10.rész – Emese
Egy szép napfényes délutánnak nézünk elébe. Ha minden igaz, akkor három versenyszám lesz megtartva, és attól függően, hogy mi lesz a végén, még eldől, beszállok én is, vagy kihagyom a mait. A napsugarak csak úgy csillognak vissza az autók szélvédőiről. Egyik másik még szinte meg is vakítja az embert, ha sokáig nem néz máshova. A csapatok szépen gyülekeznek, szokásosan az összetartozók külön klikkeket alkotnak. Tőlünk sem érkezett meg még mindenki, van, aki csak később indul, vagy még munka miatt csak később tud ideérni. A fő szám úgyis csak estefelé kezdődik, ha addig minden rendben megy persze. Gondolok itt olyanra, hogy nem kapunk váratlan rendőri járőrözést a közelben, nem lesz hirtelen mindent elsöprő vihar. Na meg persze a versenyzők sem mondják le a számokat, amikben indulnak. Az első versenyszámban három induló vesz részt. Nemsokára kezdődik is, úgyhogy megpróbálunk úgy helyezkedni, hogy azért élvezhető távolságból tudjuk majd nyomon követni a fontosabb eseményeket. Na meg persze a célegyenest, azt minél tisztábban látja az ember, annál élvezhetőbb. Sokan már a célegyenesben vannak, amikor elbuknak. El is indítják az első menetet. Nem szokásom fogadni a játékokra, ilyen módon nem származik bevételem a versenyekről. Én csakis kizárólag a pályán keresem a kenyeremet.
Az első három versenyző, elég szoros küzdelem után érkezik be a célegyenesbe. Már távolról lehet azért látni, hogy ki lesz az, aki nyerni fog, persze még az utolsó 100 méteren is könnyen felborulhat a sorrend. De nem. Nem változott semmi. Ha fogadtam volna erre a „meccsre” akkor el is buktam volna. Az alábbi ábra szerint még jobb is, hogy nem ezen a területen vagyok játékos. Nyilván vannak olyanok, akik ebből is akkora zsebeket tudnak összeszedni, hogy hihetetlen. Azért egy borítékba csak kényelmesebb megkapni a nyereményt. Az első helyezet itt is megkapta a kis borítékocskáját, azzal visszaült a verdájába, tett még egy kisebb tiszteletkört – amit csak úgy megjegyeznék, hogy én sosem szoktam… – és itt is hagyta a tömeget. Biztos, megy elinni, vagy valami hasonló.
Sokáig nem tartott a nagy ünneplés, hirtelen pár eddig még sosem látott autó jelent meg a területen. Magunk között szólva, ez a mi pályánk, és a mi engedélyünk kell hozzá, hogy más is versenyezhessen rajta. Majd nem sokkal később még vagy hat-hét kocsi gördült, az első három felvezető után. Erre már jobban felfigyeltünk. Zsolt, aki mindig intézi az ilyen ügyeket az oldalán két sráccal – az egyik Scott, a másikat Levinek hívják – az érkező autók elé sétál. Én sem ülök sokáig a motorháztetőn, eldobom a cigim végét, megigazítom magamon a pólómat és indulok utánuk. A következő párbeszédbe csatlakozom bele amint kellő távolságba érek, hogy esélyem legyen hallani, miről van szó.
Valószínűleg, ő a góré a csapatban. Nem olyan túl magas, olyan 180cm körül lehet… a mellette sokkal magasabb olyan 190cm körüli és jóval nagyobb darab fickók között szinte elveszik. Sötét barna rövid haja van, picit hosszúkásabb arca, kicsit hegyes orra, arca kissé borostás, de egyébként igényes megjelenésű. A szeme, vagy szürke, vagy zöldes, nem tudom pontosan eldönteni ebben a megvilágításban. Fekete bőrkabátot visel, fekete pólóval és egy sima egyszerű bőszáru farmert.
Zsolt csak határozottan bólint. – Ha itt akartok versenyezni, ahhoz az engedélyünkre van szükségetek.
