Kockázat… 11.rész

• tookmag
• 2016. szeptember 28. szerda

11.rész – Laura

 

Hallottam a balhéról és a lövöldözésről is, utána fel is hívtam Emesét, de miután megnyugtatott, hogy vele minden rendben, nem foglalkoztam a dologgal. Épp a bíróságra tartok. Ellenőriznem kell valamit az ügyemmel kapcsolatban, még mindig az a fiatal srác… Közben eszembe jut valami, muszáj fellapoznom a füzetemet, talán ez a dolog… Hangos dudálásra kapom fel a fejemet, de már fékezni is kár lenne, fél pillanat múlva bele is megyek az előttem lévőbe. Mire felfogom, fejem már a légzsákba fúródik. Nagy nehezen kiszabadítom magam, kikapcsolom az övemet. Rögtön kiszállok, amint meglátok egy negyvenes pasit, ahogy engem bámul. A kocsim elejéhez sétálok, és megnézem a kárt. Felszisszenek, ahogy meglátom, már csak ez hiányzott… A pasi felé fordulok.

• Jó napot. Az ön kocsija?
• Nem, a nagymamámé csak épp kölcsönvettem tőle egy fuvarra – csattan fel. – Mégis hova az istenbe figyel maga? Most nézze meg hogy mekkora horpadás lett a kocsin.

Nagyokat pislogok, erre azért nem számítottam.

• Már bocsánat, de egyáltalán nem volt szándékos. El lesz rendezve a dolog, nem kell idegeskedni – remek, még egy idiótát is kaptam.
• Engem nem érdekel, hogy szándékos volt-e – még mindig idegesen förmed rám. – Még jó, hogy nem volt szándékos. Akár fel is jelenthetném, amiért összetört. Hogy megyek én most ezzel a kocsival dolgozni mi?

Összehúzom a szemeimet. – Először is, egy horpadástól még nem áll le egy kocsi. Másodszor, miért kéne feljelenteni, mikor itt vagyok és vállalom a felelősséget? Majd a biztosítója elintézi.

• Ó igen? Az én biztosítóm mi? Amikor maga tette tönkre a kicsikémet. És akkor még csak úgy el is sétálna, hogy majd a biztosító úgyis kifizeti. Maga azt hiszi, én ilyen könnyen lekenyerezhető vagyok?

Felsóhajtok, a fejemet rázom. – Nem uram… A maga biztosítója majd elintézi az én biztosítómmal. A kár ki lesz fizetve, nem kell a színjáték.

• Többet akarok, mint a kocsi kára. Hisz fel tart a dolgomban. Azt hiszi, megelégszem, holmi kis kifizeti a kocsim kárát dumával?

A számat is eltátom. – Mégis milyen többet?

• Ha már nekem jött az a minimum, hogy pluszba is fizet, mert ilyen figyelmetlen volt – hozzám sétál, elővesz a zsebéből egy papírt. – Kérem, mondja a nevét.

Elnevetem magam. – Ez most komoly? Egy forinttal sem fogok többet fizetni, mint az okozott kár.

Visszasétálok a kocsimhoz, előveszem a telefonomat, fel kell hívnom a biztosítómat.

• Azt majd meglátjuk – szól még utánam, majd beszáll a kocsiba és elhajt.

Tátott szájjal nézek utána, köpni-nyelni sem tudok. Beszállok én is, hogy ha mást nem, legalább félre álljak az útból a kocsi indul. Remek. Aztán mégsem indul. Remek! Kiszállok, nézem, mi van. Defekt… a fenébe! Szerencsére a google jó barátom, felhívom az első autómentőt, amit kidob a kereső.

Kocsiban ülve várom, hogy elvigyék a kocsimat. Muszáj voltam felhívni a biztosítót, szólnom kellett, hogy egy idiótának mentem neki, aki valószínű, perelni fog. Látom megállni a vontatót, de nem foglalkozok vele, előbb ezt akarom lerendezni. Felnézek, amikor látom, hogy mellém sétált a megmentőm. Aztán ledöbbenek, mikor meglátom Emesét. Felemelem az ujjam, hogy várjon egy kicsit, aztán gyorsan lerendezem a biztosítót.  Mikor végeztem vele rögtön kiszállok.

• Emese! Hát te?

Az előttünk parkoló vontató kocsira mutat. – Kaptam egy értesítést, hogy jöjjek ki. Jól vagy? – hanga aggódást mutat.

Elmosolyodok. – Persze semmi bajom. Csak a kocsi sérült meg, de ő viszont nagyon.

Farmer van rajtam és egy elegánsabb blúz, magas sarkú. Emesén munkaruha van, és ami azt illeti elég olajos és piszkos. A kocsimra pillant miután felmérte, biztos nincs-e sérülésem.

• Igen azt… – megvakarja egy kicsit a fejét – látom. – A kocsi elejéhez sétál. – Hogy sikerült? – leguggol mellé kicsit megnézegeti, megütögeti. Aztán feláll és a vontató kocsihoz megy. Megnyomja a hátulján a gombot, és míg az leereszt, leszedi róla a vontató horgot, meg a kötelet, rögzíti őket az én kocsimhoz, de közben rám is figyel.

Felsóhajtok, keresztbe teszem a kezem. – Egész egyszerűen figyelmetlen voltam. Csak egy kicsit pillantottam félre a füzetembe, és mire felkaptam a fejem, már az előttem levőbe hajtottam. Nagy a gáz?

