Kockázat… 15.rész

15.rész – Laura

Egyik barátnőmmel jöttem el egy bárba, kicsit iszogatni, kikapcsolódni. Gondoltuk, hogy éjszakázunk egyet. Van bőven mit megbeszélni, meg ugyan miért ne mehetne el az ember néha egy kicsit kikapcsolódni? Viszont nagy sajnálatunkra drága barátnőm kapott egy telefonhívást, rosszul lett a gyerkőce így le kell lépnie. Nagyon sajnálja, majd folytatjuk meg bepótoljuk legközelebb. Nyilván teljesen megértem, hiszen egy kisgyereket már csak nem hagyhatunk az apjára, mert az apukák ilyenkor mindig teljesen bepánikolnak. Főleg, ha még egészen kezdők az egyedül gyerekre vigyázásban. Hamarabb véget ér ez az iszogatás, mint gondoltam. Nincs más hátra, így hazaindulok. Hívok egy taxit, amíg várakozom, a maradék innivalómat kortyolgatom.

Épphogy belépek a házba, le is fagyok. Mi a fene?! Lenézek a padlóra, blúz, szoknya, Márk inge… A hálóból sikítás, visítás… „Ahh Márk, ne hagyd abba!” mondatok. Kifut az arcomból a vér. A szívem ezerrel ver, melegem van. Legszívesebben elszaladnék, de… mégsem ezt teszi a lábam. A háló felé indul velem, aminek az ajtaja csak be van hajtva. Remegő kézzel nyúlok felé, majd belököm. Fordul velem a világ, amikor meglátom őket. Lépek hátra párat, a falnak dőlök, de a tekintetemet nem tudom elszakítani tőlük. Nem veszik észre, hogy kinyílt az ajtó, bár hogy is vennék? A lány sikoltozása, nemhogy a hálónkat, az egész házat betölti. Nem bírom tovább, az ajtóhoz lépek, megfogom a kilincset és hangosan becsapom. Majd megfordulok és a bejárat felé indulok. Szememből potyogni kezdenek a könnyek. Arcomat törölgetve sietek a kocsimhoz. Leszarom, hogy ittam, el akarok tűnni innen. Egy taxit meg biztos nem fogok megvárni. Már a kocsihoz érek, mikor Márk utánam kiált.

• Laura!… váárj…

Nyitom az ajtót, hátra sem nézek, csak le akarok lépni innen.

• Lauraaa!! – üvölt megint, az sem érdekli, hogy lassan már a szomszédok is a mi műsorunkat nézik.

Megállok és megfordulok, csak a farmerja van rajta, mezítláb… Felé lépek, és egy pofon csattan az arcán, amint hozzám ér.

• Te rohadék – mondom remegő hangon.

Elfordítja a fejét pár másodpercre, de igyekszik azonnal visszakapni rám a tekintetét.

• Mégis, hogy voltál erre képes!? A házunkban… az ágyunkban…

Csak áll előttem, mint egy szerencsétlen.

• Én… Laura, sajnálom.
• Egy nagy lószart! Hallottalak Márk, egy fenét sajnálod – dühösen végignézek rajta, majd visszafordulok a kocsihoz.

Sikerül kinyitnom és beszállnom mielőtt Márk kapcsol. Két keze a kocsimon van, tekintete rám szegeződik.

• Ne csináld! Nyisd ki az ajtót – szűrődik át a hangja az üveglapon keresztül.

Rá se nézek, elfordítom a kulcsot és el is indulok, amint beindul a motor. Csak csúszik le a keze a kocsiról, ahogy elhajtok. Vissza se nézek, a gázra taposva minél hamarabb eltűnök.

