Kockázat… 19.rész

19. rész – Aliz

 

Mióta Laura közölte, hogy Emese kórházba került, egy perc nyugtom sincs. Szinte folyamatosan rá gondolok, de nem bírom rávenni magam, hogy bemenjek hozzá, vagy megkérdezzem, mi van vele. Dühít, hogy pattintott amiatt a liba miatt, és még hazudott is nekem. Cseszd meg Emese! Úgy döntök, hogy kinézek az esti versenyre, hátha látok valami érdekeset, de még kényszerpihenőn vagyok, így se jelvényt, se fegyvert nem viszek magammal, teljes mértékben civil leszek. Csupán egy nézelődő. Pár utcával arrébb parkolok le, a többi utat gyalog teszem meg. Rögtön veszek egy sört magamnak, és elindulok a tömegben. Egy sima farmer, fekete feszesebb póló és szintén fekete dzseki van rajtam, de a kevésbé nőies fajtából. Felsétálok az egyik lelátóra, de nem ülök le, a korlátra könyökölve nézelődök és a változatosság kedvéért Emesén jár az agyam. Egyszer csak megszólal a hangos bemondóban a már jól ismert hang, aki a versenyeket szokta bejelenteni. “Sajnálattal közöljük… hogy Wigner Emese a mai nap folyamán nem tud versenybe szállni, de helyette nagy örömmel köszönthetjük Klávári Zsoltot”. A tömeg szinte tombol, de nem jó értelemben. Összerándul a gyomrom a név hallatán. Teljes felháborodás tör ki a tömegben. Én csak nagyot kortyolok a sörből, lehet valami keményebb is kellett volna vennem. Többet nem hajlandóak nyilatkozni, és lassan kezd is csitulni a felzajdulás.

Az embereket nézem, figyelem, de nem látok semmi gyanúsat. Bár nem mintha bármit is tehetnék, csak a mobilom, tárcám és a kulcsom van nálam. Magas sarkú kopogását hallom, de nem is figyelek oda rá, viszont amikor közvetlenül mellettem szűnik meg a hangja, arra már oda fordulok. Meglepve nézek végig a mellettem álló… lányon? Jézusom, hány éves lehet? Sötétbarna haja teljesen kiengedve, néhol egy-egy tincs hullámos, de többségében egyenes. Elmosolyodok, ahogy lejjebb nézve meglátom a rövidgatyát harisnyával. Magasabb szárú fekete csizmaféle van a lábán, feljebb fehér topp és egy barna kabát.

• Nincs már hűvös az ilyen ruhákhoz? – szólok oda, de annyira nem foglalkozok vele.

Elmosolyodik, de nem reagál, a zsebébe túr és cigit vesz elő. Miután nem kapok választ, nem is nézek rá. A versenyre készülődőket figyelem, látok pár ismerős arcot.

• Bassza meg… – kezd szitkozódni a mellettem álló lányka. – Bocsi – fordul hozzám. – Esetleg tudnál adni tüzet?

Rápillantok, majd bólintok. Zsebemből előtúrom a gyújtót, majd meggyújtom és felé tartom. Megint a pályára pillantok. Hm, vajon Zack itt van? Meggyújtja a cigijét, kifújja a füstöt.

• Szóval, most akkor 7 év szex igaz? – kérdezi.

Értetlenül nézek rá. – Tessék?

• Hát… – megint elmosolyodik. – Nem ismered?

Gyújtómra nézek, aztán megint rá. Mosolyogva felé fordulok kicsit.

• Nem, ezt még nem hallottam.
• Mikből maradsz ki… – egész testével felém fordul, úgy dől neki a korlátnak.

Felnevetek. – Ugyan… ilyenek nélkül is lehet szexelni – megint végignézek rajta.

• Csak ugyan? – végig mér a szemeivel kicsit jobban. – Ugye, lányokkal is szoktál?

Alig bírom ki, hogy ne vigyorogjak. Kicsit közelebb hajolok, halkabbra veszem a hangom.

• Mármint mit?

Teljesen nyugodtan néz rám, talán kicsit kihívóan is. – Szexelni.

Állom a tekintetét, összehúzom a szemeimet. – Talán úgy nézek ki?

Megvonja a vállát és ismét kifújja a füstöt. – Azt nem mondanám, de én szívesen lefeküdnék veled – elvigyorodik.

Akaratlanul is felnevetek. – Szóval a másik csapatban játszol – lepillantok a combjaira – meg nem mondtam volna.