A fejét rázza, aztán rám pillant. – Most még így nem tudom neked megmondani, ahhoz szét kell szednem. Lámpacsere, motorháztető, kerék… Viszont az alkatrészeket majd meg kell rendelnem, mert nincs raktáron. Körülbelül három nap, míg megjönnek.

• Az nem vészes – bólintok.

Elkezdi felhúzni a kocsimat a vontató járgányra. Aztán mellém sétál és ad egy puszit az arcomra. – Kikupálom neked, észre se fogod venni.

Elfintorodva nézek rá. – Büdös vagy – el is nevetem magam, ahogy kimondom.

• Munka szagom van, nem tudom mi bajod vele – ő is nevet, aztán int a fejével. – Gyere, elviszlek. A kocsiból megvan minden, ami szükséges most neked?

Bólintok. – Igen, persze.

• Rendben – Beszáll a vontató kocsiba, megvárja, míg én is beszállok, aztán megfordul. – Amúgy van valami baj? – a tekintete komoly.

Értetlenül nézek rá. – Miért lenne baj?

• Mert te csak úgy nem karambolozol figyelmetlenségből.
• Nem, csak az ügyemmel foglalkoztam. Eszembe jutott valami, és megnéztem a füzetembe… emiatt.
• Rendben akkor nem aggódok – elmosolyodik.

Bevisz a bíróság elé aztán hozzám fordul. – Érted jöjjek munka után?

Rámosolygok – Nem szeretnélek ugráltatni.

Úgy néz rám, mint aki azt kérdezi magában, hogy „ez most komoly?”

• Szóval? – felvonja a szemöldökét.
• Rendben, legyen – nevetek fel.

Most már elmosolyodik. – Akkor hányra jöhetek a hölgyért?

• Hánykor tudsz jönni a hölgyért? – közben pakolni kezdek, elteszem a füzetemet a táskámba.
• Amikor óhajtja. Tudod, elég rugalmas munkabeosztásom van. Ha el akarok jönni, akkor lelépek és kész.

Elgondolkozok. – Talán, szerintem két órán belül végzek. Feltéve, ha azonnal megtalálok mindent – nevetek – mit szólnál hozzá, ha felhívnálak amint végeztem?

A kormányra könyökölve figyel. – Nem is tudom, lehet róla szó – elvigyorodik – akkor, várni fogom a hívást.

Mosolyogva hozzá hajolok és adok egy puszit az arcára, aztán szó nélkül kiszállok és elindulok fel a lépcsőn.

Annyira belemerültem az olvasásba, hogy hirtelen fel sem fogom, hogy az én telefonom csörög. Aztán lázasan kezdem keresni a táskámban. Beletelik jó pár másodpercbe, míg végre megtalálom, mert ugye a női táskába sosincs meg semmi. Nézem a kijelzőt „Bhlaswald”  a felettesem. Mi a fenét akarhat ilyenkor?

• Tessék? – szólok bele.
• .. – kezd csak úgy bele. – Örülök, hogy hallom a hangját. Megzavartam valamiben?

Elmosolyodok, ez hallatszik is a hangomon. – Ugyan, maga sosem zavar. Miben lehetek segítségére?

• Ezt örömmel hallom. Lenne itt magának egy ügy. Amit szívesen magára bíznék, de jobb szeretném inkább személyesen megbeszélni.
• Óóó… az az igazság, hogy már két ügyben is benne vagyok és…
• Mikor tudna összefutni velem?

Nem akarok udvariatlan lenni, de nincs ínyemre még egy ügy. – Igazából… most is ment vagyok, de…

• Nagyon remek! Esetleg befáradna a második emeleti irodámba?

Felsóhajtok. – Persze, nincs akadálya – tudom, hogy úgysem szabadulok. A saját dolgomat könnyítem meg, ha felmegyek.

• Akkor ott fogom várni – azzal ki is nyomja.

Bámulom kicsit a telefonom, aztán a fejemet rázva összepakolok. A könyveket visszateszem a helyükre, és felsétálok a második emeletre. Ahogy bekanyarodok a folyosón, már látom is, hogy nyitva az iroda ajtaja. Illedelmesen bekopogok, amint odaérek, de be is lépek, hisz engem vár. Bhlaswald feláll, amint megjelenek és az üres szék felé mutat.

• Foglaljon helyet – ő visszaül a székébe.

Mosolyogva bólintok, becsukom magam mögött az ajtót, az asztalhoz sétálok és leülök a székre. Belekezdek, még mielőtt megszólalhatna.

• Nézze Ferenc, nem akarok kellemetlenséget, de tényleg benne vagyok két másik ügybe. Kétlem, hogy 100%-ot tudnék nyújtani így – kérlelve nézek rá, hátha megérti.

Kicsit stopot int a kezével nyugtatásképp.

• Tudom hány ügyben van benne Laura. Az a Tomas gyerek egyébként fix, hogy sittre kerül, tehát vele nem is igazán kéne foglalkoznia. Csak úgy megsúgom.

Bólintok. Hát persze, hogy tudja…

• Nem kéne, de a becsületem mégis azt kívánja
• Nos, igen. Viszont nem rég dolgozik még itt, de már két hasonló ügyben is volt része, mint ez. Vannak ügyvédeink, akik hallani sem akarnak ezekről az ügyekről. Vannak, akik pedig még magánál is elfoglaltabbak.