Kb. negyed óra kocsikázás után megállok egy park mellett. A kormányra borulva zokogni kezdek. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Hogy tehette ezt velem? Kavarognak a gondolataim, fogalmam sincs, mit csináljak, vagy hova menjek. Csak potyognak a könnyeim megállás nélkül, már a törölgetésükre sem fordítok gondot. Hagyom, hogy végigfolyjon az arcomon. Bámulok magam elé. Emese… A fenébe is, hogy ő jut először eszembe. Legalább 10percig ülök mozdulatlanul, kavarog bennem minden, a pia, az ennivaló, amit megettem, gondolatok, Márk… Hosszú időbe telik mire elhatározom magam, de valakivel beszélni akarok. Max elküld, rosszabb már úgysem lehet. Beindítom a kocsit, most már lassabban vezetek. Emese háza előtt újabb hosszú perceket töltök a kocsiban, mire leállítom a motort és kiszállok. Az ajtóhoz sétálok, és mivel csengő nincs, így bekopogok.

Egy sima farmer van rajtam, lazább topp és a kabátom. Nyílik az ajtó, Emese úgy néz rám, mint aki rémet lát. Az ajtót is elengedi, magától nyílik tovább. Igazából megértem. Kisírt vörös szemekkel nézek fel rá, csak úgy állok az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség.

• La…Laura? – nyögi ki végül nagy nehezen.

Láthatóan nem hisz a szemének, még mindig úgy néz rám, mint aki szellemet lát, nem hisz a szemének.

• Zavarok? – kérdem halkan.

Megrázza a fejét, és kilép hozzám. Gondolkozás nélkül átölel. Jól esik, a karjaiba bújok, arcomat a nyakához nyomom. Baromi nehezen tartom magam, hogy ne sírjak újra. Magához szorít, majd hozzám fordítja a fejét és ad a fejemre egy puszit. Görcsösen szorítom a felsőjét. Egy fekete feszülős trikó van rajta, ami irtó jól áll neki, még így a könnyek homályán át is. Talán össze is esnék, ha nem fogna.

• Emese? Minden oké? – szólal meg Emese mögött egy női hang. Egy igen ismerős női hang.

Felpillantok, azonnal elengedem Emesét, ahogy meglátom a meglepődött arcot. Hátra is lépek vagy kettő kicsit. Rosszul esik, hogy ő itt van, de semmi jogom neheztelni igaz? Semmi! Emese Lizhez fordul, majd válaszképp bólint is, meg nem is… még maga sem tudja eldönteni.

• Ezt, folytassuk máskor rendben? A lényeg már úgyis megvan, a többit meg majd átbeszéljük – intézi Lizhez a mondatot.

Értetlenül pislogok rájuk, Liz is eléggé méreget engem, mintha nem tetszene neki valami. És mégis mi a fenét keresett itt? De aztán nagy nehezen bólint Emesének. Visszamegy a konyhába, és egy kis idő múlva papírokkal a kezében jelenik meg ismét. Emese int a fejével, hogy menjek be, ő be is lép és utat enged nekem.

• Megzavartam valamit? – kérdezem mindkettejüktől, felváltva nézem őket.
• Nem, nem dehogyis – intézi felém a választ Liz, a hangja egyáltalán nem őszinte – majd folytatjuk máskor, annyira tényleg nem fontos – azzal ki is megy az ajtón, nem néz vissza.

Lesütött szemmel állok tovább.

• Ne haragudj… nem tudtam kihez menni.

Becsukja az ajtót Liz után, kicsit lassabban fordul vissza felém ismét.

• Kérsz valamit inni?

Nagyot nyelve bólintok. – Egy… egy pohár víz jól esne.

• Vizet? Biztos? – a kabátomért nyúl.

Leveszem és odaadom neki. Bólintok, beljebb merészkedem, a nappaliba megyek és leülök a kanapéra. Pár perc elteltével Emese is megjelenik egy pohárral a kezében, átnyújtja nekem a vizet. Belekortyolok, majd le is teszem az asztalra. Ránézek, gondolom magyarázkodni kell.

• Márk… – nyögöm ki nagy nehezen. Könnybe lábad a szemem. – Megcsal.

Először értetlenül néz rám, de hamar leesik neki, hogy mit is mondtam.

