07.rész – Emese
Csak két nap telt el azóta, hogy ismét láttam Laurát, de már heteknek tűnik. Nem is értem igazán az érzést így kedd este… Ülök a kikapcsolt állapotban levő tv-m előtt és bámulom a telefonomat. Találkozni kéne… A francba is! Holnap lesz egy elég jó kocsi kiállítás, azt meg kéne nézni… vajon jó indok lenne egy találkozóra? De ha nem az ő világa? Már nyúlok a telefonomért, de az a három másodperces mozdulat pont elég arra, hogy legalább hússzor meggondoljam magam. Legörgetem a kereső listát… végül elérek a Laura névhez… Még sóhajtok egyet, de végül megérintem a hívás gombot. Alig búg párat már érkezik is a válasz.
Elmosolyodok, a teljes nevét még csak papíron láttam leírva. Ezek szerint nem tudja, hogy én keresem. Az órára pillantok közbe, nemsokára fél nyolc. Hol a francban van?
Felkuncog. – Szóval látni akarsz.
Nem érkezik válasz, már-már kínosan hosszú a csönd mire végül úgy döntök, hogy akkor majd én megtöröm.
Hallom, ahogy felsóhajt, megnyikordul alatta a szék.
Aztán mikor gyanússá válik a dolog, végül rákoppintok a „vége” gombra. Majd sóhajtással zárom le a dolgot. Ülök, bambulom a telefont, majd hirtelen felpattanok és a tv alatti papír-ceruza kombinációhoz sietek. Mit is mondott? Egyik kezem a hasamhoz fektetem, másikkal rákönyöklök és megtámasztom rajta a homlokomat. Szemeimet összeszorítom. Bassza meg! Mi volt az a név? Pár másodpercig kattognak az agyamban a kis kerekek, kisebb nagyobb kihagyással.
Gyorsan le is írom, nehogy későbbre megint elfelejtsem. Letépem a papirkát és zsebre vágom. Este még mielőtt lefekszem, a fenti gépen rákeresek a rendezvény részleteire. Időpont, helyszín… meg még pár fontosabb dolog. Úgy döntök, hogy akkor is látni foglak, ha végig kell várnom az egész estélyt.
Még ha ötvenszer nem gondoltam meg magam, akkor egyszer sem. Pedig a napom első felében nem is értem rá gondolkozni. Behívtak a garázsba kocsit szerelni. Délután pedig összefutottam egy haverommal, el akart hívni kocsmázni, de lemondtam, mert még ma este vezetni fogok… Nyolcra érek haza… piszkos is vagyok, szerelő ruhában is vagyok… Úgyhogy még letusolok és átöltözök. Egy sötétkék szűk szárú farmert veszek fel, az elején kicsit kikoptatott. Mivel nem fogok bemenni így nem akarok nagyon elegánsba vágódni. Hozzá egy fekete-kék kockás inget. Dezodor, rágó, kocsi kulcs, telefon, lakáskulcs. Indulás. A kocsiban még a hajamat is beállítom egy kicsit, na jó azért a kézzel beletúrás nem nagydolog. Végül beindítom a motort. Utána néztem, hogy hol van helyileg ez a cucc, kb. egy óra autóút, úgyhogy olyan fél óra és ott leszek. Benyomom a zenét és számításaimhoz híven fél órán belül meg is érkezem. Elég nagy a parkoló gurulgatok benne egy kicsit. Aztán leállítom a motort az út kellős közepén, egy erkéllyel szemben. Ha jön valaki és pont innen akar kiállni… mert miért is ne innen akarna, amikor pont nem tud, akkor majd arrébb állok. Kiszállok a kocsiból, becsukom az ajtaját és nekidőlök a kerék melletti oldalnak. Az ablakot nem húzom fel, jó zene hagyja el a kocsimat. Pont jó a rálátás az erkélyre, így még unatkozni sem fogok. Nézem, ahogy