Mióta Laura közölte, hogy Emese kórházba került, egy perc nyugtom sincs. Szinte folyamatosan rá gondolok, de nem bírom rávenni magam, hogy bemenjek hozzá, vagy megkérdezzem, mi van vele. Dühít, hogy pattintott amiatt a liba miatt, és még hazudott is nekem. Cseszd meg Emese! Úgy döntök, hogy kinézek az esti versenyre, hátha látok valami érdekeset, de még kényszerpihenőn vagyok, így se jelvényt, se fegyvert nem viszek magammal, teljes mértékben civil leszek. Csupán egy nézelődő. Pár utcával arrébb parkolok le, a többi utat gyalog teszem meg. Rögtön veszek egy sört magamnak, és elindulok a tömegben. Egy sima farmer, fekete feszesebb póló és szintén fekete dzseki van rajtam, de a kevésbé nőies fajtából. Felsétálok az egyik lelátóra, de nem ülök le, a korlátra könyökölve nézelődök és a változatosság kedvéért Emesén jár az agyam. Egyszer csak megszólal a hangos bemondóban a már jól ismert hang, aki a versenyeket szokta bejelenteni. “Sajnálattal közöljük… hogy Wigner Emese a mai nap folyamán nem tud versenybe szállni, de helyette nagy örömmel köszönthetjük Klávári Zsoltot”. A tömeg szinte tombol, de nem jó értelemben. Összerándul a gyomrom a név hallatán. Teljes felháborodás tör ki a tömegben. Én csak nagyot kortyolok a sörből, lehet valami keményebb is kellett volna vennem. Többet nem hajlandóak nyilatkozni, és lassan kezd is csitulni a felzajdulás.
Az embereket nézem, figyelem, de nem látok semmi gyanúsat. Bár nem mintha bármit is tehetnék, csak a mobilom, tárcám és a kulcsom van nálam. Magas sarkú kopogását hallom, de nem is figyelek oda rá, viszont amikor közvetlenül mellettem szűnik meg a hangja, arra már oda fordulok. Meglepve nézek végig a mellettem álló… lányon? Jézusom, hány éves lehet? Sötétbarna haja teljesen kiengedve, néhol egy-egy tincs hullámos, de többségében egyenes. Elmosolyodok, ahogy lejjebb nézve meglátom a rövidgatyát harisnyával. Magasabb szárú fekete csizmaféle van a lábán, feljebb fehér topp és egy barna kabát.
Elmosolyodik, de nem reagál, a zsebébe túr és cigit vesz elő. Miután nem kapok választ, nem is nézek rá. A versenyre készülődőket figyelem, látok pár ismerős arcot.
Rápillantok, majd bólintok. Zsebemből előtúrom a gyújtót, majd meggyújtom és felé tartom. Megint a pályára pillantok. Hm, vajon Zack itt van? Meggyújtja a cigijét, kifújja a füstöt.
Értetlenül nézek rá. – Tessék?
Gyújtómra nézek, aztán megint rá. Mosolyogva felé fordulok kicsit.
Felnevetek. – Ugyan… ilyenek nélkül is lehet szexelni – megint végignézek rajta.
Alig bírom ki, hogy ne vigyorogjak. Kicsit közelebb hajolok, halkabbra veszem a hangom.
Teljesen nyugodtan néz rám, talán kicsit kihívóan is. – Szexelni.
Állom a tekintetét, összehúzom a szemeimet. – Talán úgy nézek ki?
Megvonja a vállát és ismét kifújja a füstöt. – Azt nem mondanám, de én szívesen lefeküdnék veled – elvigyorodik.
Akaratlanul is felnevetek. – Szóval a másik csapatban játszol – lepillantok a combjaira – meg nem mondtam volna.
Jobban felé fordulok. Mosolyra húzódik a szám, bár magam sem értem miért fogadom a közeledését. Semmi kedvem a társasághoz, pláne az ilyenhez.
Megemeli a kezét és a dzsekim szélére fog, meghúz kicsit, de csak finoman.
Én is elvigyorodok, ezúttal én lépek közelebb hozzá. – És mi van, ha találsz egyet?
Bólintok, egyik kezemet a derekára csúsztatom, még közelebb hajolok.