• Hogy mi van?! – bukik ki belőle.
• Valami cafkával – bólintok. Úgy mondom, mintha én annyira öreg lennék. – Biztos nem volt több húsznál.

Folyni kezdenek a könnyeim, ahogy látom magam előtt a jelenetet. Emese lágyan mosolyodik el.

• Ugyan, te sem vagy több húsznál – közelebb hajol és ad egy hosszabb puszit az arcomra, majd letörli a könnyeket a kezével.

Bíztatóan néz rám, próbál nyugtatni. Neki dőlök, hozzá is bújok kicsit. Hihetetlen milyen pofátlan tudok lenni. Dobom Márk miatt, aztán hozzá jövök sírni. Undorító.

• Nem akarom elhinni, mintha álmodnék – szipogom.

A hátamat cirógatja, magához ölel. – Én is így éreztem pár hete… sőt lehet, hogy most is álmodok – ad egy újabb puszit a fejemre, aztán elmosolyodik.

Alapból gyötört a lelkiismeret furdalás. Tegyél még rá egy lapáttal! Köszi, Emese!

• Biztos, hogy beéred vízzel?

Akaratlanul is elmosolyodok. – Ma már ittam, szerintem elég is volt.

• Ugye… nem?? – ijedten néz rám.
• Mi? – kérdőn felnézek rá.
• Nem azért ittál, mert… szóval nem Márk miatt, és ültél be úgy a kocsiba.

Megrázom a fejem. – Nem még előtte. Csak, hamarabb ért véget a program és haza mentem.

• Ó, értem. Akkor félig-meddig megnyugodtam. Hogy-hogy nem volt más akihez…? – nem fejezi be teljesen, de tudom, mire céloz.

Felnézek rá, kicsit zavarba is jövök. –Hát, nem vagyok túlságosan társasági ember, akikkel jóban vagyok, ilyenkor már nem igazán zavarhatom.

Elvigyorodik, amikor befejezem. – Azt hittem bevallod, hogy ide húzott a szíved… – aztán megvonja a vállát. – Na jó, örülök neki, hogy itt vagy. Bár jelen pillanatban, ez lehet, gonosz dolog.

Nagyot nyelek. – Pedig azt hittem a hátad közepére sem kívánsz.

Ismét letöröl, egy végig gördülő könnycseppet az arcomról, majd hozzám hajol és ad egy hosszabb puszit, most már a számra.

• Ha oda talán nem is… azért így magam mellé igen – mondja halkabban a puszi után.

Meglep a puszi, de jól esik. De még mennyire jól! Közelebb húzódok hozzá, végigsimítom az arcát. Szemeim az övéi között cikáznak, aztán még közelebb hajolok és megcsókolom. Érezhetően meglepődik, de nem ellenkezik. Viszonozza is pár pillanat után. Már hiányzott… hiányzott az érzés, hogy vele legyek, hogy hozzá érjek, megcsókoljam. A fenébe is! Még jobban bújok, már teljesen hozzá simulok. Átkarolom a nyakát, nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Emese egyáltalán nem nyomul, még csak a keze sem mozdul felém. Én viszont igen. Hevesebb csókra váltok, simogatni kezdem a tarkóját, a vállát. Nyelvemet átcsúsztatom a szájába. Felnyög a hevességemre, csodálkozás jelei jelennek meg rajta, de gyorsan felveszi a tempóm, ő is végigsimít a nyelvemen. Megszívom az ajkát, a vállába karmolok.

• Szeretkezni akarok veled – suttogom a szájába.

Majdnem belefullad, a levegővételébe. Elhajol tőlem, köhög, köpni-nyelni nem tud. Meglepve nézek rá, zavartan beharapom az alsó ajkam. Amikor sikerül kicsi abbahagynia a köhögést csak pislog rám.

• Ömm… Mit mondtál, mennyit ittál? – kérdezi, de már felnevet.

