, és szinte üvöltöznek velem, hogy maradjak nyugton.
A legkellemetlenebb gondolat viszont mindent egybevéve az, hogy nem áll a garázsban a verdám. Valami iszonyatosan rossz érzéssel tölt el, na meg, ahogy utoljára láttam… az is lehet, még mindig ott van, végül is ki vitte volna el? Míg ezen agyalok, egyszer csak hangos kopogtatás töri meg a csendet, és a gondolataim kiteljesedését is. Mikor a harmadik kopogás is megtörténik, arra a következtetésre jutok, ki kéne nyitni az ajtót, vagy legalábbis megnézni, hogy ki az. Feltápászkodok a kanapéról, valljuk be elég nehezen. Elvonszolom magam az ajtóig, de a kis üvegen keresztül már homályosan kék a kinti táj. Remek! Lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót. Két egyenruhás zsaru toporog az ajtómban. Rezzenéstelen arccal néznek rám.
Ha azt mondom, hogy nem? Akkor elmennek? Mindig is utáltam a zsarukat, főleg a házam körül, arról nem is beszélve, hogy kettőt. De végül bólintok egyet. Kijjebb nyitom az ajtót.
Az első bólint és belépnek, de pár lépés után megállnak, és felém fordulnak.
Ki gondolta volna?
Igaz, most tényleg határozottabban cseng a hangom, mint akkor. A sok gyógyszertől csoda, hogy egyáltalán értelmes mondatokat képes voltam összerakni. Összenéznek, láthatóan nincs kedvük itt lenni. Nem, nem leszek velük kedves. Végül bólint, ismét a magasabb.
Először elmosolyodok, hisz tisztában vagyok a ténnyel, nagyon is. Még jó, hogy ők nem tudják, amit én. Aztán megvonom a vállam. Majd egy kicsit elfintorodom, amikor belém nyilall a fájdalom.
Felsóhajt, beletúr a hajába.
Megint egymásra néznek. Nem tudnak mit tenni, nem vehetnek rá erőszakkal, hogy beszéljek. Megint bólint a magasabb, aztán szó nélkül távoznak a házamból. Bezárom utánuk az ajtót. Tudom, hogy csak a munkájukat végzik, és biztos nem két kézzel jelentkeztek, hogy ide akarnak jönni, de ettől még nem változtat a tényen, hogy Lizzel akarok beszélni. Na meg egyik zsarunak se fogok a versenyekről kitálalni. Szép is lenne. Kórház után börtön…
Végre sikerült elaludnom. A kórházban nem aludtam valami sokat annak ellenére, hogy más dolgom se lett volna. A csengőm hangja ver fel álmomból, ami nem illik bele az idilli nyugodt tájba. Fhu… már 5 percem nem lehet nyugton?!? Az ajtóhoz sétálok, közben még küzdök az ébren maradással, na meg a talpon maradással is. Ahogy meg csap a hideg levegő elég hamar magamhoz térek. Az ajtófélfának dőlve áll velem szemben Liz, kezei keresztben a mellkasán. Amint szembenézek vele, azonnal érzem, hogy már igen is éber vagyok. Elmosolyodok és kitárom az ajtót.
Ő nem mosolyog, szó nélkül lép be. A nappaliba sétál egyből, aztán megfordulva rám néz.
Megvonom a vállam és közelebb sétálok. – Veled akartam csevegni.
Bólintok egyet határozottan. – Én nem mondtam nekik, hogy most azonnal rendeljenek ide.
Felsóhajt. Inkább sztornózza a témát és leül a fotelba, előveszi a diktafont és be is kapcsolja, majd leteszi az asztalra.
Bólintok, majd leülök vele szembe a kanapéra, aztán a kis kütyüre meredek az asztalon.
Hogyne! Mondjuk Laura, és akkor tök kellemesen érezném magam köztük… Megrázom a fejem.
Összehúzza kicsit a szemeit. – Egészen biztos?
Ismét a kis kütyüt bűvölöm a szememmel, aztán sóhajtok egyet és megcsóválom a fejem.
Liz szó nélkül figyel engem. Néha rá pillantok, nem tudom mennyire hihető, hogy pont engem csak úgy földre kényszerített két kocsis. Egyébként tényleg nagyon gáz, annak ott nem úgy kellett volna történnie.
Nem nézek Lizre, még mindig a diktafont nézem. Miután hosszúra nyúlik a csend felsóhajt.
A másik meg frissen borotvált pofájú, fúj. Nem igazán szűkítettem le a kört, ezzel én is tisztában vagyok, de magam is szeretném jobban tudni, hogy néztek ki azok a rohadékok.
Megint bólint, majd elhallgat pár másodpercre. Végül komolyan a szemeimbe néz. Állom a tekintetét, de könnyen kivehető belőle, hogy nem fog tetszeni a következő kérdése.