• Ugyan miért nem? Nem tűnök elég melegnek?
• Kifejezetten pasi vadásznak tűnsz – vonom meg a vállam.
• Óóó – elmosolyodik kicsit, majd közelebb lép hozzám. – Pedig, inkább az ilyen csajokra vadászok szívesen.

Jobban felé fordulok. Mosolyra húzódik a szám, bár magam sem értem miért fogadom a közeledését. Semmi kedvem a társasághoz, pláne az ilyenhez.

• Mármint milyenekre? – teszem fel a kérdést.

Megemeli a kezét és a dzsekim szélére fog, meghúz kicsit, de csak finoman.

• Az ilyen bőrdzsekisekre – széles vigyor jelenik meg az arcán.

Én is elvigyorodok, ezúttal én lépek közelebb hozzá. – És mi van, ha találsz egyet?

• Hááát… – nem hagyja abba a vigyorgást. – Szeretem felmérni, hogy vajon ő bukik-e a csajokra. Aztán megkérdezem tőle, hogy mi az esete – célzásnak szánja a második mondatát ez érződik a hangjából.

Bólintok, egyik kezemet a derekára csúsztatom, még közelebb hajolok.

• És ha tetszel neki? – egy ujjal az oldalát simogatom.

Csak lazán eloltja a cigijét a mellettünk levő korláton. Nem zavartatja magát. Minden kis parázsdarabot elnyomkod. Aztán újból rám néz, közelebb hajol, ráfog a csuklómra a derekánál. Megfeszítem a kezem jelezve, hogy nem fogom elengedni. Azzal gondolkozás nélkül lesmárol. A csók vad és várakozó. Bevallom, meglep ez a fajta válasz, de nem tiltakozok, sőt. Hamar felveszem a ritmusát, legalább addig is eltereli a figyelmemet. Másik kezével ő fog a derekamra és megfordul velem, a korlátnak dönt, aztán a keze átcsúszik a derekamról a korlátra. A csókot egy pillanatra sem hagyja abba. Mosolygok rajta, hagyom magam. Két kézzel fogom a derekát aztán lejjebb csúsznak a kezeim és a fenekébe markolok, teljesen magamhoz húzom. Hozzám simul, kicsit még ritmusra is mozgatja a csípőjét a felszűrődő zenére.

• Akkor, valószínűleg – kezd bele, de nem szakítja meg sokáig a csókot. A farzsebembe nyúl, nem kivesz belőle, hanem beletesz. – Fel fog hívni – fejezi be a mondatot, válaszolva az előbb feltett kérdésemre.
• Hmm… gondolod?

Elszakad a számtól, a nyakamra tér, beleharap picit meg is szívja. Felszisszenek, megint megmarkolom a fenekét.

• Persze, ha másért nem, hogy elmondja milyen ronda kiszívásokat hagytam rajta – felnevet. – Nyugi, vigyázok rád.

Én is nevetek, álla alá nyúlok, megemelem a fejét és megcsókolom. – És ha rögtön elvinne valahova? – suttogom a szájába. Megáll a csókkal, de csak, hogy fel tudjon kacagni.

• Azt nem engedném meg neki.

Elmosolyodok. – És mégis miért nem? – kezemet nem veszem le a fenekéről, simogatom, ahogy mozgatja a csípőjét.

Megvonja a vállát. – Túl könnyű lenne.

• És izgi. Nyugi, vigyázok rád – kacsintok.

Az egyik kezem a derekadra csúszik a pólója alá. – Talán az nem izgalmas, hogy a következő alkalommal is ugyanígy kelleni fogsz-e neki? Ha már most megadod magad… mi marad legközelebbre?

• Talán addigra talál mást, de így legalább megtudod, hogy akarsz-e találkozni vele újra – egyik ujjam becsúszik a nadrágja szára alá, úgy simogatom.
• Szóvaaal, ki vagy éhezve mi? – hasamhoz csúszik a keze. – Ki nem elégített ki legutóbb mikor vágytál rá? – szinte csillognak a szemei, láthatóan örömmel szórakozik velem.

Legutóbb?? Ritkán élek át akkora orgazmust, mint Vele… Nagyot nyelek, megrándul az arcom is.

• Említésre sem méltó – mondom végül.
• Hmm…

Bár az is igaz, hogy legutóbb simán elhajtott egy másik nő miatt. – Gyere velem – mondom gyorsan. – Reggel hazaviszlek. – Elgondolkozva néz rám, de aztán megrázza a fejét.