A górénak láthatóan egyáltalán nincs ínyére ez a válasz.
Szinte mindenki egyszerre kapja felé a fejét. – Hogy mit akarsz? – szinte rá förmed Zsolt, de mikor látja Levi tekintetében, hogy nem viccel, kénytelen rábólintani.
Zsolt a kezére pillant, nézi egy ideig, láthatóan hezitál a válasszal, de végül összeszedi gondolatait.
Végül megragadja a kezét és megrázza, mosolyog is Zsoltra, aki már kevésbé találja vidámnak a pillanatot. Majd megfordul, int a kezével a másik kettőnek, akik persze egyből ugranak is utána.
Zsolt megvárja, míg beszáll a kocsiba és szinte nyikorgó gumikkal indul el mellőlünk. Aztán egyből Levihez fordul, megragadja a pólójánál fogva és kissé megrángatja.
Lépek is utána, a kedvenc ivóhelyünkre megyünk, megrendeljük a szokásosat, aztán visszasétálunk a lelátóhoz, húsz perc és kezdődik. Na, most ezt a lelátót nem kell nagydobra verni, annyi hogy ilyen szalagokkal, de van mikor még azt se használva van elkerítve egy rész, legtöbbször az út egy kicsivel magasabb részén, mint ahol maga a verseny zajlik.
A fűben ülünk le, a kocsik már felálltak. Azok is, akik nem versenyeznek. Nagyjából egy körnek nevezhető alakzatban foglalnak helyet, bár tény, hogy akad jó pár elszórva itt-ott. Az indító csajszi ma is kitett magáért, lehet már csak miatta átgondolom, hogy induljak-e az esti versenyszámban. Elengedi a kendőt, és ahogy földre érkezik, a két motor szinte egyszerre bőg fel, az ellenfél kocsija füstölgő kerekekkel indul neki a pályának. Elég hamar eltűnnek a szemünk elől, és csak nagyjából egy olyan tíz perc múlva tűnnek fel ismét. Addig mindenki feszülten bűvölte az utolsó kanyart. Nagy megkönnyebbülés, mikor Levi kocsiját látjuk meg elől. Majd egyszer csak a cél előtt pár száz méterre kipördül, majdnem fel is borul, de sikerül visszaszednie maga alá a kocsit. Az ellenfél pedig előre tör, és begurul a célba. Nem telik el sok idő, Levi szinte füstölgő fejjel száll ki a kocsiból és indul meg a góré felé. Ezzel egy időben szinte mindenki felpattan, mi is egymásra nézünk Scottal, majd azonnal talpra pattanunk, és lesietünk a tömegbe. Levi szinte üvöltve közeledik a góré felé és nagyjából neki ugrik hátulról.
Zoé, a kishúga szinte könnyes szemekkel rohan oda. – Ne csinááld!! – kiabálja Levinek, de abban a pillanatban összezár előtte a tömeg, nem engedik közelebb.
Scott utat tör, úgyhogy mi sikeresen át tudunk jutni. A következő pillanatban már csak az tárul elénk, hogy Levit két ürge felkapja, a harmadik pedig gyomorszájba vágja. Erre persze többen is összemennek. A mieink, akik látták a csalást és persze az ellenséges banda.
Próbálok Levihez jutni, de nem tudok közel férkőzni hozzá… Sikerül elkapnom egy pillanatát.
Alig telik el pár pillanat lövések dördülnek, hogy na, majd erre biztos megfutamodunk. Erre persze már mindenki felfigyel, az a csapat is, aki eddig még benne sem volt a veszekedésben. Pár perc alatt akkora káosz lett úrrá, hogy azt sem tudom hova kapjam a fejem. Teljesen megőrültek. Pontosan nem számoltam, hogy hányan jöttek, de nincsenek olyan kevesen. Így, hogy még a lőfegyver is előkerült… nagyon eldurvult a helyzet. Hihetetlen… ennyire sportszerűtlen hogy lehet valaki?