Érzem, hogy elpirulok. Lesütöm a szemem. – Annyit azért nem, hogy ne tudjam, mit beszélek.

Még mindig szótlanul ül, láthatóan nem tud döntést hozni, vagy válaszra vergődni. Talán mintha picit zavarban is lenne. Beletúr a hajába, aztán szépen eligazgatja. Mosolyogva figyelem. Teljesen nyugodt vagyok, mintha csak az időjárásról kérdeztem volna.

• Mi az? – nézem a szemeit, ilyennek még nem láttam.
• Csak, próbálom tenni valahova a kijelentésed, de még nem találtam meg a legmegfelelőbb fiókot a számára.

Az alsó ajkamat beharapom picit, mosolyogva hozzá hajolok megint. – Inkább engem tegyél… mondjuk… az ágyadba – a mondatom végére már suttogok, és újra megcsókolom.

Ismét megfeszül a csókomra, de hamar viszonozza azt. Feltérdelek a kanapén mellette, nyakát ismét átkarolom. Egyre hevesebben csókolom, lassan rámászok. Elkezdem hátradönteni. Megremeg alattam, de szép lassan hátraengedi magát. Hagyja, hogy irányítsam, de csak egy kicsit. Aztán elszakad a számtól, kezét az arcomra csúsztatja.

• Laura… – suttogja nagyon bizonytalanul.

Nem akarok tétlenkedni, ha már abbahagyta a csókot, áttérek a nyakára. Csókolgatni kezdem, kicsit meg is szívom.

• Igen? – suttogom halkan, de nem állok le egy pillanatra sem.

Felnyög, ismét megfeszül alattam, de már jobban, mint eddig. – Nem akarom, hogy olyat csináljunk, amit holnapra megbánsz.

Felkuncogok, egyik kezem a felsője alá csúszik, az oldalát, hasát simogatom.

• Nem fogom megbánni.

Újabb pár mély levegővétel után tud csak ismét válaszolni.

• Tudom, hogy most bánt, ami Márkkal történt, de nem akarom, hogy úgy érezd, ezt kell tenned.

Lefagyok. Megáll a kezem is. Zavart tekintettel nézek rá. Próbálom tagadni, de nem tudom mennyire sikerül.

• Hogy jön ide Márk?

Oldalra dönti a fejét, aztán megcsóválja. – Sehogy, mert mindvégig itt volt… – mutató ujjával a szívem környékére bök.

Lesütöm a szemem, lepillantok a kezére. Teljesen megváltozok egy pillanat alatt. Lemászok róla, felállok és hátat fordítok neki, úgy érzem, azonnal elhányom magam. Légzésem felgyorsul, de egyáltalán nem az előbb érzett izgalom miatt. Nem telik el sok idő, két kar fonódik a hasam köré hátulról. Kavarognak a gondolatok a fejemben, ahogy Emese átkarol, összerezzenek, de nem tiltakozom. A nyakamhoz hajol hozzá is bújik szorosan.

• El sem tudod képzelni, hogy mekkora vágy él bennem irántad – alig hallhatóan beszél hozzám.

Ráfogok a kezére és megszorítom. – Akkor mégis mi a szarra vársz még? – hangom dacos, hallani, hogy a könnyeimmel küszködök.

Felsóhajt mögöttem, aztán enged rajtam, de nem enged el. Megkerül, megáll előttem, finoman az állam alá rakja a mutató ujja oldalát megemeli kicsit a fejem.

• Rád – hangja még mindig halk, és teljesen nyugodt.

A szemeibe nézek, azok a sötétkék szemek… tekintetem cikázik köztük.

