Kockázat… 17.rész

17.rész – Laura

Direkt sokáig maradtam bent az irodában. Ma este már nem volt pofám potyázni, haza kell mennem. Hét körül ülök be a kocsiba, görcsösen megszorítom a kormányt, és elindulok. Nem tudom van-e okom még mindig haragudni Márkra. Hisz elvileg még együtt vagyunk, és én meg Emesével… Megrázom a fejem, próbálom elterelni a gondolataimat. Csak rosszabb lesz, ha most agyalni kezdek. Leparkolok a ház előtt, a kutya a kertben rögtön ugatni kezd. Lebuktam, hogy itt vagyok… már mindegy. Nagyot sóhajtva kiszállok és bemegyek. Amint nyílik a bejárati ajtó a kutya már bent is van. Márk szinte azonnal megjelenik a folyosón a konyhából. Rá pillantok, ahogy meg jelen, aztán le is sütöm a szemem, felakasztom a kabátom és a nappaliba megyek. Persze Márk kis idő múlva megjelenik mögöttem.

• Csinálok vacsit, kérsz te is? – mutat hátra automatikusan a konyha felé.
• Köszönöm – felemelem az asztalról a tv újságot és olvasni kezdem. Csak, hogy valamit csináljak, bekapcsolni úgy sem fogom a tv-t.
• Ohh… szóval már vacsoráztál? – próbálkozik be újból.

Leteszem az újságot, rápillantok futólag. – Nem vagyok éhes – a fürdő felé indulok. Gondolkozom rajta, hogy a kulcsot ráfordítsam-e, aztán úgy döntök mégsem. Annyira pofátlan nem lehet, hogy még itt is zaklasson. Beállok a tus alá, forróra állítom a vizet és hagyom, hogy végigfolyjon rajtam. Majdnem fél óra alatt végzek, nem sietek el semmit. Köntösben, még nedves hajjal jövök ki, a hálóba megyek, hogy valami pizsamát keressek. A hálóba lépve megtorpanok. Meglep a sok virág, rózsák mindenhol és frissek… Rózsaszirmok és egész rózsák, az ágyon, a padlón szétszórva. Más helyzetben el is olvadnék, de most legszívesebben megkérdezném, hogy nekem szánta, vagy a ribancának. Előveszek egy melegítőt és egy lazább pólót. Behajtom az ajtót és ledobom magamról a köntöst. Miután felöltöztem a kinti szekrényből előveszek egy párnát, plédet és a nappaliba megyek, hogy megágyazzak magamnak. Hallottam, hogy Márk mosogatott, remélem, még mindig a konyhában van. Nem akarok magyarázkodni. Sajnos ez nem jött össze, mikor odaérek, meglátom, hogy a kanapén ül. Ráadásul azonnal felém fordul, amint meglát, el is fintorodik.

• Azt nekem hoztad? – mutat a kis csomagomra.

Megrázom a fejem. – Nem, magamnak – le is pakolok, „megágyazok”.

Ő figyeli a mozdulataimat, nem tart fel benne, de végül nem bírja tovább. – Laura… beszéljük meg, jó?

Felsóhajtok, de nem nézek rá. – Mit akarsz megbeszélni?

• Tudom, hogy hibát követtem el, de szeretlek. És veled akarok lenni, és azt szeretném, ha a feleségem lennél.

Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el gúnyosan. A kutya leül elém, simogatni kezdem, őt figyelem.

• És a ribancodnak mit mondtál? Hogy kidobsz?

Megrázza a fejét. – Nem, nem a ribancom. És nem is találkoztam vele azóta, nem is fogok… nem érdekel a lány Laura.

Vádlón nézek rá. – És mégis miért hinnék neked?

• Nem tudok felhozni mentségemre semmit, tisztában vagyok vele, hogy baromságot csináltam, de nem akarlak elveszíteni – csak áll mellettem, mint egy szerencsétlen. Elég kínos helyzet, de magának intézte.

Felsóhajtok, megint lenézek a kutyára. – A baromság nem kifejezés – félretolom a plédet és leülök.

• Tudom, de szeretném jóvátenni – még mindig mozdulatlanul áll.

Emese jut eszembe, és az, hogy egyből ágyba bújtam vele, csak mert megsértett. És, hogy az óta minden este ágyba bújtam vele, és mennyire jók voltak azok az éjszakák.

• Te… fordított helyzetben mit tettél volna? Mit tennél? – kérdezem kicsit félénkebben.
• Nézd. Nem azért kértem meg a kezed, mert egy hirtelen jött ötlet volt. Én azt tényleg komolyan gondoltam. Gondolom jó okod lett volna rá, hogyha megcsalsz. Vagy csak… úgy… nem tudom. Persze, biztos szarul esett volna, vagyis, amikor még azt hittem, az is rossz volt. De mindenki hibázik.

Felnézek rá, fogalmam sincs, mit gondoljak, de remélem, ez nem látszik rajtam.

• Miért tetted?
• Mert pasiból vagyok és néha csak a farkam diktál, de ennek semmi köze hozzád, vagy hozzánk. Tőled is mindent megkapok, amire vágyok.

Elmosolyodok. – Hát persze – annyi kérdés van még a fejemben, de nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom rájuk a választ. Mellém lép és leül.

• Tényleg nem tudom, hogy mit mondjak még. Nagyon fontos vagy és ilyen faszság miatt nem akarlak elveszíteni.
• Akkor nem kéne ilyen faszságokat csinálnod! – csattanok fel. Kezdem felhúzni magam. Magamra húzom a plédet. – Pihenni szeretnék.
• Akkor maradunk annyiban, hogy hajlandó vagy a békülésre? – kicsit még azért félve néz rám.
• Maradunk annyiban, hogy én itt alszok, te meg hagysz pihenni.

Felemeli a kezeit védekezésképp, aztán elmosolyodik lágyan. – Rendben, rendben – feláll és kisétál a nappaliból, a villanyt is lekapcsolja, így sötétség vesz körül. Nagyot sóhajtok, és még jobban belebújok a plédbe. Majd elkényelmesedek, és magam alá gyűröm a párnát is. Végül kicsit nehezebben, mint akartam, de sikerül elaludnom.