Nekem is meggyűlik a bajom egy-két emberrel, de szerencsére a csapatunk férfi tagjai, azért ha tudnak, besegítenek, meg azért már én is bunyóztam jó párszor. Azt nem tudjuk, hogy meghalt-e valaki, vagy még senki sem sérült le. Reméljük, megússzuk ezt az egészet egy darabban. Ahogy körbenézek, látom már páran a kocsijuk felé rohannak, ülnek be és húzzák is el a csíkot. Talán jobban is teszik, talán nekünk is ezt kéne már tenni. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Scott lerohan egy fegyveres alakot. Szerencsére háttal állt neki így sikerült meglepetésszerűen intéznie a támadást. Én is egyből feléjük rohanok, hogy segítsek neki. Mikor odaérek, Scott már fordul is felém és odadobja nekem a fegyvert, hogy fogjam. Marhajó mégis mi a fenét? Te jó ég… Scott teljesen megőrült, elvesztette az irányítást a teste és az agya között. Olyan szinten neki esett a másik ürgének, lehet, nem ússza meg élve.
Hirtelen sziréna szólal meg a háttérből. Felkapom a fejem és a hang felé fordulok, de azt sem tudom merre forduljak, szinte mindenhonnan hallom. Bassza meg! Aztán lepillantok az előttem térdelő Scottra, aki még mindig a gyereket püföli.
A rendőrautók szó szerint körbe kerítik a tömeget, azok között kell menekülnie annak, aki éppen tud. Ahogy érzem, hogy Scott már nem áll ellent elengedem, meg kell találnom Zoét, aztán pedig Levit és mihamarabb el kell tűzni innen. A rendőrök is elkezdik szétoszlatni a tömeget, persze egyből elkezdik lőni a rendőr kocsikat is. A rendőrök a kocsik mögé menekülnek, van, amelyiknél még gázgránát is van. Zoét egy már csendesebb résznél pillantom meg, az egyik kocsi mellett kuporog. Láthatóan halálra van rémülve, de szerencsére más sérülést nem szenvedett. Oda kéne jutnom hozzá, nem tudom Scott már megint hova lett, de remélem azért ő is keresi a többieket. Zoé felé igyekszem, amikor letámadnak. Egy kicsivel magasabb a pasas, mint én, erősebbnek nem látszik, csak hirtelen jött a löket. Egy jól irányított rúgással sikerül megtérdelni, hogy a földre rogyjon. Indulnék is tovább, a kocsi felé kapom a tekintetem, amikor megpillantom Scottot. Végre! Zoéra pillantok, amikor hirtelen megfagy bennem a levegő. Lövés… Scott. Zoétól nem messze egy nő esik a földre. Mire visszakapom a tekintetem, Scott már eltűnik a szemem elől. Remek! Viszont üres az út előttem. Odarohanok, megfogom Zoé vállát. Megrázom, a fejét fogom a kezemben.
A kocsi mögé vezetem, onnan még egy picit lökdösni kell, hogy elinduljon, de végül sikerül észbe kapnia és menekül tovább. Visszafordulok, a nő még mindig a földön… nézem pár másodpercig, nagyon csábító a menekülő út. Itt kéne hagyni ezt az egészet. Hirtelen összerezzenek. Hogy az a! Lövések jönnek felém is, alig mellettem süvítettek el. Lehúzom a fejem. Oké… nem hagyom csak úgy ott. Odarohanok mögé, félig guggolásban. Vérzik a vállánál, biztos ott találta el Scott. Tuti nem fogja kellemesnek találni, de valahogy le kell vinnem erről a nyílt csatatérről. Teljesen mögé lépek, a két válla alatt átkarolok. Megemelem és gondolkozás nélkül már viszem is.
Nagy nehezen áll csak fel a segítségemmel, és egyből meg is fordul. Aztán a száját is eltátja, mikor rám néz.
