Kockázat… 20.rész

20. rész – Emese

Liz látogatása után másnap egész nap olyan furcsa volt. Fájdalomcsillapítókkal elég jól elvoltam, azzal nem volt gond. Persze a dokihoz is az volt az első kérdésem, mikor mehetek haza. Azt mondta, majd ha teljesen felépülök. Na, ja… majd, mikor összeforrtak a bordáim 4 hét alatt mi? Vagy még több… Úgyhogy a továbbiakban azzal nyúztam, mi a leghamarabbi időpont, amikor saját felelősségemre távozhatok.

Ébredés után egy héttel már tök jól voltam, ezt ők is látták, úgyhogy megbeszéltük, hogy ha szerzek valakit, aki haza visz, akkor haza mehetek. Laura is volt bent egyszer… de nem akartam neki szólni, hogy vigyen már haza. Így sem éreztem olyan kellemesnek a köztünk lezajló beszélgetést, mint ezelőtt. Talán mert a megdagadt és megkékült arcom láttán nem tudott olyan szemekkel nézni rám. Talán csak mert, nem akartam beavatni a részletekbe, hogy miért is nézek így ki ahogy…

Szóval hívtam egy taxit… Igen, én taxival. Nekem is nagyon furcsa volt, nem mondom sokkal jobb érzéssel töltött volna el behuppanni a járgányomba és hazakocsikázni. Tény, hogy a bordáim, na meg úgy az egész állapotom akadályozta ezt az akciót. Arról meg ugye ne is beszéljünk, hogy nincs kocsim. Vagyis éppenséggel van, csak valahol roncs állapotban, ami valljuk be, már nem tud engem A pontból B pontba elszállítani.
Hazaérve az volt az első gondolatom, hogy mikor másznak újból a nyakamra a zsaruk, akik már ébredésem másnapján letámadtak. Hogy ezeknek nincs jobb dolguk… Felvonszolni magam az emeletre még nem megy a legjobban, de azért megküzdök vele. A karomon a horzsolások, felnyílások már egész jól néznek ki, én nem is szarakszom a bekötésükkel. Ahogy más testrészemen sem… az orrom még elég csúnya. Van rajta hegesedés is, ezenkívül meg van kicsit dagadva és már szép színes, na meg kibaszottul fáj, úgyhogy alig tudok emelni bármit is. Mondjuk az is igaz, hogy emelni akkor sem tudnék, ha az orrom ép lenne, mert a bordáim minden lépésnél sajognak, és szinte üvöltöznek velem, hogy maradjak nyugton.

A legkellemetlenebb gondolat viszont mindent egybevéve az, hogy nem áll a garázsban a verdám. Valami iszonyatosan rossz érzéssel tölt el, na meg, ahogy utoljára láttam… az is lehet, még mindig ott van, végül is ki vitte volna el? Míg ezen agyalok, egyszer csak hangos kopogtatás töri meg a csendet, és a gondolataim kiteljesedését is. Mikor a harmadik kopogás is megtörténik, arra a következtetésre jutok, ki kéne nyitni az ajtót, vagy legalábbis megnézni, hogy ki az. Feltápászkodok a kanapéról, valljuk be elég nehezen. Elvonszolom magam az ajtóig, de a kis üvegen keresztül már homályosan kék a kinti táj. Remek! Lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót. Két egyenruhás zsaru toporog az ajtómban. Rezzenéstelen arccal néznek rám.

• Wigner Emese? – teszi fel a kérdést az egyik, de csak formaiságból. Nyilván tisztában vannak vele, na meg az összevert arcomat nézve, más nem nagyon lehet.

Ha azt mondom, hogy nem? Akkor elmennek? Mindig is utáltam a zsarukat, főleg a házam körül, arról nem is beszélve, hogy kettőt. De végül bólintok egyet. Kijjebb nyitom az ajtót.

• Gondolom, bejönnek – ez inkább kijelentés volt, mint sem kérdés, nyilván nem az ajtóban akarnak teadélutánt tartani.

Az első bólint és belépnek, de pár lépés után megállnak, és felém fordulnak.

• Kovács őrmester vagyok, a társam pedig Horváth őrmester – szólal meg a magasabb. – Szeretnénk pár kérdést feltenni, a pár héttel ezelőtt történt esetről.

Ki gondolta volna?

• Talán a kórházi ágyon nem voltam elég meggyőző azzal kapcsolatban, hogy csak egy személynek vagyok hajlandó beszélni?

Igaz, most tényleg határozottabban cseng a hangom, mint akkor. A sok gyógyszertől csoda, hogy egyáltalán értelmes mondatokat képes voltam összerakni. Összenéznek, láthatóan nincs kedvük itt lenni. Nem, nem leszek velük kedves. Végül bólint, ismét a magasabb.