Összehúzott szemekkel nagyot nyelek. – Miért mégis milyen ügy ez?

• Egy srácról lenne szó. A neve Hoffrich Scott. Emberölési kísérletet követett el, ráadásul rendőrre nézve.

Elkerekedett szemekkel nagyot nyelek. – Ha jól emlékszem nekem még nem volt…

• Ismeri Csongrád Alizt? Súlyosan megsebesítette, jelenleg nem is dolgozik.

Görcsbe szorul a gyomrom. Lassan bólintok a kérdésre. – Me…mennyire súlyosan?

• Vállon lőtte, de szerencsére nem lett belőle súlyosabb műtét – megcsóválja kicsit a fejét, ismét a papírokra néz. – No, de visszatérve. Scott ezenfelül büntethető utcai versenyzések és fegyverviselet miatt, amire nincs engedélye. Olyan 10 év börtönre simán el van ítélve. Ebből igencsak nehéz lejjebb faragni, de talán nem lehetetlen.
• Biztos vagyok benne, hogy vannak nálam jobb ügyvédek, akiknek sikerülhet – próbálok még mindig kibújni.
• Ebben én is biztos vagyok, csak az a helyzet, hogy nekem magára van szükségem. És biztos vagyok benne, hogy maga is ugyanolyan jól tud majd teljesíteni, mint mondjuk Viktória.

Lesütöm a szemeimet. Elgondolkozok, lassan a fejemet rázom. – Talán jobban járna a srác, ha valaki más képviselné.

• Nem kérem, hogy most azonnal vállalja el, de legalább gondolkozzon el rajta. Tényleg nagy szüksége lenne egy olyan ügyvédre, mint maga.

A szemeibe nézek. Egy kis tétovázás után bólintok. – Rendben, átgondolom.

• Köszönöm – az asztalán levő mappát emeli fel és elém teszi. – Scott adatai, benne van minden, aminek utána tudtunk járni. Nem szeretném feltartani tovább.

Lassan felemelem a mappát, de nem nézek bele. Gondolom itt a beszélgetésünk vége, ezért felállok és az ajtó felé sétálok. Kisétálok a folyosóra, aztán a lépcső felé veszem az irányt. Visszamegyek még a könyvtárba, aztán hívom Emesét. A könyvtárban egy négy székes asztalnál foglalok helyet, fal mellet. Elővettem megint a könyveket, amiket az előbb olvastam. Akkor is be fogom fejezni, amiért ide jöttem! Scottal majd utána foglalkozok, addig bele sem nézek a mappájába.

Egyszer csak valakik megállnak közel az asztalomhoz.

• Elnézést, bocsánat a zavarásért. Maga Sachter Laura igaz?

Meglepődve pillantok fel rájuk. Megnézem mindkettőjük arcát, csak utána bólintok. Egy hölgy és egy úr áll az asztal mellet.

• Igen, én vagyok.
• Jajj nagyon örülünk, hogy megtaláltuk – szólal fel a hölgy lelkesen, nyújtja felém a kezét is. – Nagyon nagy kéréssel fordulunk önhöz, tudjuk.
• Gondolom, tudja, hogy a fiunkról lenne szó – veszi át a szót a férfi.

Elfogadom a felém nyújtott kezet, fel is állok mellé. Aztán felemelem a kezem, hogy megállítsam a férfit a beszédben.

• Elnézést, de fogalmam sincs, hogy kik maguk. Ismerjük egymást? – próbálom megtudakolni.
• Jaj, bocsánat a tapintatlanság miatt. Hoffrich Daniel vagyok, ő pedig a feleségem Hoffrichné Rosalia. Hoffrich Scott szülei vagyunk. Szerencsétlen nagyon nagy hülyeséget csinált. Esetleg lenne ránk pár perce? – mutatkozik be a férfi végre.

Scott… már megint. Ki a fene lehet ez a srác? Felsóhajtok és az asztalon levő könyvekre, papírokra pillantok. Végül bólintok.

• Hát persze. Foglaljanak helyet.
• Köszönjük.

Leülnek velem szembe, megigazítják magukat aztán komolyan néznek rám.

• Hallottuk, hogy van rá esély, hogy ön lesz az ügyvédje – kezd bele Sándor.
• Ez így nem teljesen igaz, még nem vállaltam el.
• Tudjuk, de szeretnénk meggyőzni. Nem igazán balhés gyerek, nem is értettük ezt a legutóbbit. Sosem kellett mellé ügyvéd, így nem készültünk ilyen helyzetekre. Higgye el nem bánná meg, ha elvállalná.

Figyelmesen hallgatom őket. Pedig a hátam közepére sem kívánom most egyiket sem. A homlokomat ráncolom.

• Ezt hogy érti?
• Tudjuk, hogy átlagosan mennyit szoktak kapni az ügyvédek egy-egy munkájukért, mi ennek a dupláját ajánljuk fel, de ha esetleg kevesli, akkor bármennyivel kiegészíthető.

A számat is eltátom a hallottakra. – Maguk… ez most komoly?

• Nem számít a pénz, csak segítsen rajta legalább egy kicsit.

A nő kétségbeesett szemeibe nézek. Mi a fenét várnak ezek tőlem? A bíró fog dönteni, nem én. Nem vagyok Isten. Megköszörülöm a torkomat, közelebb hajolok hozzájuk.