tolonganak az emberek, meg kell hagyni elég kicsi erkély egy ilyen nagy rendezvényre, vagy lehet, hogy a másik oldalon vannak még erkélyek. Már nagyjából húsz perce ácsoroghatok ott, mikor hirtelen megakad a szemem. Fekete feszülős pánt nélküli ruha, egyszerű, de mégis alkalomhoz illő. Kiengedett haja vállaira omlik miközben sikerül kiküzdenie magát. Nem hittem volna, hogy tényleg összejön, de az ott bizony tényleg Laura. Hátranéz, biztos Márkot várja… de végül csak nem jelenik meg. A korláthoz lép végig néz a parkolón. Már majdnem azt hiszem, hogy nem elég feltűnő a járgányom. Be kéne újítani valami élénkebb színre. De végül csak megpillant engem is, bár a reakciója fagyos teljesen kifut a vér az arcából. Én azért rámosolygok. Majd felemelem a jobb kezem a mellkasomig és mutató ujjal hívogatóan intek felé, hogy jöjjön le. Mozdulatlanul néz egy ideig. Aztán mosoly és szó nélkül megfordul és bemegy. A fejemet csóválom mosolyogva, zsebre teszem a kezem és a cipőmet bámulom. Percek telnek el így, majd végül felnézek a bejárati lépcsőre pillantok, pont azt a pillanatot kapom el, ahogy megjelenik az a bizonyos fekete ruha. Egyből felkapom a fejem. Lesiet a lépcsőn, de rögtön balra fordul és a fal mellé sétál, egy sötétebb részhez. Követem a tekintetemmel megvárom, míg megáll. Felém fordul, értetlenül néz rám, aztán inkább int a fejével, hogy menjek. Benyúlok a kocsiba, kiveszem a slusszkulcsot, és kinyomom a zenét. Aztán elindulok a vállam fölött még rá nyomok a gombra, ami zárja a kocsimat. Miközben közelítek, alaposan végignézek rajta. Mosollyal nyugtázom, hogy igen még mindig jól néz ki. Csak kényelmesen sétálok oda kicsit sem sietek.
Végig néz rajtam, látom a szemében a csillogást aztán lassan megrázza a fejét. – Nem lehetsz itt.
A száját is eltátja. – Mi… miről beszélsz?
Nagyot nyel, ismét a fejét rázza. – Nem mehetek el innen. Márkkal jöttem.
Értetlenül és zavartan néz rám. Lesüti a szemét a kérdésemre.
Körül nézek kicsit. Aztán vigyorogva fordulok vissza hozzá.
Hátralép egyet, neki dől a falnak. – Láttál… nem lehetsz itt, és nem mehetek veled. Miért nem fogadod el? – Szinte már könyörögve néz rám. Valószínűleg fél… nem akarja, hogy Márk bármiről is tudomást szerezzen.
Idegesen állja a tekintetem. – De nem lehet.
Megcsóválom a fejem. – Eljönnél velem, vagy sem? – Teszem fel újból a kérdést.
Lehajtja a fejét. Hiába akarja, nem tudja tagadni. – Igen, de… de…
Nem fejezi be, nem tudja. Várok még egy picit, de rájövök, hogy nem nem fogom megtudni a végét. Egy gyors pillantással felmérem, hogy kik vannak körülöttünk, de kb. senkit se látok nagyon közel. Hozzá lépek, az egyik kezemet a feje mellé támasztom a falnak. Mielőtt reagálhatna, már oda is hajolok. Ajkaim az övéihez simulnak. Nem csókolom sokáig, talán fél percig sem. Nem csókol vissza túlhatározottan, de nem is tiltakozik. Egyből ellépek tőle utána.
Végig a szemeibe nézek, miközben kimondom, de ahogy befejeztem teszek még egy lépést hátra és meg is fordulok, a kocsim felé veszem az irányt. Nem jön utánam… egy ideig, de mikor a lépcső aljához érek, elkapja a kezem valami és visszahúz.