• A-a – jobban hozzám nyomja a csípőjét.

Érzem, hogy kezdek beindulni, valahogy le kell vezetnem a feszültséget. – Miért nem?

• Csak nem és kész. Miért magyarázzam meg? – keze a nadrágom széléhez érkezik.

Lepillantok a kezére. – Mert te is vágysz rá. Akkor meg miért ne? – nyakához hajolok, belecsókolok.

Elmosolyodik, valószínűleg tetszik neki, hogy ilyen lazán megfűzött. – Mert ha első körben lefekszünk az illetővel, az nem bizonyít tartást – elhúzza a kezét.

• Ez mindkét oldalról igaz – tovább csókolgatom a nyakát. Más helyzetben nem foglalkoznék vele, de a parfümje tetszik.
• Ha most lefeküdnénk, akkor holnap reggel már nem is lennénk érdekesek egymásnak – megállítja a fejem, most ő emeli el és csókol meg.

Nyelve hevesen fut végig az ajkamon majd a nyelvemen. Nyitom a számat, rögtön beszívom a nyelvét. Simogatom az enyémmel, majd átcsúsztatom a szájába. Elengedi a korlátot, azzal a kezével is a felsőm alá nyúl, de most fel egészen a melltartómig, azon keresztül markolja meg a mellem. Elmosolyodok, elszakadok a szájától.

• Miért kéreted magad? Te is akarod nem?

Bólint. – Miért akarod ilyen hamar letudni?

• Te miért nem akarod hamar letudni? – az arcát figyelem, kezdem unni a játszadozást.
• Mert nem a kedvencem az egyéjszakás menet – elfordítja a fejét, kicsit elgondolkozik. – Messze laksz? – kérdezi, de nem néz rám.
• Nincs messze kocsival.

Nem vagyok hajlandó konkrét választ adni, az arcát figyelem. Kezdek rájönni, hogy nem is tetszik igazán. Jézusom, mi van velem..?

• Ki miatt jöttél ki? – fordul ismét hozzám.

Meglep a témaváltás, megvonom a vállam. – Nem gyakran járok ilyen helyekre, csak jobb programnak tűnt, mint egyedül ülni otthon.

Elvigyorodik. – Már majdnem azt hittem, te is csak egy ember miatt jársz ki. És azért vagy ilyen elkeseredett, mert ma nem tudott jönni. De megnyugodtam, hogy van még nő, aki nincs megveszve érte.

Nem tudott jönni?? A fenébe! Megrándul a kezem, így megint a fenekébe markolok.

• Reméltem, hogy leszólít egy csinos lány, és érdekessé teszi az éjszakámat – mosolyt kényszerítek az arcomra. Nem akarok foglalkozni a kijelentésével.
• Hm, és csak oly módon tudná érdekessé tenni, ha le is fekszik veled?

Elvigyorodok. – Nem én kezdtem a beszélgetést 7év szexel. Én csak annyit kértem, hogy gyere velem.

Bólint. – Oké, menjünk – tesz egy lépést hátra.

Ellököm magam a korláttól, hozzá lépve adok egy puszit a szájára, majd intek a fejemmel és elindulok. Végre… már majdnem elküldtem a fenébe. Hülye liba. Amint kiérünk az emberek közül, a derekára teszem a kezem, és úgy viszem a kocsim felé.

• Innál valamit?

Ráfog a kezem végére összekulcsolja az ujjainkat. – Köszi, de nem vagyok szomjas.

Felnevetek. – Nem vízre gondoltam. Töményre sem vágysz?

• Csak nem le akarsz itatni? – nevetek fel.

Mosolyogva a fejemet rázom. – Ugyan, anélkül is velem jössz. Csak gondoltam veszek neked valamit, ha jól esne.

Hozzám hajol és ad egy puszit az arcomra, aztán a fülemnél marad.

• Hát, egy jó nyalás az jól esne… – mondja halkan.

Elvigyorodok. – Megkapod, ne aggódj – kezem lecsúszik a fenekére, megmarkolom. A kocsihoz sietek vele, aztán szó szerint haza száguldok.