• Ő most nem tud ide jönni, egyelőre még beteg szabadságon van.

Először elmosolyodok, hisz tisztában vagyok a ténnyel, nagyon is. Még jó, hogy ők nem tudják, amit én. Aztán megvonom a vállam. Majd egy kicsit elfintorodom, amikor belém nyilall a fájdalom.

• Akkor ez a kihallgatás még várat magára egy kicsit.

Felsóhajt, beletúr a hajába.

• Kérem, működjön együtt. Csak pár kérdésről lenne szó. Segíteni szeretnénk.
• Azt a „csak pár kérdést”, nagyon szívesen megválaszolom Csongrád őrmesternek.

Megint egymásra néznek. Nem tudnak mit tenni, nem vehetnek rá erőszakkal, hogy beszéljek. Megint bólint a magasabb, aztán szó nélkül távoznak a házamból. Bezárom utánuk az ajtót. Tudom, hogy csak a munkájukat végzik, és biztos nem két kézzel jelentkeztek, hogy ide akarnak jönni, de ettől még nem változtat a tényen, hogy Lizzel akarok beszélni. Na meg egyik zsarunak se fogok a versenyekről kitálalni. Szép is lenne. Kórház után börtön…

Végre sikerült elaludnom. A kórházban nem aludtam valami sokat annak ellenére, hogy más dolgom se lett volna. A csengőm hangja ver fel álmomból, ami nem illik bele az idilli nyugodt tájba. Fhu… már 5 percem nem lehet nyugton?!? Az ajtóhoz sétálok, közben még küzdök az ébren maradással, na meg a talpon maradással is. Ahogy meg csap a hideg levegő elég hamar magamhoz térek. Az ajtófélfának dőlve áll velem szemben Liz, kezei keresztben a mellkasán. Amint szembenézek vele, azonnal érzem, hogy már igen is éber vagyok. Elmosolyodok és kitárom az ajtót.

• Ez elég gyorsan ment.

Ő nem mosolyog, szó nélkül lép be. A nappaliba sétál egyből, aztán megfordulva rám néz.

• Miért nem tudtál nekik beszélni?

Megvonom a vállam és közelebb sétálok. – Veled akartam csevegni.

• Rémlik, hogy nem dolgozok? – oldalra dönti kicsit a fejét.

Bólintok egyet határozottan. – Én nem mondtam nekik, hogy most azonnal rendeljenek ide.

Felsóhajt. Inkább sztornózza a témát és leül a fotelba, előveszi a diktafont és be is kapcsolja, majd leteszi az asztalra.

• Ülj le, kérlek.

Bólintok, majd leülök vele szembe a kanapéra, aztán a kis kütyüre meredek az asztalon.

• Szeretnéd, ha ügyvéd is jelen lenne?

Hogyne! Mondjuk Laura, és akkor tök kellemesen érezném magam köztük… Megrázom a fejem.

• Nincs szükségem rá.

Összehúzza kicsit a szemeit. – Egészen biztos?

• Egészen.
• Rendben – hátradől a fotelban. – Akkor kérlek, meséld el mi történt. Részletesen.

Ismét a kis kütyüt bűvölöm a szememmel, aztán sóhajtok egyet és megcsóválom a fejem.

• Szóval, épp egy baráti találkozó után voltam úton… Egyszer csak feltűnt mögöttem két fekete kocsi. Először nem láttam rendesen a márkát, mert a reflektoruk szinte kivilágította a szemem. Eleinte nem is igen foglalkoztam velük, de aztán az egyik belém hajtott hátulról. Erőszakosnak tűntek, ekkor néztem csak jobban meg a kocsikat is, Audi mindkettő. Megpróbáltam lehagyni őket, de közös erővel felborítottak.

Liz szó nélkül figyel engem. Néha rá pillantok, nem tudom mennyire hihető, hogy pont engem csak úgy földre kényszerített két kocsis. Egyébként tényleg nagyon gáz, annak ott nem úgy kellett volna történnie.

• Majd, mikor próbáltam összeszedni magam, kimászni a roncsok alól – folytatom – az egyik már meg is ragadott és nekem esett. Próbáltam védekezni, de nem ment. Túlerőben voltak – elhallgatok.

Nem nézek Lizre, még mindig a diktafont nézem. Miután hosszúra nyúlik a csend felsóhajt.