A kezére pillantok először, majd lassan a szemeibe.
Közelebb hajol – Rémlik, hogy itt van a vőlegényem is?
Bosszankodva lesüti a szemét, még a fejét is elfordítja. Felnéz a bejárati ajtó felé, de nem lát ott senkit, kicsit nyugodtabban néz rám ismét.
Hosszasan nézek a szemeibe, majd végül bólintok. – Mikor leszel szabad?
Megkönnyebbülve felsóhajt. – Holnap… azt hiszem.
Összeszorítja a száját, kis töprengés után bólint. Én is bólintok egyet.
Mosolyogva csóválom a fejem. – Egy utcával arrébb megteszi?
Még nézem egy pár pillanatig, aztán teszek ismét egy lépést hátra.
Zsebre dugom a kezem, a mondata hallatán felkuncogok magamban. Nem is Laura lenne, ha ezt nem tette volna hozzá.
Pontosan fél kilenckor kanyarodok rá az utcára, ami meg volt beszélve. Már kiszúrom a végéről, szép lassan gurulok csak elé. Kicsit sztreccses farmer és egy lazább topp van rajta, de nem lóg rajta semmi. Haja lófarokba felkötve, egy egyszerű vászontáska van nála, és egy sima futócipő. Rajtam semmi extra sincs, egy bordó farmernadrág, szokás szerint csőgatya, úgyhogy úgy tapad hozzám mintha rám öntötték volna, és egy egyszerű fekete v nyakú póló. Megállok előtte és áthajolva kinyitom neki az ajtót. Szétnéz, még sóhajt egyet aztán beszáll. Elmosolyodik, amikor rám néz.
A fejét rázza mosolyogva. – Indulj már.
Kényelmesen hátradől az ülésben, táskája az ölében.
Felkuncog. – Csak otthonra kellett pár dolog… tusfürdő, hajlakk, pár fűszer, mosogatószer… ilyenek.
Kíváncsian néz rám, aztán elmosolyodik. – Bruno Banani.
Pám pillant. – Milyen virágot?
Elfintorodik a rózsa hallatára. – Jó, hogy nem hoztál.
Egy kihaltabb útra kanyarodok rá. Amin már kicsit ráléphetek a gázra is végre. Eddig csak hatvannal tötyögtünk.
Elhúzza a száját. – Épp kérni akartam.
Lehúzódok az út szélére. Már mögöttünk is kiló méterek és még előttünk is.
Játékosan a combomra csap. – Nagyon vicces, de tényleg, mit keresünk itt?
Meglepve néz le a kezemre, majd tátott szájjal rám. – Tessék?
Elengedem a combját végigsimítva. – Jól hallottad – kicsatolom magam, kinyitom az ajtót és ki is szállok.
Nagyot nyögve hátrahajtja a fejét, mikor leesik neki, hogy mit akarok.
Vigyorogva sétálok át az ő oldalára, kinyitom az ajtót rátámaszkodok az egyik kezemmel, másikkal a kocsira.
Kicsatolja magát és kiszáll. Elég közel állok. Az ajtóval és magammal körbekerítem a járható utat. A szemeimbe néz.
Még mindig mosolyogva nézem. – Ez azért magas labda volt.
Megvonja a vállát, de ellépni nem tud tőlem, én pedig kijjebb nyitom az ajtót, közel lépek hozzá. Adok egy puszit a szájára, majd elállok az útjából a kocsi mellé. Lesüti a szemét aztán megkerüli az autót és beszáll.
Vigyorogva fordulok felé miután becsuktam az ajtót.
Értetlenül néz rám. – Milyen egyességet?
Elgondolkozik. – Oké, tegyük fel, hogy nem vagyok hajlandó. Hogyan tovább?
Elkomorul egy kicsit, majd nagyot nyel. – Ha tisztességes kártyákkal játszanék, akkor most nem ülnék itt – mondja halkabban. A kezemet összekulcsolom és a fejem mögé támasztom.