Csak lazán eloltja a cigijét a mellettünk levő korláton. Nem zavartatja magát. Minden kis parázsdarabot elnyomkod. Aztán újból rám néz, közelebb hajol, ráfog a csuklómra a derekánál. Megfeszítem a kezem jelezve, hogy nem fogom elengedni. Azzal gondolkozás nélkül lesmárol. A csók vad és várakozó. Bevallom, meglep ez a fajta válasz, de nem tiltakozok, sőt. Hamar felveszem a ritmusát, legalább addig is eltereli a figyelmemet. Másik kezével ő fog a derekamra és megfordul velem, a korlátnak dönt, aztán a keze átcsúszik a derekamról a korlátra. A csókot egy pillanatra sem hagyja abba. Mosolygok rajta, hagyom magam. Két kézzel fogom a derekát aztán lejjebb csúsznak a kezeim és a fenekébe markolok, teljesen magamhoz húzom. Hozzám simul, kicsit még ritmusra is mozgatja a csípőjét a felszűrődő zenére.
Elszakad a számtól, a nyakamra tér, beleharap picit meg is szívja. Felszisszenek, megint megmarkolom a fenekét.
Én is nevetek, álla alá nyúlok, megemelem a fejét és megcsókolom. – És ha rögtön elvinne valahova? – suttogom a szájába. Megáll a csókkal, de csak, hogy fel tudjon kacagni.
Elmosolyodok. – És mégis miért nem? – kezemet nem veszem le a fenekéről, simogatom, ahogy mozgatja a csípőjét.
Megvonja a vállát. – Túl könnyű lenne.
Az egyik kezem a derekadra csúszik a pólója alá. – Talán az nem izgalmas, hogy a következő alkalommal is ugyanígy kelleni fogsz-e neki? Ha már most megadod magad… mi marad legközelebbre?
Legutóbb?? Ritkán élek át akkora orgazmust, mint Vele… Nagyot nyelek, megrándul az arcom is.
Bár az is igaz, hogy legutóbb simán elhajtott egy másik nő miatt. – Gyere velem – mondom gyorsan. – Reggel hazaviszlek. – Elgondolkozva néz rám, de aztán megrázza a fejét.
Érzem, hogy kezdek beindulni, valahogy le kell vezetnem a feszültséget. – Miért nem?
Lepillantok a kezére. – Mert te is vágysz rá. Akkor meg miért ne? – nyakához hajolok, belecsókolok.
Elmosolyodik, valószínűleg tetszik neki, hogy ilyen lazán megfűzött. – Mert ha első körben lefekszünk az illetővel, az nem bizonyít tartást – elhúzza a kezét.
Nyelve hevesen fut végig az ajkamon majd a nyelvemen. Nyitom a számat, rögtön beszívom a nyelvét. Simogatom az enyémmel, majd átcsúsztatom a szájába. Elengedi a korlátot, azzal a kezével is a felsőm alá nyúl, de most fel egészen a melltartómig, azon keresztül markolja meg a mellem. Elmosolyodok, elszakadok a szájától.
Bólint. – Miért akarod ilyen hamar letudni?
Nem vagyok hajlandó konkrét választ adni, az arcát figyelem. Kezdek rájönni, hogy nem is tetszik igazán. Jézusom, mi van velem..?
Meglep a témaváltás, megvonom a vállam. – Nem gyakran járok ilyen helyekre, csak jobb programnak tűnt, mint egyedül ülni otthon.
Elvigyorodik. – Már majdnem azt hittem, te is csak egy ember miatt jársz ki. És azért vagy ilyen elkeseredett, mert ma nem tudott jönni. De megnyugodtam, hogy van még nő, aki nincs megveszve érte.
Nem tudott jönni?? A fenébe! Megrándul a kezem, így megint a fenekébe markolok.
Elvigyorodok. – Nem én kezdtem a beszélgetést 7év szexel. Én csak annyit kértem, hogy gyere velem.
Bólint. – Oké, menjünk – tesz egy lépést hátra.
Ellököm magam a korláttól, hozzá lépve adok egy puszit a szájára, majd intek a fejemmel és elindulok. Végre… már majdnem elküldtem a fenébe. Hülye liba. Amint kiérünk az emberek közül, a derekára teszem a kezem, és úgy viszem a kocsim felé.
Ráfog a kezem végére összekulcsolja az ujjainkat. – Köszi, de nem vagyok szomjas.
Felnevetek. – Nem vízre gondoltam. Töményre sem vágysz?
Mosolyogva a fejemet rázom. – Ugyan, anélkül is velem jössz. Csak gondoltam veszek neked valamit, ha jól esne.
Hozzám hajol és ad egy puszit az arcomra, aztán a fülemnél marad.
Elvigyorodok. – Megkapod, ne aggódj – kezem lecsúszik a fenekére, megmarkolom. A kocsihoz sietek vele, aztán szó szerint haza száguldok.