• Itt vagyok…

Elmosolyodik, odahajol ad egy puszit, majd megfogja a kezem megfordul, és húzni kezd. Meglep ez a fajta válasz, értetlenül lépkedek mögötte. A lépcső fele megyünk, útközben lekapcsolja a nappaliban a villanyt, fel a lépcsőfeljáratit. Aztán az emeleti lámpát. Egyenesen a szobájába visz, Kint lekapcsolja az utolsó égve maradt lámpát is, a szobában viszont nem kapcsolja fel. Zavartan pislogok körbe, nagyot dobban a szívem, mikor rájövök, mire készül. Behúz maga után, majd behajtja az ajtót. Megszorítom a kezét, a szorításomra elmosolyodik, hozzám lép és ad egy puszit a homlokomra, majd az ágy felé indul, de megkerüli, és az íróasztalához megy. Kezdi megszokni a sötétet a szemem, kezdem látni a tárgyakat magam körül. Gyufa zördül a dobozában. Nem mozdulok, figyelek a sejtelmes félhomályban. Pár másodperc múlva sercen a gyufaszál és lángra is lobban. Meggyújt pár gyertyát az asztalán, aztán elfújja a gyufát. Végig figyelem, le sem veszem róla a szeme, egyre többet látok belőle. Szívem már a torkomban dobog, lassan már tininek érzem magam ilyen felkészülés után.

• Na? Megfelel? – fordul hozzám miután az utolsó gyertyát is meggyújtotta.

Alsó ajkam beharapva nézek körbe. – Ööö… – nem is tudom, mit mondjak hirtelen. Lassan megindul felém, de csak figyel. Kezeit zsebre csúsztatja. Végig figyelem, ahogy közeledik. A fenébe, még mindig akarom.

• Hát, az előbbi kezdés után, kicsit nyálas – nevetem el magam végül.

Megcsóválja a fejét, ő is mosolyog aztán közvetlen elém lép. Kihúzza a kezét a zsebéből és a felsőmbe markol. Szinte teljesen hozzám simul, és a nyakamba csókol, keze máris a felsőm alatt van. Megremegek és felsóhajtok hangosan, az egész testem libabőrös lesz. Nem kíméli a nyakamat már, kellően hevesen esik neki. Én is átkarolom, húzom magamhoz. Feltűri a felsőmet egy darabon, az oldalam, a hátam, és a hasam simítja végig.

• Szóval nyálas mi? – felkuncog és meghúz maga felé.

Mosolyogva bólintok, és megcsókolom. Az én kezeim is a felsője alá vándorolnak. Az ő keze félig a felsőmbe, félig a derekamba kapaszkodik, húz magával, az ágy felé lépkedünk. Az ágy előtt megáll, felcsúszik a keze a melltartómhoz és egy laza mozdulattal szét is pattintja. Melltartóval együtt ragadja meg a felsőmet és le is húzza rólam, nagyot sóhajtva hagyom. Akaratlanul is magam elé húzom a kezeimet, amint leveszi rólam. Hiába, mindig is szégyellős voltam.

• Nem ez az első melltartó, igaz? – kérdezem mosolyogva.

Próbálom oldani a hangulatot, vagy legalábbis magamat. Csak lazán a földre engedi a lába mellett, elvigyorodik, de válasz helyett csak megcsókol. Sokkal hevesebben mint a mai eddigi összes csókja együtt véve. Felnyögök a csókra, hirtelen nem tud érdekelni, hogy félig meztelen vagyok előtte. Újra átkarolom a nyakát és a derekát is. Ledőlök az ágyra, húzom magammal magamra. Az ujja a nadrágom szélére csúszik, bele is akasztja a mutató ujját, végigsimít egy darabon, csak a gombnál ütközik meg az ujja. Másik keze a fejem mellett támaszkodik. Csókjai hevessége egy cseppet, sem enyhülnek. A nadrág gomb is pillanatok alatt megadja magát neki, de egyelőre nem piszkálja tovább. Felfelé indul a keze a hasamon, a mellemig meg sem áll. Érzem, hogy izgalmam visszatér, pillanatok alatt felhevíti a testem. Felsőjét már én is felhúztam a válláig, ujjam időnként becsúszik a melltartója alá, de nem merészkedek tovább. Mellbimbóim megkeményednek, érzem, hogy lábaim között is egyre nedvesebb vagyok. Elszakad a számtól, ismét a nyakamat veszi tűz alá. Hangosan kezdek sóhajtozni, mellkasom hevesen emelkedik és süllyed. Egyik kezemmel a hajába túrok bíztatóan. Keze ismét lefele indul a testemen, de most egész testel sokkal jobban hozzám simul. Nadrágom szélénél megáll a keze, mutató ujja még párszor végigsimít a bőrömön, majd felegyenesedik, megfogja a nadrágom két szélét és várakozón pillant rám. A szemeibe nézek, először tanácstalanul, de aztán elmosolyodok és megemelem a csípőmet. Lehúzza rólam a nadrágot és csak lazán az ágyra engedi, egyből a lábaim közé fészkeli magát, és visszajön, újra megcsókol, közben teljesen rám ereszkedik, de érezhetően még tartja magát.