 

Összerezzenek, ahogy meghallom a csengőt. Mindig is utáltam a hangját. Leteszem a bögrét és a könyvet a kezemből, bár nem várok senkit, már egy hete nem élek abban a tudatban, hogy Emese egyszer csak majd bekopog, ötletem sincs, ki lehet. Megyek, megnézem. Kinyitom az ajtót és kilépek, aztán ledöbbenek, mikor meglátom a kapunak támaszkodó srácot. Zac?? Felkapja a fejét, mikor nyílik az ajtó, aztán elmosolyodik, mikor meglát. Az én arcomon egyáltalán nincs mosoly. Gyanúsan méregetem, ahogy felé indulok.

• Hát te? – kérdem, mikor odaérek hozzá.
• Bocsi, a rózsát elfejtettem – elengedi a kerítést és kiegyenesedik.

Végig nézek rajta. – Mit keresel itt? – honnan tudja a címemet??

Nyel egyet. – Inkább kit keresek itt. Mit tudsz Emeséről?

Sötét árnyék fut végig az arcomon, nagyot nyelek. – Az attól függ, mit kéne tudnom róla.

Karba teszi a kezét, gyanakodva pillant végig rajtam. – Elérhetetlen, pedig fontos lenne beszélnem vele. És vagy csajozik… vagy… – kicsit elgondolkozik.

Felhúzom a szemöldököm, várom, hogy befejezze, de végül rákérdezek.

• Vagy?
• Valami baja esett, de jobban bízok benne, hogy nálad lopja a napot.

Bólintok. – Talált süllyedt. Kórházban van.

Elkerekednek a szemei, szinte az álla is leesik. – Kórházban? – látszik, ahogy lefagy a kezdeti mosoly az arcáról.

• Ha jól tudom, megverték. Egy hete.

Erre még jobban kiül a döbbenet az arcára. – Egy hete? Mi van?! – kisebb szünet után szinte felordít. – Ó, hogy az a!..

Felsóhajtok, kinyitom a „kaput” előtte. – Bejössz? – még a végén itt ájul el nekem. Bólint és elindul felém. Megvárom, míg elsétál előttem, aztán visszahajtom a kaput. Előre megyek, a konyhába vezetem.

• Van sejtésed, hogy ki lehetett?

Kicsit haboz a válasszal, de végül bólint. – Lehet, hogy lenne tippem, de nagyon rossz vége lenne, ha az igaz.

• Miért? – töltök vizet egy pohárba, elé csúsztatom az asztalon, magam sem értem miért csinálom ezt.
• Szóval, Emesének versenye lenne, volt is egy megbeszélés pont egy hete, viszont még nem mondta biztosra. Namost, ha az ellenfél kifigyelte… Könnyen lehet úgy döntöttek, ha elrakják láb alól…- nem fejezi be.

Nagyot nyelek. – Miért vállalnának be egy ilyet? Nagyobb gáz lehet nekik, ha lebuknak, mint egy sima vereség.

Közelebb hajol. – Liz… nem ismerted ki még kellőképp az ilyen embereket? Nem számít nekik.

• Igen, de…
• Soha nem gondolnak rá, hogy mi lesz, ha lebuknak, ők nem bukhatnak le.

A fejemet rázom.

• De ha ez így van, akkor tényleg nagyon meg fogják bánni.
• Nem tudom pontosan, hogy van, nem tudok részleteket.

A vízre néz, de nem nyúl hozzá. – Honnan tudod, hogy bent van?

Lesütöm a szemem egy pillanatra. – Pont az ügyvédjével beszéltem, amikor felhívták a kórházból.

• Az ügyvédjét hívták fel? Miért az ügyvédjét értesíti egy kórház? – ismét értetlenül néz rám.

Megvonom a vállam kortyolok a saját innivalómból. – Fogalmam sincs, de én tőle tudom.

Gyanakodva néz rám. – Na de Aliz… ugyan, ne mondd, hogy pont te nem akartál utána kutatni. Hisz, Emeséről van szó.

Értetlenül nézek rá. – Hogy érted?

• Hát mindig is érdekelt nem? Legutóbb is miatta voltál kint. Ja és jut eszembe, baszódj meg… geci bunkó voltál aznap este.

Megkönnyebbülök, hogy rögtön eltereli a témát. Még el is mosolyodok.

• Mintha te nem lettél volna… – a mosogatóhoz sétálok, a teám végét kiborítom.
• Veled ellentétben én komolyan gondoltam, hogy dugnivaló segged van.

Meglep ez a kijelentése, de felnevetek. – Sose voltál normális – mondom felé fordulva. – Idd meg, ki fogsz száradni – mutatok a pohárra.