Előre néz, megszorítja a kormányt. – Legalább meg tudom védeni magam, ha elkap egy rendőr. Majd azt mondom, hogy kényszerítettél – vigyorog rám és beindítja a kocsit.
Kisebb nyögés hagyja el az ajkait, majd szép lassan elindul. Egyenletesen gyorsulunk fel nyolcvanig semmi gond, még egész nyugodtan ül a volán mögött. Az utat nézem.
Leengedem a kezeimet a combomra, az egyikkel dobolok is egy kicsit rajta. Nincs az az isten, hogy azt mondja a végén, hogy ez nagyon rossz volt.
Felgyorsít egészen 100-ig, de a keze egyre görcsösebben szorítja a kormányt. Már-már azon gondolkozok, hogy ha esetleg kettétöri, akkor feketét, vagy pirosat vegyek. Az én sebesség mérőm 300-ig képes mérni, bár még sose pörgettem ki odáig.
Rám pillant gyorsan és felsóhajt. Lejjebb nyomja a gázpedált, így a mutató szép lassan felkúszik 120-ig. Egyre idegesebben és görcsösebben szorítja a keze a kormányt. Kezemmel átnyúlok a kormányon közelebbi kezéhez, finoman ráteszem az enyémet. Hüvelykujjammal megsimítom a kézfejét. A kezemre néz, de nem figyeli sokáig szemét inkább az úton tartja.
Elvigyorodok a kérdésre. – 270… – mondom végül halkabban. Hallom, ahogy felnyög, nem rejtette el a döbbenetet.
Megrázza a fejét. – Nekem már ez is bőven elég.
Megrázza a fejét. – Nem. Neki sem szokása. Nem ültem még száguldozó autóban.
Elvigyorodik. – Máris temetni akarsz? – lassan lehúzódik az út szélére, és megáll, de a motort nem állítja le. Felsóhajt, kezeit az ölébe teszi.
Mosolyogva a fejét rázza. – Köszönöm a vezetési leckét, de bevallom bőven elég volt belőle.
Megadóan lehajtom a fejem. A biztonsági övhöz nyúlok, mikor üresre fogok. Majd riadtan pillantok rá.
A szemeit forgatja, majd utánam nyúl és lök rajtam egyet nevetve, aztán kiszáll. Még a fejemet csóválom, miközben közeledek a motorház felé. Megállok az elejénél és nekidőlök. Laurát figyelem, ahogy közelít. Megáll mellettem és neki dől ő is. Felnéz az égre… tele van csillagokkal, nincsenek felhők. Szép esténk van. Hideg sincs kimondottan. Bár picit azért már hűvösödik. Körbenéz, aztán hozzám fordul.
Először elkerekednek a szemei, nagyot nyel, aztán felnevet hangosan és hosszan. Alig bírja abbahagyni a nevetést. Maga mögé néz a motorházra, aztán rám.
Elgondolkozva nézem egy darabig. A zsebembe csúsztatom lassan a kezeimet és felhúzom a vállaimat majd visszaengedem.
Meglepve pislogok párat. Micsoda feltételezés!
Nekem dől kicsit, meglök a vállával. – Különben nem hoztad volna fel – zsebre dugja a kezét ő is.
Végig nézem a vállától lefele, szinte pofátlanul megbámulom.
Figyel, ahogy végig nézem. Nemet int a fejével. – Kétlem. Akkor cselekedtél volna beszéd helyett.
Beharapja az alsó ajkát. Kissé mintha idegessé válna. – Tőled… lehet, hogy nem – nyögi ki végül.
Na, most én nevetek kicsit hosszasabban. Erre a válaszra igazán nem számítottam.
Megrázom a fejem. – Nem, nem hoztam még ide kifejezetten ezért csajt. Haza… na, oda vittem már csak ennek céljából.