• Gyönyörű vagy – suttogja a számba két csók között.

Érzem, hogy elpirulok. Magamhoz ölelem, kezdem igazságtalannak érezni a helyzetet, úgyhogy megint felhúzom a felsőjét a válláig.

• Szabad?

Vigyorogva emelkedik el tőlem, és bújik ki belőle. Mosolyogva a földre dobom. Ahogy visszahajol, a hasamat puszilgatja végig, a két mellem között halad fel a nyakamig, majd újra megcsókol. Sóhajtozva nyakát, vállait simogatom. Fura őt melltartóban látni, és izgató. Pántjait lehúzom a vállairól, de egyelőre rajta hagyom. Áttámaszkodik az egyik kezére, így a másikat szabaddá téve. Azzal most a combjaimat simogatja, végül nagyon halványan simít rajtam végig bugyin keresztül. Belém szorul a levegő, a karjába markolok.

• Na, nem gondoltad még meg magad? – kérdi.

Sikerül felsóhajtanom végül és megrázom a fejemet. – Ha sokáig kérdezgeted, még előfordulhat – vigyorgok.

Felkuncog, kapok még egy lágy, de mégis heves csókot, és lefelé indul. Keze most ismét a bugyimra csusszan, de sokkal erősebben, mint az előbb. Nem bírom tovább és felnyögök, testem megfeszül, légzésem még jobban felgyorsul. Nyelvével a melleimen játszik, de nem időz rajta olyan sokat, aztán a hasamat csókolgatja végig. Ahogy egyre inkább a hasam aljához ér beleremeg a testem. Fogai közé veszi a bugyim szélét és meghúzza, majd csak elengedi, hogy visszacsattanjon rám. Aztán az ujjait beakasztja a két szélébe és újra vár, hogy engedélyt kapjon. Bizonytalanabbul emelem meg a csípőmet, alsó ajkamat harapdálom, nagyot nyelek közbe. Miután leszedte mindkét keze a combom belső felére tapadva csúszik egészen fel. Csukott szemmel hajtom hátra a fejem, ajkaim szétnyílnak, nagyokat sóhajtok. Pár másodpercig, csak fészkelődik a lábam között, de aztán puszikkal kezdi ostromolni a combjaimat. Már most zihálni kezdek, kezemmel a tarkójába markolok, én is elkényelmesítem a lábaimat. Szeméremdombomon ég a bőröm az ajkai alatt, el sem hiszem, hogy ennyire izgulok, és azt sem tudom, mikor volt bárki is ennyire finom és óvatos velem… pontosabban Márk mikor volt. Kezei a hasamra futnak fel, és csak a nyelve hegyével simít végig a puncim külső részén, alig érintve azt. Kicsúszik egy nyögés a számon, megremeg az egész testem, szívem a torkomban, el sem hiszem, hogy ez történik velem. Tarkóján levő kezemmel végigsimítom a fejét. Érzem, ahogy mosolyra húzódik a szája. Mocsok! Bár elég hamar jóváteszi, következő mozdulattal nyelve a hüvelyembe csúszik be és körözni kezd benne párszor, aztán egész nyelvét hozzám tapasztva érzékien nyal fel a csiklómra. Megemelkedik a csípőm is a hajába markolok és hangosan sóhajtok fel. Nem vagyok kifejezetten kiéhezve, de ez mégis más. Sokkal érzékibb, sokkal több odafigyelést kapok, és teljesen kivehető, hogy baromira tisztában van vele, mit csinál. Egyelőre csak lassú köröket tesz a csiklómon, nagyjából