Összerezzenek, ahogy meghallom a csengőt. Mindig is utáltam a hangját. Leteszem a bögrét és a könyvet a kezemből, bár nem várok senkit, már egy hete nem élek abban a tudatban, hogy Emese egyszer csak majd bekopog, ötletem sincs, ki lehet. Megyek, megnézem. Kinyitom az ajtót és kilépek, aztán ledöbbenek, mikor meglátom a kapunak támaszkodó srácot. Zac?? Felkapja a fejét, mikor nyílik az ajtó, aztán elmosolyodik, mikor meglát. Az én arcomon egyáltalán nincs mosoly. Gyanúsan méregetem, ahogy felé indulok.
Végig nézek rajta. – Mit keresel itt? – honnan tudja a címemet??
Nyel egyet. – Inkább kit keresek itt. Mit tudsz Emeséről?
Sötét árnyék fut végig az arcomon, nagyot nyelek. – Az attól függ, mit kéne tudnom róla.
Karba teszi a kezét, gyanakodva pillant végig rajtam. – Elérhetetlen, pedig fontos lenne beszélnem vele. És vagy csajozik… vagy… – kicsit elgondolkozik.
Felhúzom a szemöldököm, várom, hogy befejezze, de végül rákérdezek.
Bólintok. – Talált süllyedt. Kórházban van.
Elkerekednek a szemei, szinte az álla is leesik. – Kórházban? – látszik, ahogy lefagy a kezdeti mosoly az arcáról.
Erre még jobban kiül a döbbenet az arcára. – Egy hete? Mi van?! – kisebb szünet után szinte felordít. – Ó, hogy az a!..
Felsóhajtok, kinyitom a „kaput” előtte. – Bejössz? – még a végén itt ájul el nekem. Bólint és elindul felém. Megvárom, míg elsétál előttem, aztán visszahajtom a kaput. Előre megyek, a konyhába vezetem.
Kicsit haboz a válasszal, de végül bólint. – Lehet, hogy lenne tippem, de nagyon rossz vége lenne, ha az igaz.
Nagyot nyelek. – Miért vállalnának be egy ilyet? Nagyobb gáz lehet nekik, ha lebuknak, mint egy sima vereség.
Közelebb hajol. – Liz… nem ismerted ki még kellőképp az ilyen embereket? Nem számít nekik.
A fejemet rázom.
A vízre néz, de nem nyúl hozzá. – Honnan tudod, hogy bent van?
Lesütöm a szemem egy pillanatra. – Pont az ügyvédjével beszéltem, amikor felhívták a kórházból.
Megvonom a vállam kortyolok a saját innivalómból. – Fogalmam sincs, de én tőle tudom.
Gyanakodva néz rám. – Na de Aliz… ugyan, ne mondd, hogy pont te nem akartál utána kutatni. Hisz, Emeséről van szó.
Értetlenül nézek rá. – Hogy érted?
Megkönnyebbülök, hogy rögtön eltereli a témát. Még el is mosolyodok.
Meglep ez a kijelentése, de felnevetek. – Sose voltál normális – mondom felé fordulva. – Idd meg, ki fogsz száradni – mutatok a pohárra.
A pohárra pillant, felemeli és belekortyol. – Kevertél bele nekem valami cukiságot? – aztán lehúzza, és az asztalra teszi az üres poharat. Én csak tovább vigyorgok.
Követem a szememmel, összehúzom a szemöldökömet. – Csak a drog miatt.
Megint felnevetek, a fejemet rázom. – Milyen álmokban ringatod magad.
Ismét közelebb sétál. – Na és milyenek lennének azok az álmok, egy zsaru álmai mellett..?
Próbálok komoly maradni, de nehezen megy. – Egy zsaru álma, hogy elkapja, és rács mögé dugja a piti kis bűnözőket. Mint te…
Lassan végignézek rajta, ahogy elém áll. – Ő dehogynem. Rács mögé akarom dugni, tudod… kellemeset a hasznossal.
Megvonom a vállam. – Szereti a meglepetéseket. Legalábbis azokat, amiket tőlem kap – vigyorgok.
Még a számat is eltátom kicsit erre a nézésre. Hozzá hajolok, ujjamat a mellkasához nyomom.
Az asztalhoz lépek, fogom a könyvemet. – Akár lehet is… és ki a szerencsétlen áldozat? – vigyorgok és otthagyom, a nappaliba megyek.
A könyvespolchoz megyek, helyére teszem a könyvet. – Akkor jobban utálsz, mint gondoltam – megfordulok és ránézek. – Miért mindig az elérhetetlenek kellenek neked? Annyi csaj odavan érted.