• Tudok ajánlani sokkal jobb ügyvédet is. Akinél garantált a siker.

Rozália megrázza a fejét. – Azt hallottuk, hogy maga az egyik legjobb. Teljes mértékben megbízunk magában. Ahogy hallottuk, zseniális.

• Kérem… ha kevesli a felajánlásunkat, akkor szabja meg maga – teszi hozzá Sándor.

Nagyot nyelek, tekintetem cikázik közöttük.

• Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes módja a meggyőzésnek.
• Van esetleg bármi más, amivel meg tudnánk győzni? – teszi fel a kérdést kissé kétségbeesve Rozália.

Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam, lassan megrázom a fejem.

• Nem… nem tudom.
• Tudjuk, hogy nagyon sokat kérünk. Meg azt is tudjuk, Scott nagyon nagy hülyeséget csinált, de mégis csak a fiunk. Nem hagyhatom a börtönben rohadni élete tíz-húsz évében – mondja Sándor elkeseredett hangon.
• Igen, ezt megértem, de… Még ha vállalom is, akkor sem ígérhetek semmit. Hiszen, nem csak rajtam múlik.
• Ezt mi is nagyon jól tudjuk, de csak nyugodtabbak lennénk, ha legalább lenne mellette egy ember. Nem is kérjük, hogy ígérjen bármit is, azzal kapcsolatban. Csak egy jó ügyvéd mellett szeretnénk tudni.
• Akkor mégis hogy fogadhatnám el a pénzüket? Semmi sem garantált.

Sándor ismét bólint. – A pénzt mindenképp elfogadhatja nyugodt szívvel. Ha nem sikerül, pontosan tudni fogjuk, nem magán múlt. Hisz, ahogy hallottunk mindig szívét-lelkét beleadja egy-egy ügyébe. Nekünk pontosan ilyen ügyvédre van szükségünk.

Megint nagyot sóhajtok. – Erre nem tudok most rögtön igent mondani. Át kell gondolnom.

• Megértjük – mosolyodik el kicsit a feleség. – Csak szerettük volna, ha tudja, magát szeretnénk.

Férje kicsit lecsitítja. – Akkor nem is tartanánk fel tovább, amint látom, sok munkája van. Remélem, átgondolja az ajánlatunkat.

Bólintok, de nem szólok semmit. Ők felállnak a nő még rám néz.

• Köszönjük, hogy szánt ránk egy kis időt – ismét karon fogják egymást és kifele indulnak.

Még nézek utánuk, a hajamba túrok és felsóhajtok. Összepakolom a cuccomat és telefonálni kezdek. Márkot hívom, hogy jöjjön értem, de nem veszi fel. Miért nem veszi fel? Érzem, hogy eluralkodik rajtam az idegesség, ezért Emesét hívom. Ujjammal az asztalon dobolok, míg kicsörög. Két órát mondtam neki, de még egy is alig telt el. Szegény… Nem veszi fel olyan nagyon gyorsan, de azért nem várakoztat meg túlságosan.

• Szia – a hangján hallatszik, örül a hívásnak.
• Szia – az én hangom inkább aggódó, zavarodott. – Értem tudnál jönni most?
• Persze, olyan 15 perc és ott vagyok rendben?
• Oké, persze. Ráérek – ki is nyomom azonnal.

Most úgysem tudok másra gondolni, ezért előveszem Scott mappáját és beleolvasok. Ismét megborzongok mikor a „Csongor Aliz” név bukkan fel a szemem előtt. Egyáltalán nem áll jól a srác szénája, sőt nyakig van a szarban. Nagyjából 15 perc elteltével tényleg megszólal a mobilom, kinyomom és összepakolok. Ezt szeretem Emesében, hogy mindig pontos. Ezt is… Kisétálok az épületből, mosoly nélkül sétálok le a bíróság lépcsőjén és szállok be Emese mellé. Már a saját kocsijával van. Szeretem ezt a kocsit, kényelmes és olyan Emese illatú, jó érzéssel tölt el. Csak futólag nézek rá, átöltözött és „tisztába” tette magát.

• Szia – köszönök neki a futó pillantás mellett.

Bólint egyet és végig mér tekintetével. Gurul is tovább amint becsukódik az ajtó, vagy talán még nem is egészen volt csukva mikor már mozdult a kocsi.

• Baj van? – fordul hozzám, ahogy elhagytuk a parkolót.

Megrázom a fejem. – Haza vinnél, kérlek? – amint kimondom, megcsörren a telefonom. Kihalászom a táskámból. Márk. Jókor… felveszem.

• Szia, már nem fontos… csak azt akartam, hogy gyere értem, de már… Nem, szerveztem fuvart. A kocsival? Hát majd elmesélem. Igen… miért, máris otthon vagy? Óóó értem. Rendben, szia – kinyomom és elteszem a telefont, nagyot sóhajtok.

Emese az ujjaival dobol a kormányon, ahogy nézem kicsit már idegesít a dolog, de végül megtöri a csendet.

• Ki vele, mi történt? – hangja lágyan és megnyugtatóan cseng.

Rá pillantok. – A nyakamba akarnak varrni egy ügyet, amit én egyáltalán nem biztos, hogy akarok.

• Hmm – a sebváltón levő kezét finoman a combomra teszi és végig simít rajta. – Ha azt mondod, nem vállalod?

