08.rész – Laura
Pár napra muszáj volt beugranom a bíróság könyvtárába. Szombat lévén alig vannak bent páran. Örülök, hogy ilyenkor is nyitva van. A könyvtár felé veszem az irányt rögtön, amint átlépem a bíróság kapuját. Bár még az úton is a papírjaimat nézegetem. A könyvtárba érve keresek magamnak egy félre eső asztalt, fal mellett. Egy kétszemélyes kis asztalka négyszögletes normál kialakítású. Ledobálom a cuccom, majd gyorsan megkeresem a törvénykönyveket, amikre szükségem van, és visszaülök az asztalhoz. Nem tudom mióta ülök itt, de már teljesen beletemetkeztem magam a törvények világába, amikor valaki lehuppan a velem szemközti székre.
Meglepve pillantok fel. Mire felfogom, hogy rám köszönt valaki, már le is ült velem szembe.
Lemutatok a papírokra. – Néhány törvénycikket kell átnéznem az új ügyemhez. Mindennel még én sem vagyok tisztában.
Elmosolyodik, felkönyököl az asztalra és összekulcsolja az ujjait. Rátámasztja az állát, úgy figyel.
Bólintok. – Igen, elvállaltam. Talán ismered?
Elvigyorodok. – Azért csak nem reménytelen.
Összehúzom a szemeimet. – Mire gondolsz?
Megfeszülök kicsit, de próbálok nyugodt maradni. – Köszönöm, de nem szoktál gratulálni az ügyeimhez.
Megvonja a vállát. – Nem szoktam veled olyan sűrűn összefutni. Elmosolyodok kicsit gúnyosan.
Megrázom a fejem. – Nem nekem nem volt szerencsém hozzá. – Bólint egyet, de nem veszi le rólam a tekintetét.
Kezd zavarni, hogy ennyire bámul, és ez a gondolom, látszik is rajtam.
Vélhetően tetszik neki, hogy zavar a jelenléte.
Állom a tekintetét, de cseppet sem vagyok nyugodt.
Leteszem a tolat és hátradőlök a széken. Egy ideig csendben figyelem, állom a tekintetét, de túlhatározottnak tűnik, aztán megint előre dőlök.
Kicsit meglepi a válaszom, mintha csak tagadásra számított volna. – Akkor azt kell mondjam, hogy furcsa perverzióid vannak a motorházzal kapcsolatban – kicsit halkabban mondja, mint az eddigieket, de a végén azért felnevet. – Nyugi, nem fogom elmondani senkinek, hogy egy volt védenceddel kavarsz, csak érdekelt, hogy sikerült-e téged is… – be se fejezi a mondatot. Megfeszül az állkapcsom.
Körbe nézek, de úgy látom senki nem figyelt fel ránk. Közben a hideg is kiráz a gondolatra, hogy se ruha.
Előre hajolok. – Várj! – szólok félhangosan. Tétovázok kicsit, de végül úgy döntök nincs vesztenivalóm, így felteszem a kérdést. – Honnan tudod, hogy… elvitt? – Feláll már, mire összeszedem magam a kérdéshez, aztán rám néz, megvonja a vállát érdektelenül.
Szóval, csak beletrafált. Hát ez egyszerűen remek! Én barom meg… Összeszorítom a számat, lesütöm inkább a szememet is. El sem hiszem, hogy bedőltem neki.
Nagyot nyelek, majd a székre mutatok előttem. – Miért nem ülsz vissza, és meséled el a nem cuki oldalát is?
Sóhajt egyet a fejét csóválja. Aztán visszaül. – Lőjem le neked előre a dolgokat?
Figyelem, nem vagyok benne biztos, hogy hihetek a szavainak. – Talán… – belemegyek a játékba, hülyítsük egymást. Egy pillanat… – Vissza?
Elvigyorodik majd határozottan bólint. – Azt ne mondd, hogy nem tudtál róla, hogy már ült. Vagy talán sikerült átsiklanod felette?
Én is hibázhatok, emberből vagyok, de ekkorát!? Ráadásul eddig miért nem közölte velem ezt senki? Kicsit tétovázva ülök és nézem az asztalt, majd végül felpillantok rá. – Te… honnan tudsz róla?
Elmosolyodik. – Első körökben ő dicsekedett nekem erről, engem meg érdekelt, hogy csak hülyít vagy tényleg igaz. Aztán kicsit utána néztem a dolognak mikor kisült, hogy tényleg igaz. Akkor kérdeztem rá nála újból, hogy mit követett el.
Alig akarok hinni a fülemnek. Én ennek miért nem néztem utána? A bíróságon ez miért nem jött fel egyszer sem? Az aktájába hogy-hogy nem szerepelt? Miért nem említette meg egyetlen egy őr sem ezt eddig?
Megköszörüli egy kicsit a torkát. Láthatóan elgondolkozik rajta, hogy el mondja-e. Aztán végül megint előre dől egy kicsit.
Lassan megrázom a fejem. – Nem. Erről még sosem mesélt. Bár… talán egyszer utalt rá – a kutyafuttatónál. Miért nem kérdeztem akkor rá nála?
Egyszer sem szakítom félbe. Szinte néha kényszeríteni kellett magam, hogy ne tátott szájjal hallgassam a történetet. Köpni, nyelni alig tudok. Ez azért nagyon durva, meg az is, hogy még csak meg sem próbálta megvédeni magát… pont Emese? Hagyta, hogy csak úgy a nyakába varrjanak mindent? Mondjuk tény, hogy a bíróság nem túlzottan vette volna figyelembe az ítéletnél, hogy miért cselekedett így, de legalább a fickó is veszíthetett volna ezt-azt.
Ismét sóhajt egyet. – Na jó, mit szeretnél még tudni róla?
Előre hajolok kicsit. – Rólad akarom tudni, hogy miért pikkelsz rá. Elég egyértelmű volt már a tárgyalása napján is.
Elgondolkozva néz egy darabig, majd karba teszi a kezét és hátradől. Állom a tekintetét, türelmesen várok, mint egy kihallgatáson.
Kicsit megkönnyebbülök, bár a többi nem nyugtat meg. – Ezt rendőrként hagytad neki?
Bólint egyet. – Én is hibázhatok.
Én is bólintok egy aprót, de nem akarom félbeszakítani.
Nem tudom, hogy elhiggyem-e ezt a mesét, vagy sem. – Azért mert segítettél neki?
Megrázza a fejét. – Azért mert zsaru vagyok.
Próbálok meglepett arcot vágni, de úgy érzem nem sikerül. – Gondolom nem tetszett neki.
Lesütöm a szemem egy pillanatra. Megköszörülöm a torkom. Nem biztos, hogy találkozni akarok vele, amikor ideges.
Elmosolyodik végül. – Amíg ügyvédi pályán vagy, gondolom nincs félnivalód tőle. Azt hiszem, hogy most már hagylak dolgozni.
Megvonja a vállát. – Kitudja – most már elvigyorodik, aztán megrázza a fejét. – Na jó, talán nem.
Végig nézek rajta, és bólintok. – Talán nem – ismétlem meg halkan.
Már kitolnia nem kell magát, csak feláll, leengedi a kezeit.
Csak bólintok én is. Aztán a papírjaimat kezdem bámulni, amint ott hagy. Gyorsan befejezem, amiért jöttem, aztán haza sietek Márkhoz. Most nem akarok Emesével foglalkozni, aztán lehet, hogy soha többet nem akarok már.