Felkuncog. – Nem szeretem a könnyű nőket. Viszont te…
Keresztbe teszem a kezemet. A fenébe is! Perzseli a tekintete a bőrömet. Nem akarok tudni róla mik játszódtak már le a fejében.
Megint közelebb sétál hozzám. – Talán miattad hajlandó lennék félretenni egy kicsit. Végülis, a múltkor sem nyomtál fel – elém lép és a keze most finoman érinti az arcom ott, ahova múltkor a pofont kaptam.
Megint ellépek előle és a konyha felé indulok.
Feltöltöm a vízforralót, majd bekapcsolom. A pultnak dőlök, rá nézek. – Elmondtam hol van Emese, szólj a többieknek, és tipli van.
Emese nézett rám ilyen tekintettel korábban, amikor szexelni akart. Vicces, hogy mindketten rá vágyunk, és most itt vagyunk összezárva nélküle.
Már majdnem hozzám ér, mikor kinyújtja a kezét és a derekamra fog. – Mert láttam múltkor is, hogy milyen tekintettel néztél rám. Az „utállak” tekinteted, csak az álca, azzal próbálsz meg elriasztani.
Kiráz a hideg tőle, ahogy a derekamra fog. – Talán remekül színészkedek és bármit elhitetek veled.
Lepillantok a szájára, ami már mosolyog. – Kérdezd meg Emesét.
Kisterpeszben áll meg előttem, a tekintete ég a vágytól. – Mindig is vágytam rád, csak mindig fasz voltam és sosem vallottam be.
Kezdem sejteni, hogy ez már nem szórakozás, és ez látszik is rajtam a döbbenet kiül az arcomra.
Elmosolyodik lágyan. – Arról, hogy megőrülök érted, csak nem tudom… mindig is túl menő voltam ahhoz, hogy bevalljam. Pedig, ha félretenném ezt a dolgot…
Erősebben fog rá a derekamra. Felnyögök halkan, ahogy megszorítja.
Elvigyorodok, erősebben szorítok a csuklójára. – Kezdésnek jó a konyha is?
Ha akarnám, sem tudnám letörölni a mosolyt az arcomról, de nem is akarom.
Megrázom a fejem. – Nem fogok randizni veled.
Megint megfeszül a kezem a csuklóján, nagyot nyelek, túlságosan is nagyot.
Lesütöm a szemem egy pillanatra. Sajnos túl hosszú pillanatra, elég hosszú ahhoz, hogy már késő legyen tiltakozni. Úgyhogy inkább meg sem szólalok. Keze a hátamra csúszik. Ahogy a hátamhoz ér a keze, engedek a csuklóján és a kezem a vállára csúszik. Figyeli a mozdulataimat. Vár még némi eltaszítást és tiltakozást is, de nem kapja meg. Felváltva néz a szemeimbe és a számra. Közelebb hajol, de csak egy puszival kezd a számon. Tanácstalanul nézek rá. Fogalmam sincs mikor éreztem így magam legutóbb. A puszira sem reagálok semmit, nem tiltakozok. Eszembe jut az aktus, amikor utoljára voltam pasival, mintha ezer éve lett volna.
Megszorítom a vállát és magamhoz húzom. Megcsókolom, hevesebben, mint a puszija volt. Elmosolyodik, de azonnal visszacsókol. Már ő is hevesebben, mint az előbb. Másik keze a derekamra csúszik, hozzá nyom a pultnak. A szájába nyögök, mindkét kezemmel átkarolom a nyakát.
A hajába túrok, megmarkolom és hátrahúzom a fejét.
Felemeli kicsit a kezeit védekezően – Jó, jó… nyugi már – aztán visszacsúsztatja, de már a felsőm alá nyúl be. Megmarkolja két oldalról a derekam, megemel és felrak a pultra. Elmosolyodok, segítek, hogy könnyebben felültessen. Szétteszem a lábam és a pólójánál fogva húzom magamhoz a lábaim közé. Nyelvem egyből a szájában köt ki. Nem késlekedik sokat, megmarkolja a pólómat és felfelé kezdi húzni, elszakad a számtól és a nyakamat kezdi csókolgatni. Oldalra döntöm kicsit a fejem. A mellkasát és a vállát simogatom, markolom. Nem értem mi van velem, de már nem is érdekel. Felemelem a kezeimet és megadom magam neki.