• Az arcukat láttad? Próbáld meg leírni őket.
• Félhomály volt, elég rosszul tudtam tájékozódni.
• Hányan voltak amúgy? – vág a szavamba.
• Ketten… nagydarab 190 körüli mindkettő. Vagy fekete, vagy barna haj, az egyiknek körszakálla volt.

A másik meg frissen borotvált pofájú, fúj. Nem igazán szűkítettem le a kört, ezzel én is tisztában vagyok, de magam is szeretném jobban tudni, hogy néztek ki azok a rohadékok.

• Szóval két fekete Audi. Rendszámuk? Típusuk?
• Rendszámot nem láttam, a típus az „rs6”-os volt mindkettő.

Megint bólint, majd elhallgat pár másodpercre. Végül komolyan a szemeimbe néz. Állom a tekintetét, de könnyen kivehető belőle, hogy nem fog tetszeni a következő kérdése.

• Van fogalmad róla, hogy milyen indíttatásból támadtak meg?

Bólintok egyet határozottan, azt úgysem veszi a diktafon. – Nem, fogalmam sincs, mit akartak valójában, összevissza beszéltek sportkocsikról és arról, hogy lány minek vezet ilyen jó kocsit. Biztos, hogy mind kettő teljesen zakkant.

Nem veszi le rólam a szemét. – Szóval a kocsid miatt volt?

• Azt mondták, hogy a főnöküktől kapták a parancsot, de azt nem említették, ki lenne az.
• És mégis mi volt pontosan az a parancs?

Baszd meg Liz! Miért nem tudsz egy kicsit könnyebb kérdéssel előállni? „Hogy derítsék ki kit fogtok legközelebb sittre vágni? Aztán tapossák ki belőlem a lelkemet is?” Zseniális válasz lenne. Lizen is látszik, bízik benne, hogy okosan válaszolok, nem szeretne ő sem lebukni, az állásába kerülhet.

• Az, hogy gyűjtsenek be minél több jó verdát. Csak mivel én elvétettem, és szinte ronggyá törtem az autót, így dühösek lettek. Elvileg napok óta szemeztek a kocsimmal, mert nagyon bejött a főnöküknek, Viszont, egy ronccsal már mégsem állíthatnak oda elé.

Összeszorítja a száját, a fejét rázza. Én szinte már könyörögve nézek rá, hogy hagyja abba, kapcsolja ki azt a szart. Lepillant a diktafonra ő is, de nem tehet mást, nem várhat túl sokáig, hisz vissza lesz hallgatva a felvétel. Nagyot nyel, aztán újra rám néz.

• Nyilván lenne pénzük egy sajátra.
• Vagy az Audik is lopottak voltak.
• Talán – láthatóan nem tetszik neki a válasz. – Volt rajtuk, vagy náluk valami, bármi, amivel könnyebb lenne beazonosítani őket? Például tetoválás, vagy ékszer?

Elgondolkozok egy kicsit. – Egy kígyótetoválás alkaron, talán egy király kobra szerűség.

• Azt is meg tudod mondani, hogy melyik kezén?
• Bal, ha jól emlékszem. A másik fickónak pedig heges volt az arca.
• A hegek hol voltak?

Kissé türelmetlenül nézek rá. Összekulcsolom a kezem, a térdemre könyökölök. Beleharapok az ujjaimba egy kicsit, aztán sóhajtok egyet.

• Jobb oldalt végig hosszan, meg az állánál egy kisebb.

Még magam is meglepődök a leíráson, ahogy visszajön az emlékkép. Hátborzongatóan undorító volt.

• Van még valami, amit fontosnak tartasz?

Vége? Ugye vége? Felpillantok rá bizakodva.

• Nem, nincsen semmi más.
• Rendben, akkor egyelőre végeztünk – előrehajol a diktafonhoz és megállítja, aztán nagyot sóhajtva maga elé bámul.

Figyelem a mozdulatait, aztán őt nézem. Feláll, a zsebébe teszi a diktafont.

• Akkor, én megyek is.

Pár pillanatig csak nézem, aztán én is felállok. Elmosolyodik halványan, most először mióta itt van.

• Maradj csak, kitalálok – el is indul az ajtó fel.

Azt valahogy sejtettem, de nem akarom, hogy menjen. Még nem. Utána indulok, és finoman ráfogok a karjára, inkább simító mozdulattal, utalva rá, hogy maradjon még egy picit. Erre valószínűleg nem számított, mert az arckifejezése igen csak kérdő, amikor megfordul, és valószínűleg az is meglepi, hogy ennyire közel talál magához.

• Liz… ezek nem viccelnek, a főnöküket akarják, és mindenre készek – mondom halkan, majd lassan a szemeibe nézek.
• Kurva nagy szarban vagyunk, én is tisztában vagyok vele. Megpróbálom elintézni valahogy.

