17.rész – Laura
Direkt sokáig maradtam bent az irodában. Ma este már nem volt pofám potyázni, haza kell mennem. Hét körül ülök be a kocsiba, görcsösen megszorítom a kormányt, és elindulok. Nem tudom van-e okom még mindig haragudni Márkra. Hisz elvileg még együtt vagyunk, és én meg Emesével… Megrázom a fejem, próbálom elterelni a gondolataimat. Csak rosszabb lesz, ha most agyalni kezdek. Leparkolok a ház előtt, a kutya a kertben rögtön ugatni kezd. Lebuktam, hogy itt vagyok… már mindegy. Nagyot sóhajtva kiszállok és bemegyek. Amint nyílik a bejárati ajtó a kutya már bent is van. Márk szinte azonnal megjelenik a folyosón a konyhából. Rá pillantok, ahogy meg jelen, aztán le is sütöm a szemem, felakasztom a kabátom és a nappaliba megyek. Persze Márk kis idő múlva megjelenik mögöttem.
Leteszem az újságot, rápillantok futólag. – Nem vagyok éhes – a fürdő felé indulok. Gondolkozom rajta, hogy a kulcsot ráfordítsam-e, aztán úgy döntök mégsem. Annyira pofátlan nem lehet, hogy még itt is zaklasson. Beállok a tus alá, forróra állítom a vizet és hagyom, hogy végigfolyjon rajtam. Majdnem fél óra alatt végzek, nem sietek el semmit. Köntösben, még nedves hajjal jövök ki, a hálóba megyek, hogy valami pizsamát keressek. A hálóba lépve megtorpanok. Meglep a sok virág, rózsák mindenhol és frissek… Rózsaszirmok és egész rózsák, az ágyon, a padlón szétszórva. Más helyzetben el is olvadnék, de most legszívesebben megkérdezném, hogy nekem szánta, vagy a ribancának. Előveszek egy melegítőt és egy lazább pólót. Behajtom az ajtót és ledobom magamról a köntöst. Miután felöltöztem a kinti szekrényből előveszek egy párnát, plédet és a nappaliba megyek, hogy megágyazzak magamnak. Hallottam, hogy Márk mosogatott, remélem, még mindig a konyhában van. Nem akarok magyarázkodni. Sajnos ez nem jött össze, mikor odaérek, meglátom, hogy a kanapén ül. Ráadásul azonnal felém fordul, amint meglát, el is fintorodik.
Megrázom a fejem. – Nem, magamnak – le is pakolok, „megágyazok”.
Ő figyeli a mozdulataimat, nem tart fel benne, de végül nem bírja tovább. – Laura… beszéljük meg, jó?
Felsóhajtok, de nem nézek rá. – Mit akarsz megbeszélni?
Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el gúnyosan. A kutya leül elém, simogatni kezdem, őt figyelem.
Megrázza a fejét. – Nem, nem a ribancom. És nem is találkoztam vele azóta, nem is fogok… nem érdekel a lány Laura.
Vádlón nézek rá. – És mégis miért hinnék neked?
Felsóhajtok, megint lenézek a kutyára. – A baromság nem kifejezés – félretolom a plédet és leülök.
Emese jut eszembe, és az, hogy egyből ágyba bújtam vele, csak mert megsértett. És, hogy az óta minden este ágyba bújtam vele, és mennyire jók voltak azok az éjszakák.
Felnézek rá, fogalmam sincs, mit gondoljak, de remélem, ez nem látszik rajtam.
Elmosolyodok. – Hát persze – annyi kérdés van még a fejemben, de nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom rájuk a választ. Mellém lép és leül.
Felemeli a kezeit védekezésképp, aztán elmosolyodik lágyan. – Rendben, rendben – feláll és kisétál a nappaliból, a villanyt is lekapcsolja, így sötétség vesz körül. Nagyot sóhajtok, és még jobban belebújok a plédbe. Majd elkényelmesedek, és magam alá gyűröm a párnát is. Végül kicsit nehezebben, mint akartam, de sikerül elaludnom.