A pohárra pillant, felemeli és belekortyol. – Kevertél bele nekem valami cukiságot? – aztán lehúzza, és az asztalra teszi az üres poharat. Én csak tovább vigyorgok.

• Persze, éjjel-nappal itt állt az a pohár, droggal az alján, és arra vártam, hogy végre becsengess hozzám, és megitathassam veled.
• Óóó… – feláll, és kissé felém sétál – szóval arra vártál, hogy becsengessek mi?

Követem a szememmel, összehúzom a szemöldökömet. – Csak a drog miatt.

• Csak az, hát hogyne. Valld be, hogy mindig is nehezen álltál ellen nekem. Csak nem merted kinyilatkoztatni.

Megint felnevetek, a fejemet rázom. – Milyen álmokban ringatod magad.

Ismét közelebb sétál. – Na és milyenek lennének azok az álmok, egy zsaru álmai mellett..?

Próbálok komoly maradni, de nehezen megy. – Egy zsaru álma, hogy elkapja, és rács mögé dugja a piti kis bűnözőket. Mint te…

• Hmm – közvetlen elém lép – ha jól tudom Emese is csak egy kis piti bűnöző, mégsem akarod rács mögé dugni. Inkább csak simán dugni akarod, rács nélkül.

Lassan végignézek rajta, ahogy elém áll. – Ő dehogynem. Rács mögé akarom dugni, tudod… kellemeset a hasznossal.

• Igen? – felvonja a szemöldökét. – És erről ő is tud? Vagy ezt is elfelejtetted említeni neki?

Megvonom a vállam. – Szereti a meglepetéseket. Legalábbis azokat, amiket tőlem kap – vigyorgok.

• Na igen, hiszen tőled ki nem szereti a meglepetéseket? – mocskosul végigbámul. Nem foglalkozik vele, hogy észreveszem vagy sem.

Még a számat is eltátom kicsit erre a nézésre. Hozzá hajolok, ujjamat a mellkasához nyomom.

• Na de Zac, még a végén azt fogom hinni, hogy Emese helyett másért rajongsz – mosolygok és ellépek tőle.
• És ha ez így is van? – fordul utánam.

Az asztalhoz lépek, fogom a könyvemet. – Akár lehet is… és ki a szerencsétlen áldozat? – vigyorgok és otthagyom, a nappaliba megyek.

• Mit szólnál hozzá, ha mondjuk, téged választanálak erre a célra?

A könyvespolchoz megyek, helyére teszem a könyvet. – Akkor jobban utálsz, mint gondoltam – megfordulok és ránézek. – Miért mindig az elérhetetlenek kellenek neked? Annyi csaj odavan érted.

Felkuncog. – Nem szeretem a könnyű nőket. Viszont te…

Keresztbe teszem a kezemet. A fenébe is! Perzseli a tekintete a bőrömet. Nem akarok tudni róla mik játszódtak már le a fejében.

• Hm és mi van a zsaru utálatoddal?

Megint közelebb sétál hozzám. – Talán miattad hajlandó lennék félretenni egy kicsit. Végülis, a múltkor sem nyomtál fel – elém lép és a keze most finoman érinti az arcom ott, ahova múltkor a pofont kaptam.

• Szerintem nagyobb büntetés volt, hogy majdnem letéptem a golyóidat – az érintésére megfeszülök kicsit, de csak nézek fel rá.
• Igen, az tényleg nagyon kellemetlen volt. És iszonyat kegyetlen húzás, pedig ha nem lettél volna olyan ellenszenves, még az is lehet, hogy egy jó estét töltöttünk volna együtt.
• Lehet, de azt már sosem tudjuk meg.

Megint ellépek előle és a konyha felé indulok.

• De most Emese miatt jöttél nem?
• Ha azt mondom, hogy nem csak miatta? Hanem miattad vállaltam, hogy én jövök ide? Jöhetett volna akárki más is.
• Talán nem hiszem el, szerintem komoly hisztit vágtál le, amiért ide kellett jönnöd.

Feltöltöm a vízforralót, majd bekapcsolom. A pultnak dőlök, rá nézek. – Elmondtam hol van Emese, szólj a többieknek, és tipli van.

• Csak annyit mondtál, hogy kórházban van, de azt nem, hogy melyikbe.
• A Szent Ignácban – csak tudnám, miért kezdek beindulni.
• Jaj ugyan, most komolyan ki akarsz dobni? – megint felém közeledik.