Megrázom a fejem. – Félek, arra esélyem sincs.

• Nem vennék figyelembe, hogy elutasítod?
• Sem a szülők, sem a bíró – kezembe temetem az arcomat – mindenki engem akar – dünnyögöm.

Picit rászorít a combomra, de váltania kell, úgyhogy elveszi a kezét. – Mert te különleges vagy.

Felnyögök. – De vannak nálam jobb ügyvédek is. – Csak nem bírják felfogni.

• Nézd, biztos, hogy engem sem érdekelne már semelyik sem. Így, hogy tudom te mire vagy képes. Gondolom ők is így vannak vele.

Felhúzott szemöldökkel nézek rá. – Hogy érted, hogy mire vagyok képes?

• Eddig nem igen volt kudarcba fulladt ügyed, nem igaz?

Kínosan fészkelődök mellette. – Igen, de…

• De? – kérdez vissza halkan.

Megrázom a fejem. – Még nem döntöttem el, csak annyira rámenősek voltak a szülők. Azt sem tudom, hogy találtak meg. Elég nagy szarban van a gyerek, minden a nyakába van varrva.

• Mi volt a szülőkkel?

Nem tudom, mennyit mondhatok el Emesének, vagy, hogy egyáltalán mennyit akarok, Főleg úgy, hogy nem biztos, hogy vállalom az ügyet.

• Mondjuk úgy, meg akartak vesztegetni. Bármire hajlandóak, csak hogy vállaljam az ügyet.

Kicsit meglepve pillant rám. – Óh, az pedig elég csúnya dolog.

Megvonom a vállam.

• Gondolom, kaptál döntési haladékot.
• Persze, nem mondtam semmit biztosra. Van pár napom gondolkozni.

Emese csak bólint egyet lassan, átgondoltan. – Ha esetleg… szeretnél róla beszélni, akkor bármikor szívesen meghallgatlak – mosolyogva fordul felém.

Elmosolyodok én is és a szemeibe nézek. – Rendben, észben tartom.

• Nem szeretem, amikor felbosszantanak – húzza el a száját.
• Pedig nem szoktam látványosan dühöngni.
• Pont ezért beszélhetnéd ki magadból, ha már nem dühöngsz.
• Nem akarok fecsegni, amíg semmi sem biztos. Bár utána sem mondhatok sokat.

Csak hümmög magában egy kicsit, aztán lassan megérkezünk, témát vált.

• Átnéztem a kocsidat rendesen.
• Ó, és nagyon gáz?

Megvonja a vállát mosolyogva. – Mondjuk, hogy azért lehettél volna vele picit finomabb is.

Felnevetek. – Azért megmenthető?

• Szerencsére nem sérült benne súlyos dolog.
• Remek!
• Vállaltam az egészet, szóval más hozzá sem fog nyúlni – felnevet – ha valamit rosszul kötök össze, tudd, kit kell megagyalni.
• Ne aggódj, nem fogod könnyen megúszni.
• Ezt mertem remélni – mondja még mindig nevetve.

Meg is érkezünk, szép lassan gurul be a ház elé. Elhúzódtam már tőle mikor bekanyarodott az utcába és megláttam Márk kocsiját a kapunk előtt. Érdekes, hogy már ilyenkor itthon van.

• Köszönöm a fuvart – hozzá hajolok, és adok egy gyors kis rövidke puszit a szája szélére.
• Szívesen neked bármikor – végig simítja az arcom.

Mosolyogva bólintok és kiszállok, még intek neki, majd a ház felé indulok.

Feldúltan lépek be a házba. Shiva is érzi, ezúttal nem ugrál, csak a nappaliban csóválja a farkát és figyel.

• Sziasztok – köszönök hangosan, Márkot nem is látom.
• Szia, drágám! – köszön ki a hálóból.

Pár pillanat múlva meg is jelenik, felém fordul. Rá mosolygok, de nem sikerül túl őszintére.

• Mi újság? – kérdem tőle.
• Semmi különös.

Hozzám sétál, átfonja a derekamon a kezét és a homlokomra kapok egy hosszabb puszit.

• Rossz napod volt? – kérdi lágyan.

Most már őszintébben mosolygok, az ilyen puszijai mindig megnyugtatnak. Átkarolom a nyakát és átölelem.

• Borzalmas – mondom halkan. – És még nincs vége.
• Mit szólnál hozzá, haaa végesnek nyilvánítanánk? – elmosolyodik. – Csak te meg én.

Érdeklődve nézek rá. – Mire gondolsz?

• Csinálok neked, egy jó kis fürdőt, aztán mire kijössz, összedobok valami kaját, amit megehetünk egy jó kis film társaságában, és egy üveg bor kíséretében – végig mosolyogva beszél hozzám.

Felnevetek és elengedem. – Mindig is tudtad, hogy vegyél le a lábamról.

Az asztalhoz sétálok, leteszem a táskámat. Elkezdek kipakolni belőle: jegyzetfüzet, papírok, toll, Scott mappája… Egyszer csak kezek fogják közre a combjaimat és már a levegőben is vagyok. Márk karjaiba…

• Hát igen, mindig is zseni voltam a lábaidról levevésben – mondja kacsintva.

Felsikítok, mikor felkap. A kutya is felpattan és ugatni kezd, a vállába kapaszkodok, a lábaimmal kapálózok.

