18.rész – Laura
Az üggyel kapcsolatban tudom, hogy beszélnem kell Lizzel. Ott volt, áldozat lett belőle, így tanúskodnia kell és szeretném megbeszélni vele a részleteket. Úgy hallottam visszaállt már a munkába, így miután végeztem a dolgommal átsétálok a rendőrségre, ami a másik épületben van. Egy nagy hosszú kétajtós folyosó választja el az épületet külön beléptető rendszerrel. Pár embert megkérdezek, akikkel még találkozok, hogy bent van-e még. Eligazítanak, hogy nem rég még az irodájában látták. Szerencsére oda találok, még fény van bent. Bekopogok. Szinte azonnal érkezik a „tessék” válasz. Benyitok és először, csak belépek.
Tollat forgat az egyik kezében, a másikkal a papírokon dobol, amik előtte vannak.
Hajam lazán fel van fogva, 2-3 tincs lelóg az arcom körül, egy sima sötétkék kosztüm van rajtam, fehér blúzzal. Összerezzen a hangomra, a toll is majdnem kiesik a kezéből, aztán felpillant. Az arcán látszik, hogy ismerős volt neki a hang. Liz egy sima egyszerű fekete pólót visel és amennyire látom a melós egyen nadrágját. Haja kissé hullámosan omlik a vállaira.
Beljebb lépek, becsukom magam mögött az ajtót, aztán helyet foglalok a széken az asztala előtt, vele szemben. Ő csak figyel, arckifejezése nem a legbarátságosabb, bár próbál kedves arcot varázsolni magára. Vannak, tippjeim mi lehet az oka.
Kinyitom a mappát, amit magammal hoztam. – Scottról kéne beszélnünk.
Bólintok és felsóhajtok. – Igen. Nem lesz egyszerű. Tényleg, a vállad hogy van? – mosolygok még mindig kedvesen.
Bólintok, aztán felkuncogok. – Pedig azt hittem, segíteni fogsz.
A szemeibe nézek komolyan. – Miért vagy ennyire ellene?
Lesütöm a szemem, megköszörülöm a torkom is. Most nem akarom felhozni Emesét.
Megvonja a vállát kicsit, de óvatosan. – Hátba lőtt… – megrázza a fejét. – Laura, ha lelőnének, te sem akarnád, hogy minél jobban megmeneküljön. Nehogy azt mondd, hogy azt kezdenéd vizsgálni szándékos volt-e – a hangja teljesen nyugodt.
Összehúzom a szemem. – Pedig az komoly tényező. Te is tudod. Nem mondom, hogy megúszhatja a börtönt, de sok múlik rajtad.
Nagyot nyelek. – Milyen lány?
Ismét visszadől az asztalhoz, rákönyököl. – Fogalmam sincs, hogy hívták, bevallom. Csak azt tudom, hogy fiatal volt, és Emese ismeri – nem néz rám a név kimondásakor.
Én is megfeszülök egy pillanatra a neve hallatán, de próbálok nyugodt maradni. Liz hol a papírokat, hol a kezében levő tollat nézi.
Bólint. – Igen, még régebbről.
Jegyzetelni kezdek, csak a fontosabb dolgokat írom fel. – Milyennek ismered?
Elmosolyodok. – És ő hogy viszonyult hozzád?
Elgondolkozik. – Igazából… – aztán elmosolyodik. – Sosem említette, hogy ki akar nyírni. Néha próbált baromkodni velem. Néha nagy ívben szart a fejemre.
Kicsit összehúzza a szemeit. – Mégis mivel szeretnél meggyőzni, hogy ne ellene tanúskodjak? Amúgy meg… miután Emese a kocsihoz húzott, nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, ki lőtt le.
Mozdulatlanul bámulok a papírjaimra, aztán lassan rá emelem a tekintetem. – Mi… miről?
Szinte lehajítja a tollat a kezéből az asztalra és a hajába túr idegesen.
Nagyot nyelek. – Talán, talán nem is volt biztos benne. Nem biztos, hogy falazni akart neki – próbálom védeni Emesét.
Felsóhajtok, megrázom a fejem. – Megkért, hogy ne beszéljek róla.
Az arcát vizsgálom. – A barátját akarta menteni – én meg a helyzetet.
Megrázom a fejem. – Semmit. Csak a segítségedet szeretném kérni, hogy enyhítsenek egy kicsit a srác büntetésén.
Bezárom a mappát. – Akkor gondolom a tárgyaláson találkozunk, ha lenne valami, hívj nyugodtan – az asztalra teszek, majd elé csúsztatom a névjegykártyámat. Figyeli a mozdulataimat, aztán csak bólint.
Mivel nem mond mást így kinyitom az ajtót és kimegyek. Elindulok a folyosón vissza a bíróságra. Összeszedem a cuccomat és haza megyek. Haza… de jó is lesz. Pár lépés után megcsörren a telefonom. Nem ismerem a számot. Felveszem.