Emese nézett rám ilyen tekintettel korábban, amikor szexelni akart. Vicces, hogy mindketten rá vágyunk, és most itt vagyunk összezárva nélküle.

• Komolyan – bólintok lassan.
• Hm, de ne mondd, hogy csak Emese érdekel, úgysem hinném el.
• És mégis miért nem? – le sem veszem róla a szemem, ahogy közeledik.

Már majdnem hozzám ér, mikor kinyújtja a kezét és a derekamra fog. – Mert láttam múltkor is, hogy milyen tekintettel néztél rám. Az „utállak” tekinteted, csak az álca, azzal próbálsz meg elriasztani.

Kiráz a hideg tőle, ahogy a derekamra fog. – Talán remekül színészkedek és bármit elhitetek veled.

• Elhitethetnéd velem, hogy milyen jól csókolsz.

Lepillantok a szájára, ami már mosolyog. – Kérdezd meg Emesét.

• Ugyan, ő most nincs itt. Csak nem akarod, hogy annyit várjak rá.

Kisterpeszben áll meg előttem, a tekintete ég a vágytól. – Mindig is vágytam rád, csak mindig fasz voltam és sosem vallottam be.

Kezdem sejteni, hogy ez már nem szórakozás, és ez látszik is rajtam a döbbenet kiül az arcomra.

• Mi a fenéről beszélsz? – hová tűnt a hangom? Miért csak suttogok?

Elmosolyodik lágyan. – Arról, hogy megőrülök érted, csak nem tudom… mindig is túl menő voltam ahhoz, hogy bevalljam. Pedig, ha félretenném ezt a dolgot…

• Mégis mit kellene bevallanod? Ne szórakozz velem Zac! – ráfogok a csuklójára. Nem enged.
• Nem szórakozok, épp ez az. Eddig szórakoztam, de meguntam. Kellesz nekem.

Erősebben fog rá a derekamra. Felnyögök halkan, ahogy megszorítja.

• És mi lesz Emesével? Nem kéne beszaladnod hozzá?
• Nem fog csak úgy elsétálni onnan, szóval nem sürgős a dolog.
• Szóval előbb megdugnál egy zsarut, akit a haverjaid utálnak? Ennyire szánalmas ne legyél.
• Ugyan Aliz, annyira szar alak lennék? Egy szóval nem mondtam, hogy most azonnal ágyban akarlak tudni.

Elvigyorodok, erősebben szorítok a csuklójára. – Kezdésnek jó a konyha is?

• Persze, csak ha nincs ellenedre – közelebb hajol hozzám. – Vagy kezdésképp eljöhetnél velem randira.

Ha akarnám, sem tudnám letörölni a mosolyt az arcomról, de nem is akarom.

• Jézusom Zac neked ilyen oldalad is van? Kész úriember vagy – remélem a cseppnyi iróniát érezte a hangomban.
• Tudok én, ha egy kicsit megerőltetem magam. De akkor se ellenkezek, ha csak egy menetre lenne kedved – teszi hozzá.

Megrázom a fejem. – Nem fogok randizni veled.

• Egész biztos? – kérdezi a fülemhez hajolva, kicsit érinti az arca az én arcomat.

Megint megfeszül a kezem a csuklóján, nagyot nyelek, túlságosan is nagyot.

• Biztos… – suttogom.
• Deee azért egy menetben benne vagy igaz? – elvigyorodik. – Különben, már kidobtál volna, úgy tíz perccel ezelőtt.

Lesütöm a szemem egy pillanatra. Sajnos túl hosszú pillanatra, elég hosszú ahhoz, hogy már késő legyen tiltakozni. Úgyhogy inkább meg sem szólalok. Keze a hátamra csúszik. Ahogy a hátamhoz ér a keze, engedek a csuklóján és a kezem a vállára csúszik. Figyeli a mozdulataimat. Vár még némi eltaszítást és tiltakozást is, de nem kapja meg. Felváltva néz a szemeimbe és a számra. Közelebb hajol, de csak egy puszival kezd a számon. Tanácstalanul nézek rá. Fogalmam sincs mikor éreztem így magam legutóbb. A puszira sem reagálok semmit, nem tiltakozok. Eszembe jut az aktus, amikor utoljára voltam pasival, mintha ezer éve lett volna.

• Na hova tűnt az a határozott és mindenre elszánt Liz, akit ismerek? – teszi fel poénkodva a kérdést.
• Pofa be, faszfej! – szólok rá erélyesen.