Felé eső kezemet kiszedem a zsebemből és mögé csúsztatom, majd rögtön utána elé is lépek szorosan. Épp, hogy nem ér össze a szánk.
Először nagyot nyel, meglepve néz a szemeimbe pár másodpercig, de aztán csak elmosolyodik.
A másik kezem felszalad a nyakára és végigsimít egészen az arcáig.
A háta mögött lévő kezemet végighúzom a hátán, az oldalán, és végül megpihentetem a derekán. Laura előre hajol és mosolyogva ad egy puszit a szám szélére.
Kicsit mélyebben kutatok a tekintetében. – Akkor mennyire lennék az? – kis terpeszbe helyezkedek kényelmesen és kissé hozzá simítom a lábaimat. Lepillant közénk. Nagyjából a keze alig férne el közöttünk.
Beharapom az alsó ajkam. – Tegyük fel, hogy egy olyan személlyel kapcsolatban kéne megfontoltan gondolkoznom, akit nem csak egy gyors menetre szeretnék elhódítani. Mert mondjuk többre értékelem az illetőt. Átgondolatlanul neki esnék forró fejjel?
Felnevet. Hátraveti a fejét. A derekamba kapaszkodik. – A puszikról nem tudhatsz. A verdás csaj pedig… nem fog megfektetni.
A fejem elcsúsztatom az arcán. Az oldalán levő kezem egy kicsit megfeszül rajta, veszek egy nagy levegőt beszívva az illatát. Majd picit lejjebb haladva adok a nyakára egy lágy csókot. A keze megremeg a derekamon.
Halkan sóhajtozni kezd. Egyik kezével a felsőmet markolja a derekamnál, másikkal a felkaromba markol.
Mosolyogva fújom ki a levegőt a nyakára. – És mit gondolsz a nő hagyná magát neki, ha mégis bepróbálkozna?
Kirázza a hideg a levegőtől, libabőrök jelennek meg a nyakán. – Az most nem lényeg, mert nem teszi meg.
Eltávolodok annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Rágalom!
Teljesen hozzá simul a testem, a szájához hajolok. – Talán te még egyszer sem játszottál el a gondolattal? – adok rá egy puszit, de nem akarom lefoglalni a válasz előtt.
Hajol a szám után. Mintha nem akarná, hogy ennyivel fejezzem be. – Ugye, ez csak költői kérdés volt?
Elmosolyodok, és végül megcsókolom. Még csak lágyan, olyan első csókérzésem támad közben, pedig ha jól számolom ez már a har… negyedik lesz. Rögtön visszacsókol, ugyanolyan lágyan. Másik keze is a derekamra csúszik, még jobban magához húz. Érzem, ahogy elönt a forróság. A csípőjén lévő kezem kissé megmarkolja a felsőjét. A másik kezem a combjára csusszan annak is a hátulja felé, finoman belemarkolok. A nyelvemmel végigsimítok az alsó ajkán, majd most én szívom meg finoman. Akaratlanul is a számba nyög. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el rajta. Fhu… és ezt még hova lehetne fokozni. Egyik keze felcsúszik a hátamon. Szétnyitja az ajkait, előre nyomja a nyelvét és végigsimít vele az enyémen. Most nem akarok én véget vetni a mókánknak. Meg amúgy sincs kedvem abbahagyni. Végre biztos, hogy senki nem zavarhatja meg a nyugalmunkat. Engedek a toppján és picit összefogva feljebb húzom. Aztán a szabadon levő csípőjére csúszik a kezem, be a topp alá. A nyelvem átsiklik a szájába, végigsimítva az övén. A lágy csók most már kezd egy picit hevesebbé válni. Érzem, ahogy egyre jobban kívánom. Felveszi a ritmusom, hevesebben csókol vissza. A hasa összehúzódik a kezem alatt, jobban magához húz, bár már fogalmam sincs, hogy hova még, és egészen hozzám simul. Kicsit ismét feljebb csúszik az oldalán a kezem, húzva magával a felsőjét is. Szeretek játszani a határaival, de csak szép lassan kiélvezve minden percét. Megint megszívom kicsit az ajkait, de most már rá is harapok finoman. Megremeg a harapásomra.