Ledöbbenve nézem, hallom, hogy a hang… a hang… ismerős, sőt nem is csak ismerős, hanem egyenesen tudom kié. Megrázom a fejem. Még mindig fogom, a kocsihoz indulok vele. Megkerülöm, hogy ne a nyílt terepre néző oldalnak támasszam, inkább egy kicsit oldalra, hogy majd biztos megtalálják. Jó párszor felszisszen, a vállát fogja.
Finoman elengedem, majd a vállához fordulok, azt vizsgálom.
Komolyan nézek rá, de most a szememben nem az a megszokott „utállak” fedezhető fel. Inkább valamiféle aggodalom, de nem magam miatt. A zsebeibe túr, előveszi a kocsi kulcsát és a kezembe nyomja.
Meglepve pislogok a kulcsra. – Miért akarsz segíteni? – egy kicsit gyanakvóbbá válik a tekintetem. Újabb lövések pattannak nem messze tőlünk. Liz összehúzza magát, megfogja a vállam és megfordít, meglök egy kicsit.
A lökésre elindulnak a lábaim, még mindig a kulcsot nézem, aztán visszapillantok rá. Megrázom a fejem kicsit és futni kezdek. Pár lépés után meglátom Zoét, megragadom a kezét és húzom magammal. Az utcában meg is találom a kocsiját. Beszállok, megvárom, míg Zoé is beszáll, de utána azonnal indulok is. Először őt viszem haza, fel is megyek vele a szobájába. Még mindig halálra van rémülve. Még alig töltötte be a tizenkettőt. Nyugtatgatom kicsit, átnézem, hogy van-e rajta komolyabb sérülés. Szerencsére semmi baja az ijedségen kívül. Hazamegyek, Liz kocsijával a garázsom elé parkolok, az enyém a garázsban áll. Próbálom Levit elérni telefonon, de nem érkezik válasz. Nem láttam sehol, remélem nincs baja. Scottot sem érem el, lehet elhagyta a mobilját. Páran felhívnak engem is, hogy megvagyok, hogy vagyok, mi van velem.
Másnap még rengeteg dolgom, elintéznivalóm akadt. Összefutott a társaság is, át beszéltük az összes tegnap történt eseményt, azt is, hogy ki hogyan élte meg, vagy éppen ki hogy nem. Kiderült, hogy Levinek nem sikerült túlélnie a dolgot. Úgyhogy volt nagy gyászolás. Este pedig egy gyertyás fáklyás megemlékezés, olyan temetésféleség. Szegény Zoé… imádta Levit, imádta az egész körülötte forgó világot, most legszívesebben a pokolba kívánna mindent és mindenkit. Alig enged a közelébe valakit, persze teljesen megérthető. Nagyon nehéz lesz neki feldolgozni, hogy a továbbiakban Levi nélkül kell boldogulnia.
Ma egész sokáig nyomtam az ágyat, kimerítettek az események, bár aludni nem sokat tudtam. Sok kedvem nem is volt előmászni, de vissza kéne vinnem Liznek a kocsit. Felöltözök, bár nem viszem túlzásba. Fekete feszülős trikót veszek fel. A tükör előtt elmosolyodok, mikor szembesülök vele, hogy a már két hete elmaradt gyúrás egészen látszik. Vagyis inkább az eltunyulás az, ami jobban észrevehető. Kék farmert és egy szürke melegítő felsőt veszek fel. Kisétálok Liz kocsijához, majd még nyújtózok egyet, mielőtt beszállok. Végül sikerül elindulnom. Amúgy Liznek egész jó kocsija van, nem most vezetem először, nem hajtom nagyon agyon, csak szép kényelmesen kocsikázok vele. Felparkolok a ház mellé a kis kocsi beállóra, mivel garázs nincs, így az elé nem tudok állni. Mivel ismerem a járást az kerítésen, csak úgy bemegyek, megnyomom a falon levő csengőt és az ajtó mellett kényelmesen neki is dőlök a falnak. Sokáig nem érkezik válasz. Lehet nincs itthon? De hol lenne? A kórházban nem szokták ilyesmi végett bent tartani az embereket. Máshova meg sérüléssel meg kocsi nélkül nem igazán menne. Végre hallom a zárat kattanni. Figyelem az ajtót, de továbbra is a falnak dőlve, mint…anno.