Megszorítom a vállát és magamhoz húzom. Megcsókolom, hevesebben, mint a puszija volt. Elmosolyodik, de azonnal visszacsókol. Már ő is hevesebben, mint az előbb. Másik keze a derekamra csúszik, hozzá nyom a pultnak. A szájába nyögök, mindkét kezemmel átkarolom a nyakát.

• Na így már mindjárt jobban hangzik – jegyzi meg még mindig vigyorogva.

A hajába túrok, megmarkolom és hátrahúzom a fejét.

• Ha tovább pofázol, esküszöm, kihajítalak – nézek rá komolyan, türelmetlenül.

Felemeli kicsit a kezeit védekezően – Jó, jó… nyugi már – aztán visszacsúsztatja, de már a felsőm alá nyúl be. Megmarkolja két oldalról a derekam, megemel és felrak a pultra. Elmosolyodok, segítek, hogy könnyebben felültessen. Szétteszem a lábam és a pólójánál fogva húzom magamhoz a lábaim közé. Nyelvem egyből a szájában köt ki. Nem késlekedik sokat, megmarkolja a pólómat és felfelé kezdi húzni, elszakad a számtól és a nyakamat kezdi csókolgatni. Oldalra döntöm kicsit a fejem. A mellkasát és a vállát simogatom, markolom. Nem értem mi van velem, de már nem is érdekel. Felemelem a kezeimet és megadom magam neki.

 

 

Munka után, késő délután mégis úgy döntök, hogy bemegyek a kórházba. Két hét telt el. Nem bírom tovább, látnom kell Emesét, beszélni vele. A rendőrségről egyenesen oda megyek, át sem öltözök. A járőrös gatyám van rajtam, meg fekete póló a kabátot a kocsiban hagyom. Útbaigazítást kérek, végül sikerül megtalálnom a kórtermet, ahol fekszik, de nem akarok hinni a szememnek, mikor meglátom. Egy doki lép be a terembe alig az után, hogy bementem.

• Óhh… újabb látogató? – szól kedvesen hozzám.
• Jó napot – fordulok felé – megtudhatnám, hogy mi történt vele?

Elmosolyodik, ahogy azt általában az orvosok tenni szokták, hogy ne érezzem nagyon súlyosnak a helyzetet.

• Most lesz a 2. hete, hogy behozták. Egy fickó… valami fekete autós másik két fickóról beszélt. De nem tudta beazonosítani őket. Túl gyorsan hagyták el a helyszínt és nagyon sötét volt – majd Emesére pillant.

Figyelmesen nézem a dokit, majd követem a tekintetét. Pocsékul néz ki, kár is szépíteni.

• Azóta nem ébredt fel.

Majd kiesnek a szemeim, mikor meghallom. – Hogy, tessék?

Megcsóválja a fejét egy kicsit. – Rendesen ellátták, de az életfunkciói szerencsére rendben vannak.

• Belső sérülések? – érzem, hogy egyre idegesebb leszek. És én még dacból nem jöttem be. Idióta!
• Három bordája reped, eltört az orra és súlyosabb zúzódás van a koponyáján. Az arca több helyen felszakadt. Néhol üvegdarabokat találtunk a bőrébe ágyazódva. Csúnya horzsolások borítják a karját, de mint mondtam minden szükséges beavatkozáson túl van. Az állapota pedig stabil. Maga hozzátartozó?

A fejemet rázom, aztán kicsit zavartan nézek rá. – Öö… nem… nem igazán. Csak egy ismerős.

Bólint egyet. – És, esetleg ismeri a hozzátartozóit? A másik hölgy, aki bejár hozzá, nem tudott segíteni.

Legszívesebben ökölbe szorítanám a kezemet. Lassan megrázom a fejem.

• Csak akik eddig bejöttek hozzá, más nem fog.

Kicsit sajnálkozva pillant vissza Emesére.

• Akkor, én kettesben is hagyom magukat, bár nem ígérek semmit – azzal mellém sétál, a vállamra teszi a kezét, kicsit megveregeti, majd tovább sétál.