Bólintok egyet határozottan, azt úgysem veszi a diktafon. – Nem, fogalmam sincs, mit akartak valójában, összevissza beszéltek sportkocsikról és arról, hogy lány minek vezet ilyen jó kocsit. Biztos, hogy mind kettő teljesen zakkant.
Nem veszi le rólam a szemét. – Szóval a kocsid miatt volt?
Baszd meg Liz! Miért nem tudsz egy kicsit könnyebb kérdéssel előállni? „Hogy derítsék ki kit fogtok legközelebb sittre vágni? Aztán tapossák ki belőlem a lelkemet is?” Zseniális válasz lenne. Lizen is látszik, bízik benne, hogy okosan válaszolok, nem szeretne ő sem lebukni, az állásába kerülhet.
Összeszorítja a száját, a fejét rázza. Én szinte már könyörögve nézek rá, hogy hagyja abba, kapcsolja ki azt a szart. Lepillant a diktafonra ő is, de nem tehet mást, nem várhat túl sokáig, hisz vissza lesz hallgatva a felvétel. Nagyot nyel, aztán újra rám néz.
Elgondolkozok egy kicsit. – Egy kígyótetoválás alkaron, talán egy király kobra szerűség.
Kissé türelmetlenül nézek rá. Összekulcsolom a kezem, a térdemre könyökölök. Beleharapok az ujjaimba egy kicsit, aztán sóhajtok egyet.
Még magam is meglepődök a leíráson, ahogy visszajön az emlékkép. Hátborzongatóan undorító volt.
Vége? Ugye vége? Felpillantok rá bizakodva.
Figyelem a mozdulatait, aztán őt nézem. Feláll, a zsebébe teszi a diktafont.
Pár pillanatig csak nézem, aztán én is felállok. Elmosolyodik halványan, most először mióta itt van.
Azt valahogy sejtettem, de nem akarom, hogy menjen. Még nem. Utána indulok, és finoman ráfogok a karjára, inkább simító mozdulattal, utalva rá, hogy maradjon még egy picit. Erre valószínűleg nem számított, mert az arckifejezése igen csak kérdő, amikor megfordul, és valószínűleg az is meglepi, hogy ennyire közel talál magához.
Bólintok én is egyet. – Csak – ismét lesütöm a szemem – légy óvatos.
Felsóhajt, de nem válaszol. Inkább egy másik kérdéssel áll elő.
Meglepve felhúzza a szemöldökét. – Még mindig nem dolgozok.
Lepillant a kezemre. – Nem számít. De ha nem haragszol, le kell passzolnom az anyagot a főnökömnek – ellép tőlem.
Nem fogom megint hagyni, hogy csak úgy kisétáljon azon az ajtón. Megindulok utána, két nagy lépéssel megelőzöm és bevágódok elé, ha nekem jön max szétzúzza a bordáimat, majd összeforrnak… Megtorpan és kérdőn felvonja a szemöldökét.
Megrázza a fejét. – Nem vagyok dühös. Felfogtam, elfogadtam. És most csak az számít, hogy elkapjuk ezt a két barmot.
A tekintetem a szemei között cikázik. – Ne tagadd le! Dühös vagy rám, ha nem amiatt, akkor más miatt, szóval ki vele.
Felnevet gúnyosan. – Ha „nem amiatt”, az mit takar pontosan?
Lesütöm egy kicsit a szemem. Csak tudnám, miért érdekel ennyire, hogy jóban legyünk. Vagy legalább ne haragban. – Hogy – nyelek egyet – Laurát választottam, amikor téged is választhattalak volna.
El is lép előlem és ismét az ajtó felé indul. Megvárom, míg teljesen az ajtóhoz ér, némileg már ki is nyitja, csak akkor lépek mögé, visszanyomom, és egészen hozzá simulok hátulról. Felnyög kissé és azonnal lehajtja a fejét.
Szabad kezemet a derekára csúsztatom, és kicsit megmarkolom az oldalán a ruhát. Másikkal még mindig az ajtót támasztom. Küzd ellene, de hiába a légzése már így is felgyorsult.
Egy pillanatig értetlenül nézek rá. – Mikor?
Szinte leesik az állam a kijelentésére. Megfeszül a kezem a derekán, inkább le is veszem onnan, magam mellé engedem. Oké, megfogott. Erre nincs jó válaszom. Ellököm magam az ajtótól és elhúzódik tőle.
Feljebb emeli a fejét, vár egy kicsit, hátha kap választ, de nem mozdul.
Megfordul, és a szemeimbe néz, szinte szikrákat szórnak.
Nem számítottam rá, hogy így ki fog fakadni. Felsóhajt, mikor befejezi. Megrázza a fejét és gyorsan kilép az ajtón. Határozottan húzza be maga után.
Úgy állok ott, mint egy szerencsétlen. Ha ki is tudnék rohanni utána, akkor sem biztos, hogy megtenném. Tudom, hogy igaza van… határozottan. Elbasztam, a lehető legjobban, minden értelemben.