Bólintok én is egyet. – Csak – ismét lesütöm a szemem – légy óvatos.

Felsóhajt, de nem válaszol. Inkább egy másik kérdéssel áll elő.

• Szeretnél rendőri felügyeletet ide?
• Hmm, és megkapnálak téged? – elmosolyodok.

Meglepve felhúzza a szemöldökét. – Még mindig nem dolgozok.

• Még mindig tisztában vagyok vele – ismét a kezéhez nyúlok és végigsimítok rajta. – Nézd, sajnálom, hogy legutóbb akkora fasz voltam.

Lepillant a kezemre. – Nem számít. De ha nem haragszol, le kell passzolnom az anyagot a főnökömnek – ellép tőlem.

Nem fogom megint hagyni, hogy csak úgy kisétáljon azon az ajtón. Megindulok utána, két nagy lépéssel megelőzöm és bevágódok elé, ha nekem jön max szétzúzza a bordáimat, majd összeforrnak… Megtorpan és kérdőn felvonja a szemöldökét.

• Akkor mi az, ami számít? – nézek a szemeibe. – Tudom, mikor vagy dühös rám, és most az vagy. Ennyire azért már ismerlek.

Megrázza a fejét. – Nem vagyok dühös. Felfogtam, elfogadtam. És most csak az számít, hogy elkapjuk ezt a két barmot.

A tekintetem a szemei között cikázik. – Ne tagadd le! Dühös vagy rám, ha nem amiatt, akkor más miatt, szóval ki vele.

Felnevet gúnyosan. – Ha „nem amiatt”, az mit takar pontosan?

Lesütöm egy kicsit a szemem. Csak tudnám, miért érdekel ennyire, hogy jóban legyünk. Vagy legalább ne haragban. – Hogy – nyelek egyet – Laurát választottam, amikor téged is választhattalak volna.

• Nézd, tényleg nem haragszom. Nem mondom, hogy jól esett, de nem te vagy az első, aki pofára ejt. Mással is megesik, túl fogom élni.
• Rendben, akkor mi az oka, hogy pikkelsz rám?
• Nem pikkelek, ezt úgy hívják, hogy közöny.

El is lép előlem és ismét az ajtó felé indul. Megvárom, míg teljesen az ajtóhoz ér, némileg már ki is nyitja, csak akkor lépek mögé, visszanyomom, és egészen hozzá simulok hátulról. Felnyög kissé és azonnal lehajtja a fejét.

• Ezt úgy hívják, pikkelsz rám – suttogom a fülébe – inkább felőrlöd magadban, minthogy közöld velem.

Szabad kezemet a derekára csúsztatom, és kicsit megmarkolom az oldalán a ruhát. Másikkal még mindig az ajtót támasztom. Küzd ellene, de hiába a légzése már így is felgyorsult.

• Miért hazudtál nekem? – suttogja.

Egy pillanatig értetlenül nézek rá. – Mikor?

• Tudtad, hogy Scott lőtt meg – közli határozottan.

Szinte leesik az állam a kijelentésére. Megfeszül a kezem a derekán, inkább le is veszem onnan, magam mellé engedem. Oké, megfogott. Erre nincs jó válaszom. Ellököm magam az ajtótól és elhúzódik tőle.

Feljebb emeli a fejét, vár egy kicsit, hátha kap választ, de nem mozdul.

• Akkor ésszerű megoldásnak tűnt – mondom végül alig hallhatóan. – Aztán meg már nem volt pofám közölni veled.

Megfordul, és a szemeimbe néz, szinte szikrákat szórnak.

• Majdnem ott hagytam a fogamat, csak mert segíteni akartam. Csak a szerencsémen múlt, hogy az a szarrágó nem ért a fegyverekhez, és balfasz volt! A fejembe is kaphattam volna azt a golyót! Itt lihegsz a nyakamba, majd megőrülsz azért, hogy megdugjalak, közben azt véded, aki majdnem kinyírt. Mondd, Emese mégis mit vársz tőlem? Mit akarsz még?! Mert abban biztos lehetsz, hogy jó ideig nem fog szabadulni a rácsok mögül, ha ez rajtam múlik!

Nem számítottam rá, hogy így ki fog fakadni. Felsóhajt, mikor befejezi. Megrázza a fejét és gyorsan kilép az ajtón. Határozottan húzza be maga után.

Úgy állok ott, mint egy szerencsétlen. Ha ki is tudnék rohanni utána, akkor sem biztos, hogy megtenném. Tudom, hogy igaza van… határozottan. Elbasztam, a lehető legjobban, minden értelemben.