• Tegyél le! Teegyééél lee!

Felnevet a sikításomra, szép lassan tesz vissza a földre.

• Szóval, megadod magad? – kérdezi és finoman ad egy puszit a nyakamba.
• Hm, magának bármikor – oldalra döntöm picit a fejem, hogy jobban odaférjen.

Ad még rá pár puszit, aztán elenged.

• Mivel bosszantottak ma? – az asztalra pakolt dolgokra néz.

Felsóhajtok, ráteszem a kezem a mappára. – Rám akarnak sózni egy ügyet, de nem vagyok benne biztos, hogy vállalni akarom.

• Olyan brutális az ügy?

Megvonom a vállam. – Elég sok dolgot akarnak a srác nyakába varrni. Illegális versenyzés, drogbirtoklás, illegális fegyverviselet, ellenállás, és … meglőtt egy rendőrt is.

• Valami drogos ügyed volt már nem?

Elmosolyodok, ahogy Emesére gondolok. – Igen, de az más volt.

Ad még egy puszit az arcomra aztán ellép tőlem.

• Kérsz valamit inni?
• Igen, az most jöhet!
• És mivel szolgálhatok? – mosolyogva figyel, közben a hűtőhöz sétál.
• Egy kis bor jól esne.
• Ha jól emlékszem, vörös és fehér van itthon… édes, és félédes.
• Vöröset, félédest. Még valami? – nevetek fel.
• Nem is tudom, csak ha már van választék… – nevet ő is.

A hűtő melletti kis szekrényből előveszi a bort, aztán a dugóhúzót kezdi keresni a fiókban. Amikor jó pár pillanat elteltével megtalálja, szinte diadalmasan emeli a levegőbe. Elmosolyodok rajta, leülök az asztalhoz, egyik lábamat magam alá húzom, és figyelem.

• Neked milyen napod volt? – döntöm picit oldalra a fejem, az asztalra könyökölök.

Két poharat vesz le, ismét a borhoz fordul és egy egyszerű mozdulattal kiszedi a dugót. Tölt a poharakba és mellém sétál a két pohárral a kezében.

• Nekem nyugis napom volt, semmi bosszankodás.
• De jó neked – fintorgok, és a borba kortyolok.

Márk is leül az asztalhoz. – Szóval, miben volt más az a másik drogos ügyed?

Értetlenül nézek rá. – Márk, a srác meglőtt egy rendőrt.

• Elmebajos a gyerek?
• Nem tudom – a boromat bámulom – remélem nem a szüleire ütött.
• Mi van a szüleivel? Mit várnak tőled? Úgysem úszhatja meg…
• A bíró után ők is megkerestek. Szó szerint letámadtak – kicsit aggódva nézek fel Márkra. – Hogy ők bármire hajlandóak, csak vállaljam az ügyet.

Rémültebbé válik a tekintete. – Bántottak?

Nemet intek. – Udvariasak voltak, csak… félnek.

• Félnek… félnek, neveltek volna inkább gyereket – legyint a kezével. – Miért nem szeretnéd vállalni az ügyet?
• Mert te aztán olyan gyakorlott vagy gyereknevelésben – megint elkomorulok. – Van már két ügyem, és attól tartok, hogy ez túl nagy falat lenne nekem.
• Nekem nincs is gyerekem… Ne dolgozd túl magad – elmosolyodik – Mondd meg nekik, hogy nem megy és kész.
• Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Próbáltam visszautasítani, aztán még meg is akartak vesztegetni – muszáj elnevetnem magam.
• Megvesztegetni? – elkerekednek a szemei. – Mivel?
• A fizetésem kétszeresével, vagy akár még többel, ha kevesellném – érdeklődve figyelem Márk mit reagál.

Először is meglepődés látszódik rajta, aztán már inkább elmosolyodik. – Szóval akármennyit kérhetnél? – mondja olyan hangsúllyal, mint aki el is felejtette az előbbi kijelentését.

• Nem tudom, nem mentünk bele a részletekbe – megvonom a vállam és a borba kortyolok.
• Fogadd el! – jelenti ki. – Akkor megkapod a fizetésed, és még pluszba a fizetésed kétszer.

Majdnem kiköpöm a bort, félre is nyelek, köhögnöm kell párat.

• Hogy… mi? – ledöbbenve nézek rá. – Mégis mi a fenéről beszélsz?
• Laura, ennyi pénzt… nem hagyhatsz csak úgy elúszni – csillogás látszik a szemében. – Gondolj csak bele, egy ügyért háromszor annyit kapnál.
• Mióta érdekel téged ennyire a pénz? Megvan mindenünk. Nincs szükségünk arra a pénzre.

Kicsit lesüti a szemét, majd ismét rám néz. – Ami azt illeti, én már lehet a fizetésem felét se fogom megkapni, ha így haladunk.

Megint ledöbbenek. – Mi? Miért? Miről beszélsz?

Megköszörüli egy kicsit a torkát, összekulcsolja az ujjait és a bor elé fekteti el. Rám néz, de inkább ismét a borra. – Már egy ideje rosszul áll a szénánk, sok embert elbocsájtottak. Úgy néz ki tönkremegy a cég, ha nem lesz valami sürgős változás.

• Ezt miért nem mondtad?
• Nem akartam, hogy emiatt aggódjunk.

Én is a boromat kezdem bámulni. – Szólhattál volna – mondom csendesen.