Elkerekedik a szeme mikor engem lát meg, oldalra pillant, a kocsiját nézi végig. Tudta, hogy vissza fogom hozni mégis meglepett. Lehet nem számított rá, hogy ilyen hamar? Minek legyen nálam?
Egy bő melegítő nadrág van rajta, és egy fekete sztreccses póló, haja lazán összefogva.
Elmosolyodik ő is. Hányszor hallotta ezt már tőlem… – Egy rendőrhöz csak nem törnek be.
Leengedem a kulcscsomót az egyik kulcsnál fogva és felé nyújtom.
Lenéz a vállára ő is. Be van kötve, a póló szélénél látszik ki egy kicsit a kötés. Elvigyorodik.
Felnevet. – Talán a rendőrök lettek a gyengéid?
Mosolyogva bólint, majd hátralép egyet, jobban kinyitja az ajtót. – Öö… bejössz?
Zsebre dugom a kezem, ellököm magam a faltól és megrázom a fejem.
Nem is tudom mikor voltam itt utoljára, mondjuk olyan nagyon sokat azért nem jártam ide. Ahogy belépek, leveszem a cipőm és felakasztom a fogasra a pulcsim. Aztán a nappaliba indulok. Nem igen változott semmit, na nem mintha én hetente változtatnék a dolgaimon.
A konyhába megy, tesz fel vizet melegedni. Furcsa is, hogy emberi hangnemben beszülünk egymással ismét… Kis idő után mégiscsak bemegyek utána a konyhába. Háttal áll nekem egyből beszélni kezd, ahogy hallja, hogy bejöttem utána. Megállok az ajtóban és nekidőlök az ajtófélfának.
Tesz a csészékbe, amik előtte vannak egy kis cukrot, citromlevet, és az egyetlen tea filtert, amit hajlandó vagyok meginni nála.
Mikor végez, a teakészítéssel szembe fordul velem és a pultnak dől.
Elmosolyodik és megrázza a fejét. Lassan felfő a víz, kikapcsolja a forralót és tölt a bögrékbe.
Beledob két jégkockát aztán felém sétál a bögrével. Egész közel áll meg, komolyan néz rám.
Felkuncog majd ő is utánam indul. – Igen emlékszem.
Leülök a kanapéra. Az előtte levő asztalra teszem a teát, hagyom még hűlni egy kicsit.
Leül ő is, egész közel hozzám, a teájába kortyol és bólint.
Az arcomat figyeli. – Amúgy… tartozom neked egy köszönömmel, amiért kirángattál onnan.
Elmosolyodok. – Nyugi, megfordult a fejemben, hogy ott hagylak. Meddig vagy betegállományba?
Felnevet a válaszomra. – Egy hét múlva megyek varratszedésre, aztán majd megmondja a doki. Remélem nem sokáig.
Megrázza a fejét. – Fogalmam sincs. Hátulról kaptam a golyót – felém fordul. – Miért te tudod?
Még mindig nem nézek rá. – Nem. Csak akkor láttam, hogy ott vagy, amikor egy lányért mentem. Aki a kocsinál volt.
Az arcomat vizsgálja, bólint. Habozik egy kicsit, de végül felteszi az újabb kérdést.
Erre már felé kapom a tekintetem. Nem azt mondta, hogy nem tudja ki lőtte meg?
Bólint. – Szóval hallottad. Téged már kerestek?
Homlokát ráncolja. – Érdekes.
Közelebb hajol kicsit. – Azt elárulod nekem, hogy a te ujjlenyomatod miért volt rajta Scott fegyverén?
Nem tudom mit mondjak. Pontosan tudom, hogy Scott elvetette a mércét, nagyon is. Óriásit hibázott, és ezzel mindenki tisztában van. Ráadásul azt Liz még nem is tudja, hogy ő lőtte hátba.