A válasz sóhajtozva érkezik. – Nem látok a jövőbe.
Felnevet. – Akkor el sem mennék megvenni.
Vigyorgok, majd lecsúsztatom a kezem a derekáról, kihúzom a toppja alól a kezem, rásimítom a derekára, hogy ne lógjon ki. Még odahajolok, egy rövid csókra majd ellépek tőle. A zsebembe nyúlok és kiveszek belőle egy doboz cigit felé tartom.
Bólint és elvesz egy szálat. Én is kiveszek egy szálat, majd zsebre rakom a dobozt és egy gyújtót veszek elő, amit átnyújtok neki. A szemeimbe néz, és felém hajol.
A cigi majdnem kiesik a szájából. – Mi? Én nem… csak az estéről volt szó.
Elfordítom a fejem, hogy ne rá fújjam a füstöt. – Jó… rendben, akkor reggel hatra hazaviszlek, ígérem – ezt már a kocsiajtajához indulva mondom.
Meglepve figyel. – Az éjszakára nincs alibim.
Becsukom az ajtót és lehúzom az ablakot.
Lassan mellém sétál, és előre dőlve behajol a kocsiba. Az ajtóra könyököl.
Mosolyogva még beljebb hajol és ad egy puszit az arcomra. – Köszönöm, nem kell. Inkább vigyél haza – mondja lágyan, szinte hízelgően. El kell, hogy mosolyodjak erre a hangsúlyra. Aztán rá pillantok először, csak a szemem sarkából, majd felé is fordítom a fejem.
Megkerüli a kocsit és bepattan mellém. Mosolyogva figyel. Kifújom az ablakon a füstöt, szívok még egyet aztán tolatásba rakom az autót. Egy kanyarral megfordulok, persze nagy gázzal. Mikor egyenesbe hozom, akkor jövök csak rá, hogy Laura ezt nem igazán díjazza.
Finoman megsimogatja a combom, felnevet közbe. – Csak nyugodtan. A lényeg, hogy épségben haza érjek.
Szívok még egyet a cigiből aztán kidobom a csikk végét az ablakon. Végül, csak elindulok. Elég hamar bepakolom az autót hatosba. Annyira azért nem akarom kinyírni, úgyhogy csak olyan kettő-tíz kettő-húsz körüli sebességet megyek. Egy-egy élesebb kanyarnál, vagy a karomba, vagy a combomba kapaszkodik. Én meg mindig csak jót mosolygok rajta. Pedig a kanyarok többségét csak száz körül veszem be. Viszonylag egész hamar hazaérek vele. Az utcába érve már lelassítok negyvenre. Aztán teljesen megállok.
Megrázza a fejét. – Nem, jó lesz itt.
Bólintok, majd a combjára teszem a kezem. Áthajolok, másikkal lenyitom a kesztyűtartót. Előveszem a rágót és odanyújtom neki. A combján levő kezemre teszi a kezét miután kiszedett egy rágót, a többit pedig visszarakta.
Megcsóválom a fejemet nyelek egyet aztán elmosolyodok. A kezét nézem. – Én is köszönöm az estét. – Kissé a combjára támaszkodva közelebb hajolok és adok egy puszit az arcára még így a végén. Mosolyogva eltolja utána a kezem és kinyitja az ajtót.
Visszafordul, mielőtt kiszállna. Táskájába nyúl keresgél egy kicsit aztán egy névjegykártyát és egy tollat vesz elő. A kártya hátuljára felírja gyorsan a számát és felém nyújtja. Elveszem a kártyát és zsebre dugom.
Még figyelem, ahogy becsukódik az ajtó, de utána egyből indulok tovább. Összességében szerintem elmondhatom, hogy a vártnál jobban sikerült ez a mai este.