• Csak romlik a helyzet… most már tudod – jegyzi meg halkan.

Kezd hosszúra nyúlni a csend köztünk, úgyhogy felnézek rá. – Akkor sem fogadhatom el azt a pénzt. Tisztességtelen lenne.

• Ugyan mégis miért lenne az? Megdolgozol érte.

Fejemet rázom. – A fizetésemért dolgozok meg, nem azért, hogy anyuciék bármennyit fizessenek a hülye kölkük miatt. Nagy szarban van, csak magának köszönheti, ezen a pénz nem segíthet.

• Rajta lehet, nem segít a pénz, de rajtad segíthet. Ha felajánlják, akkor nyilván nem kell nekik.
• Nem is tudom.
• Ha olyan rossz a helyzet, és ők ezt mégis felajánlják… valószínű azért akarják adni, hogy egyáltalán nem hagyod cserben alapból a gyereket.
• De… Tegyük fel, elfogadom. De túl sok, túl nagy falat. Akkor? Fizettek a semmiért?
• Nézd Laura… az már az ő bajuk. Ha nem gondolják át rendesen. Úgy néztek ki mint akiket nagyon érdekel mi lesz a pénzel, ha nem jön össze?

A fejem rázom. – Nem igazán.

• Akkor szerintem ne ezen agyalj. Lehetnél néha kicsit önzőbb. Túl jószívű vagy.

Felsóhajtok, iszok két nagy kortyot a borból, aztán Márkra nézek tanácstalanul.

• Alszok még rá egyet.
• Rendben, de szerintem semmit nem veszthetsz, ha elfogadod. Sőt, csak nyerhetsz vele.

Erre már nem reagálok. Félek, hogy rá fog beszélni. Vagy már rá is beszélt, csak még magamnak sem vallottam be. Megiszom a bor végét, és felállok.

• Megyek, letusolok – rá mosolygok, majd ott hagyom.

Szombaton kora délelőtt Márk már lelépett munkára hivatkozva. Gyanús kicsit, nem igazán szokása hétvégén dolgozni. Megfájdul a fejem, ha ezen is elkezdem törni az agyam, inkább csak az új ügyemre gondolok. Ideges vagyok még mindig. Határozatlan, bár tudom, Márk már tegnap este meggyőzött. Inkább csak magamnak nem akarom bevallani. Most még Shiva is elkerül. Letusolok gyorsan, rendbe szedem magam, aztán a telefonomért nyúlok. Forgatom egy kicsit a kezemben. Aztán sóhajtok egyet és legördítem Emese nevéhez. Valakivel muszáj még beszélnem… Megiszom az utolsó korty kávét is, ami még előttem volt, végül megnyomom a hívásgombot.

• Szia…

Elmosolyodok, ahogy meghallom az álmos hangját. – Felkeltettelek? – hallom, ahogy még ásít egyet kicsit elfojtva.

• Nem, dehogyis… Baj van?? – aggódóvá válik a hangja.

Megköszörülöm a torkom, habozok egy kicsit. – Nem, nincs csak… szeretnék valamit mással is megbeszélni a tegnapi ügy… tudod.

• Mondtam, hogy bármikor rendelkezésedre állok. Átmenjek?
• Nem, azt hiszem, nem lenne jó… Találkozzunk valahol – Márk bármikor hazajöhet, nem kockáztathatok.
• Ömm, rendben hol szeretnél? – hallom, ahogy zörög nála a redőny, ezek szerint mégiscsak én keltettem.
• Félóra múlva a belvárosi kávézóba?
• Megoldható, semmi akadálya, de tuti ne menjek érted?

Felkuncogok. – Nem kell tényleg. Hívok egy taxit.

• Már megint a taxi – felnevet. – Rendben, ott leszek.

Halk kis puffanás, aztán semmi hang. Miután már másodpercek telnek el így, a szuszogása nélkül kinyomom. Hívom a taxit, aztán pakolok egy kicsit, hogy elüssem az időt. A taxi miatt kések, de csak pár percet. Egy sima farmer, és egy lazább fehér blúz van rajtam, elmosolyodok, mikor meglátom. Hihetetlen milyen jó érzés fog el hirtelen. Az a kimondhatatlan meleg tekintet, azok a ragyogó sötétkékes szürkés szemek. Az a mosoly miután kifújja a cigijéből származó füstöt. Egy sötétszürke szaggatott farmer van rajta és egy bordó, fehér feliratos póló. A feliratot ilyen messziről nem látom jól, mire odaérek meg már úgysem az fog érdekelni.

• Sokat vártál? – kérdezem, ahogy elég közel érek hozzá.

Megrázza a fejét. – Nem, ez még csak a tízedik cigim volt – elvigyorodik és az ajtó fele indul, kinyitja, előreenged.

A szememet forgatom, és meg csapom egy kicsit játékosan a hasát miközben elhaladok mellette. Leülök, egy nyugisabbnak vélt asztalhoz, semmi kedvem most a nagy tömeghez. Emese velem szembe ül le, az asztalra könyököl, elmosolyodik, ahogy végig néz rajtam.

• Örülök, hogy látlak.
• Kérsz valamit? – mosolygok én is.
• Igen, iszok egy presszó kávét, de elmegyek én értük. Neked mit hozhatok?
• Egy lattét kérek, köszi.