Felsóhajt. – Reméljük, nem akarja majd azzal menteni magát, hogy a tied, mert akkor nagyon nagy bajba kerülsz.
Bólint. – Tudom. De az ember sok mindenre képes, ha fél, ha a saját bőréről van szó.
Megvonom a vállam. – Azért ez a társaság, nem a félelméről híres. Inkább attól féljen, ha másra keni. Mert akkor elásva végzi az út mentén – elmosolyodok.
Összehúzom a szemem. A teámért nyúlok, majd belekortyolok, aztán az ölembe engedem a csészét.
Nagyot nyel. – Ez nem kihallgatás – mondja még mindig óvatosan – csak szeretném, ha segítenél.
Nézem egy darabig, aztán a teában úszkáló jegeket figyelem. Lehűlt annyira, hogy nem olvadnak tovább. Jobban felém fordul és felhúzza az egyik lábát.
Összeszorítja a száját. – És mi a helyzet a másik bandával?
Összeszorul a kezem egy kicsit a csészén. – Megdögölhetne az összes – elgondolkoztunk rajta tegnap, hogy megbosszuljuk Levit, meg akik sitten vannak miattuk, de végül arra jutottunk, hogy nem leszünk olyanok, mint ők.
Engedek egy kicsit a csésze szorításán. – Azt akarod, hogy segítsek rács mögé juttatni azokat a… – be se fejezem inkább a gondolatomat.
Megfeszül egy kicsit. Pontosan tudja, hogy elcseszheti, ha nem úgy válaszol, ahogy az nekem megfelelő. Végül bólint.
Kicsit meglepve pislogok rá. – Miből gondolod, hogy tudnék segíteni? – gyanakvás van a tekintetemben. Egyáltalán nem bízok benne.
Elmosolyodik. – Mert a föld alá nem kerülhetnek anélkül, hogy bajba kerülnél. Rács mögé viszont igen, és senki nem tudná meg, hogy közöd van hozzá.
Elvigyorodik. – Vannak nálad nagyobb kutyák is – kacsint is mellé.
Felsóhajt, de mosolyog. – Tudom, hogy elcsesztem, de az elején csak a munkámat végeztem.
Eltűnik a mosolya megrázza a fejét szótlanul.
Megint elmosolyodik, a nyakát dörzsöli zavartan. – Miért olyan hihetetlen?
Felkuncog. – A filmekben talán.
Mosolyog rajtam. Persze, miért is mellőzném az iróniát.
Bólint, a szemeit nem veszi le rólam. Megiszom az utolsó korty teát is és leteszem a csészét.
Feláll, megfogja az én bögrém is és a konyhába indul.
Mosogatóba teszi a bögréket, háttal áll nekem. Felsóhajt. – Mindegy, nem fontos.
Közelebb sétálok, és a pultnak dőlök neki. – És, ha engem érdekel?
Rám néz, egyenesen a szemeimbe. – Csak eszembe jutott, hogy talán… nem lett volna ilyen csúnya végünk.
Állom a tekintetét. Azt hiszem, tudom, melyik részére gondol.
Megfordul ő is a pultnak dől. Elgondolkozva néz maga elé.
Megvonja a vállát, aztán felnyög, fájdalmasan a kötéshez kap. Rápillantok meglepve.
Mosolyt erőltet az arcára. – Semmit, véletlen volt.
Megcsóválom a fejem. – Na jó hagylak pihenni. Köszönöm a teát – az ajtó felé indulok. – Ha megszereztem neked a neveket majd benézek – mondom, miközben a pulcsimat veszem fel. Aztán megigazítom a kezemmel a hajam. Belebújok a cipőmbe és nyitom is az ajtót. Kilépek rajta, közben sóhajtok egyet és szép lassan becsukom. Elindulok hazafele, útközben rágyújtok egy cigire. Ahhoz képest… egész normális hangnemben beszéltünk sok idő után.