Csak bólintok neki, aztán az ágy mellé sétálok, amikor egyedül maradok. Nézem az arcát egy ideig, de nem tudom, mit mondjak. Tele van karcolásokkal, kisebb nagyobb horzsolásokkal. Az orra is szépen le van kötve, és a fejét is összeragaszthatták. A karja szintén bekötözve, de csak a nagyobb horzsolások, felszakadások. Szép kis monoklit is sikerült szereznie. Nem tudom, mit mondhatnék. Vagy, hogy lenne-e értelme beszélnem, bár elvileg a kómában lévők a helyzettől függetlenül hallják a környezetüket. Felsóhajtok, megrázom a fejem és az ablakhoz sétálok, kibámulok rajta. Egy idő után már nem is figyelek rá, csak állok, és bámulok ki a fejemből. Fogalmam sincs, mennyi ideje lehetek már itt, de kezd sötétedni. Semmi eredmény, lassan indulhatok haza. Megfordulok, és megint mellé sétálok. Ahogy ott állok mellette egyszer csak nyögés hagyja el a száját. Szinte hátra ugrok, ahogy meghallom.

• Mi a…? – lépek egyet felé. – Emese?..

Felém fordul a feje, de csak nagyon lassan. Szólna is, de nem jön ki hang a torkán. Megköszörüli egy kicsit. Nem lehet igaz, hogy most ébred fel. Ilyen nincs. Kezére teszem a kezem.

• Nyugi… ne, ne mozogj. Hívok valakit – próbálok nyugodt maradni.

Megrándul a keze az érintésemre. – Ne… – nyögi ki nagyon halkan.

Közelebb hajolok hozzá. – Mi? Miért ne?

• Nem kell senki. Mikor mehetek haza? – körbe pillant. Alig van hangja, csak valami rekedtes hörgés tör fel belőle.

Elmosolyodok, tipikus…

• Fogalmam sincs, elég pocsék állapotban vagy.
• Te… – kicsit felkuncog, de egyből elfintorodik és összerándul a fájdalomtól – tegnap, kurvára szétcsaptam magam – mondja küzdve a szavakkal.

Felé nyúlok, óvatosan megsimítom az arcát. – Ne beszélj, pihenj. Minden rendben lesz.

Próbál ráfogni a kezemre, de csak nagyon halványan sikerül neki. – Ilyen szar állapotban jobb lenne, ha nem lennél mellettem. Elmegy tőlem a maradék kedved is.

Lágyan mosolygok rá. – Ugyan, ne beszélj butaságokat – nocsak, nem emlékszik, hogy pont ő hajtott el engem?

• Hogy… hogy-hogy itt vagy?

Lesütöm a szemem egy pillanatra. – Tudni akartam, hogy vagy.

• Áh.. nem gáz, épp csak egy két karcolás – elmosolyodik kicsit.
• Igen pont úgy nézel ki – felkuncogok.

Lenéz a testének azon részeire, amiket lát, majd ismét visszapillant. Elgondolkozik kicsit.

• Laura… – mondja halkan – ugye, ugye nem?

Elkomorulok, megfeszül a testem. – Mi van vele?

• Nem tud róla, hogy mi történt velem tegnap…

Most én nézek értetlenül. – Tegnap? Emese, két hete fekszel itt. És… ő volt az első, aki megtudta.

• Hogy mi van!? Két hete? De… – a hangja értetlenné válik. – Mi az, hogy az első? És te… te honnan tudod?

Remélem, nem látszik nagyon az arcomon, mennyire kellemetlen a téma. Felsóhajtok.

• Tőle tudom.
• Elmondta? – teljes csodálkozás jelenik meg a hangjában.

Bólintok. – Pont bent volt nálam, mikor felhívták.

• Névjegykártya… – suttogja halkan.

Nem értem miről beszél, de inkább ráhagyom. Felém kapja a tekintetét hirtelen.

• Jézusom! Te jól vagy?

Értetlenül hőkölök hátra, még a kezét is elengedem. – Iiigen… miért ne lennék?

• Nem tapasztaltál semmi furcsát? Szokatlant? Nem volt olyan érzésed, hogy figyelnek, vagy követnek? – szinte ömleni kezdenek a szavak a szájából.
• Héhééé! Nyugi, nincs semmi baj – meglep az aggódása, nem tudom hova tenni. – Hagylak is pihenni, szólok valakinek.

Az ajtó felé lépek.

• Liz… – szól utánam, amikor az ajtóhoz érek.

Megállok, visszanézek. – Igen?

• Örülök, hogy láttalak.

Remek! Görcsbe rándul a gyomrom. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha valaki gyomorszájon vág. Csak bólintok, hogy tudomásul vettem és szó nélkül hagyom ott. Olyan gyorsan le akarok lépni onnan, amilyen gyorsan csak tudok. Még szólni is elfelejtek a dokinak.