Nem telik el sok idő már meg is jelenik, kezében a két fogyasztani kívánt itallal. Leteszi elém a lattét aztán leül, kortyol egyet, majd összekulcsolja a kezét és rám néz.

Felsóhajtok, felemelem a poharat, aztán leteszem anélkül, hogy belekortyolnék.

• Mondtam tegnap, hogy rám akarnak sózni egy ügyet. Attól tartok Márk tegnap rábeszélt – rá pillantok.

Bólint egyet lassan. – És… beszéljelek le róla? Vagy erősítselek benne?

Megrázom a fejem. – Nem is tudom, mit akarok. Bár kétlem, hogy Márk hagyná, hogy másképp döntsek.

• .. – néz rám komolyan – a te életed, a te döntésed. Ha nem vállalod, se tehet semmit. Miről van szó? Miért ennyire bonyolult?

Megint sóhajtok. – Nemrég vitték be a srácot, még vizsgálják az ügyet. Egy versenyről, ha jól hallottam balhé volt, hívták a rendőröket is – figyelem a reakcióit, remélem ő nem volt ott.

Kicsit megfeszül, majd sikeresen mellé is nyeli a szájában lévő kávét. Köhög egyet-kettőt, aztán megtörli a száját, és kicsit lefagyva néz rám.

• Mi… mikor?
• Nagyjából egy hete.
• Mit követett el? Mivel vádolják?

Összehúzom a szemeimet. – Ott voltál?

Elfehéredik egy kicsit, lesüti a szemét és a kávét bámulja. A kezével zavartan piszkálja a másikat, majd lecsukja a szemét és bólint. Feszülten figyelem, nagyot nyelek és felsóhajtok. Az asztalt bámulom, és a fejemet rázom.

• Ki az Laura? – teszi fel a kérdést alig hallhatóan.
• Akkor, azt is tudod, ki lőtte meg a rendőrt? – komolyan nézek fel rá.

Emese csak félve pillant rám, egy ideig nézi a szemeimet. Állom a tekintetét, le sem veszem róla a szemem, lassan bólintok.

• Tudod, igaz?
• Láttam… végig néztem az egészet, de Laura… nem, nem mondhatod el, hogy tudom – a tekintete kétségbeesettebbé válik – Liznek… nem mondhatod meg, hogy láttam ki volt az.

Értetlen arcot vágok, még jobban ledöbbenek, nagyokat pislogok. – Ő nem tudja, hogy tudod?

Megrázza a fejét. Picit, de csak épp hogy nagyon haloványan ki is pirosodik az arca.

• Nem, nem mondtam meg neki amikor rákérdezett.
• De miért nem?
• Nem akarom, hogy tudja, amit aznap délután láttam.

Érzem, ahogy rossz érzés kerít hatalmába.

• Miért, mit láttál Emese? – még pislogni is elfelejtek.

Lesüti a szemét. – Scott… – kis szünetet tart, majd felsóhajt – nem ismerem azt a srácot, aki aznap volt. Mintha nem is ő lett volna. És az, hogy nem ismerte fel Lizt, csak úgy rálőtt… Rálőtt úgy, hogy háttal volt neki – abbahagyja, mint aki nem akarja folytatni.

Előre nyúlok és ráteszem a kezem a kezére. – Mondd csak, köztünk marad – megrándul a keze az érintésemre, de nem húzza el, tekintete a kezemre esik.

• Majdnem megölt egy pasast, tőle vette el a fegyvert. Azzal lőtte meg Lizt és utána csak úgy felszívódott.

Rászorítok a kezére. – De elkapták.

A szemeimbe néz. – Tudom, tudjuk…

• Nem fogja megúszni, még akkor sem, ha vállalom.
• Ezt nem is lehet megúszni – néz rám komolyan – persze, nem mondom, hogy nem szeretném melletted tudni.

Lesütöm a szemem, azt hiszem, most döntöttem el, hogy vállalom.

• Rendben, megteszem, amit tudok.

Megrázza a fejét hirtelen, egy picit. – Úgy akartam befejezni, hogy azt is megértem, ha ezt nem akarod.

Muszáj felnevetnem, de halkan és röviden. – Miattad elvállalom – mondom halkan.

Meglepetten pislog párat, aztán halványan elmosolyodik. – Köszönöm – hangjában ott van az az igaz őszinte hála.

• Talán kicsikarhatok a bíróból egy kis enyhítést.
• Beszéltél már vele? Scottal… vagy még csak nagyon tervben volt?

Kihúzza a kezét az enyém alól, persze közben végig simít rajta, ki is ráz egy picit a hideg tőle. Aztán megissza a maradék kis kávéját. Elhúzom én is a kezem vissza a magam oldalára.

• Még nem, és azt hiszem Lizzel is beszélnem kell majd.
• Lelkileg rendben leszel?

Felhúzom a szemöldökömet. – Mire gondolsz?

• Gondolom, jó okod volt rá, amiért nem akartad vállalni.
• Persze, minden rendben lesz, megbirkózom vele.
• Melletted leszek, végig – elmosolyodik.
• Akkor, most szerintem bemegyek a bíróságra, utánanézek kicsit a dolognak.
• Rendben, kérsz fuvart? Vagy szívesebben taxizol? – elhúzza a száját kicsit mosolyogva.
• Elvihetsz, ha szeretnél – elvigyorodok.
• Ezer örömmel szállítom a hölgyet!