Munka után, késő délután mégis úgy döntök, hogy bemegyek a kórházba. Két hét telt el. Nem bírom tovább, látnom kell Emesét, beszélni vele. A rendőrségről egyenesen oda megyek, át sem öltözök. A járőrös gatyám van rajtam, meg fekete póló a kabátot a kocsiban hagyom. Útbaigazítást kérek, végül sikerül megtalálnom a kórtermet, ahol fekszik, de nem akarok hinni a szememnek, mikor meglátom. Egy doki lép be a terembe alig az után, hogy bementem.
Elmosolyodik, ahogy azt általában az orvosok tenni szokták, hogy ne érezzem nagyon súlyosnak a helyzetet.
Figyelmesen nézem a dokit, majd követem a tekintetét. Pocsékul néz ki, kár is szépíteni.
Majd kiesnek a szemeim, mikor meghallom. – Hogy, tessék?
Megcsóválja a fejét egy kicsit. – Rendesen ellátták, de az életfunkciói szerencsére rendben vannak.
A fejemet rázom, aztán kicsit zavartan nézek rá. – Öö… nem… nem igazán. Csak egy ismerős.
Bólint egyet. – És, esetleg ismeri a hozzátartozóit? A másik hölgy, aki bejár hozzá, nem tudott segíteni.
Legszívesebben ökölbe szorítanám a kezemet. Lassan megrázom a fejem.
Kicsit sajnálkozva pillant vissza Emesére.
Csak bólintok neki, aztán az ágy mellé sétálok, amikor egyedül maradok. Nézem az arcát egy ideig, de nem tudom, mit mondjak. Tele van karcolásokkal, kisebb nagyobb horzsolásokkal. Az orra is szépen le van kötve, és a fejét is összeragaszthatták. A karja szintén bekötözve, de csak a nagyobb horzsolások, felszakadások. Szép kis monoklit is sikerült szereznie. Nem tudom, mit mondhatnék. Vagy, hogy lenne-e értelme beszélnem, bár elvileg a kómában lévők a helyzettől függetlenül hallják a környezetüket. Felsóhajtok, megrázom a fejem és az ablakhoz sétálok, kibámulok rajta. Egy idő után már nem is figyelek rá, csak állok, és bámulok ki a fejemből. Fogalmam sincs, mennyi ideje lehetek már itt, de kezd sötétedni. Semmi eredmény, lassan indulhatok haza. Megfordulok, és megint mellé sétálok. Ahogy ott állok mellette egyszer csak nyögés hagyja el a száját. Szinte hátra ugrok, ahogy meghallom.
Felém fordul a feje, de csak nagyon lassan. Szólna is, de nem jön ki hang a torkán. Megköszörüli egy kicsit. Nem lehet igaz, hogy most ébred fel. Ilyen nincs. Kezére teszem a kezem.
Megrándul a keze az érintésemre. – Ne… – nyögi ki nagyon halkan.
Közelebb hajolok hozzá. – Mi? Miért ne?
Elmosolyodok, tipikus…
Felé nyúlok, óvatosan megsimítom az arcát. – Ne beszélj, pihenj. Minden rendben lesz.
Próbál ráfogni a kezemre, de csak nagyon halványan sikerül neki. – Ilyen szar állapotban jobb lenne, ha nem lennél mellettem. Elmegy tőlem a maradék kedved is.
Lágyan mosolygok rá. – Ugyan, ne beszélj butaságokat – nocsak, nem emlékszik, hogy pont ő hajtott el engem?
Lesütöm a szemem egy pillanatra. – Tudni akartam, hogy vagy.
Lenéz a testének azon részeire, amiket lát, majd ismét visszapillant. Elgondolkozik kicsit.
Elkomorulok, megfeszül a testem. – Mi van vele?
Most én nézek értetlenül. – Tegnap? Emese, két hete fekszel itt. És… ő volt az első, aki megtudta.
Remélem, nem látszik nagyon az arcomon, mennyire kellemetlen a téma. Felsóhajtok.
Bólintok. – Pont bent volt nálam, mikor felhívták.
Nem értem miről beszél, de inkább ráhagyom. Felém kapja a tekintetét hirtelen.
Értetlenül hőkölök hátra, még a kezét is elengedem. – Iiigen… miért ne lennék?
Az ajtó felé lépek.
Megállok, visszanézek. – Igen?
Remek! Görcsbe rándul a gyomrom. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha valaki gyomorszájon vág. Csak bólintok, hogy tudomásul vettem és szó nélkül hagyom ott. Olyan gyorsan le akarok lépni onnan, amilyen gyorsan csak tudok. Még szólni is elfelejtek a dokinak.