a nyelve közepe lehet rátapasztva és finoman nyomja csak hozzá. Vissza-visszacsusszan a nyelve a hüvelyembe is. Folyamatos a nyögdécselésem, mozogni kezd a csípőm is. Nem tudom mi van velem, de nem fogom sokáig bírni. Gyorsabb tempóra vált, de még mindig marad ugyanannál a lágy érintésnél. Már eszembe sincs visszafogni magam. Nem szokásom csendben maradni, főleg ha élvezem. Teljesen elveszítem az időérzékemet, csak azt tudom, nem akarom, hogy vége legyen. Ismét rágyorsít, meg sem fordul a fejében, hogy ezzel ki fog végezni, végül is még csak most kezdtük… miért mennék máris el? Testem viszont egyre többször rándul össze alatta. Egyik keze elhagyja a hasamat, majd pár pillanaton belül, már 2 ujja a hüvelyembe is csusszan. Megfeszülök teljesen, hirtelen levegőt sem kapok, csak markolom a takarót hang nélkül, végül nagyot nyögök, csípőmet lefelé tolom, így az ujjai tövig belém csúsznak. Csak bennem kezdi mozgatni az ujját, nem húzza ki, nyelvével egy percig sem hagy pihenni. Teljesen elengedem magam, nyögéseim egyre sűrűbbé vállnak, erősebben markolom a haját és húzom magamra. Ő pedig mindegy egyes kis apró mozdulatomat figyeli, érzékeli, és reagál is rá. Hihetetlen, mennyire csak is kizárólag rám koncentrálódik minden figyelme. Viszont innentől már perceken belül végem van, testem magától kezd el egyszerre mozogni a nyelvén és az ujjain. Egyre csak remegek, Emese pedig nem tágít. Először csak lassan kezd pezsegni bennem a végzetem, majd egyre erősebbé válik, felfut a gyomromig, ami összerándul, megfeszülök, a csípőm mozgása leáll, óriási nyögés szakad ki belőle. Pár másodpercig nem is mozdulok, de utána jó párszor végigfut rajtam a remegés. Lábaimat felhúzva a válláig tolom el magamtól, és magamat tőle. Lihegve oldalra fordulok. Csukott szemmel, sóhajtozva fekszem, testem még mindig meg van feszülve továbbra is markolom a takarót. Érzem, hogy felkönyökölt mögém az ágyra, de nem piszkál még pár pillanatig, aztán végighúzza a vállamon finoman az ujját, egészen le a karomon. Odahajol, kapok egy puszit is a lapockámra. Felsóhajtok, félig a hátamra fordulok, elmosolyodok, ahogy rá nézek, de megszólalni még nem tudok. Nem élveztem olyan rég, Márkkal kifejezetten sokszor sikerült, de ilyen intenzív régen volt, meg is lepett. Ő sem szól semmit, csak a karomat cirógatja, közel húzódik hozzám. Légzésem kezd lelassulni, testem is ellazul, libabőrös leszek. Teljesen felé fordulok, kezemet a nyakára csúsztatom.

• Te mégis honnan tudsz ilyet? – mosolygok.

Megvonja a vállát, hüvelykujjával végigsimít az arcomon.

• Milyet?

Felnevetek. – Te talán nem hallottál? Szerintem, még a szomszédok is… – érzem, hogy elpirulok kicsit.

Erre már ő is felnevet. – Nyugi, vastagok a falak – hozzám hajol és megcsókol. Most már csak lágyan és ellazulva. – Szerintem csodálatos voltál.