Kockázat… 6.rész

• tookmag
• 2016. augusztus 19. péntek

06.rész – Laura

 

Körülbelül három hét telhetett el a tárgyalás óta. Napsütéses szombati nap van, de persze a párom most is dolgozik. Mert miért ne? Úgy döntök, hogy elviszem a kutyámat a közeli parkba. Ott van kutyafuttató is, szabadon tudom engedni, tud játszani a többi kutyával. Délután öt körül járhat már az idő, amikor kiérünk a parkba. Kíváncsi vagyok mennyire neveltem eddig jól, így már a futtató előtt leveszem róla a pórázt. Szépen sétál, szaglászik körülöttem, büszke is vagyok rá. Pár lépéssel előttem jár, mikor megtorpan, a levegőbe szimatol. Aztán az ellenkező irányba kezd el szaladni. Rögtön utána indulok, szólok is neki, de mintha a fához beszélnék. Egy bokros résznél el is tűnik a szemem elől. A kutyám nevét kiabálva sétálok végig a bokrok mentén, de nem látom sehol. A fenébe is! Már csak ez hiányzott.

• Shiva, hol a fenébe vagy már?!

Egyre kétségbeesettebben sétálok a bokrok mellett. Végül távolodni kezdek tőlük.

• Shiva??!

Pár lépés után megállok, és a kutyát keresem a szememmel. Nem igaz, hogy így felszívódott egy pillanat alatt! Hirtelen ugatást hallok a hátam mögött, egyből megfordulok. Elmosolyodok, ahogy meglátom a kutyát, aztán le is hervad a mosolyom, mikor Emesét látom meg mellette.

• Óó… szia.
• Úgy hallom elvesztettél valakit – simogatja meg Shiva fejét, aki a lábánál liheg.

Felsóhajtok és bólintok. Majd odasétálok, lehajolok a kutyámhoz, rákapcsolom a pórázt.

• Vége a gyereknapnak kislány, nincs több joker a pakliban.

Aztán Emesére nézek, halványan elmosolyodok.

• Köszi. Eszembe sem jutott, hogy ismerőssel találkozott.

Még a kutyámat nézi, aki láthatóan elszomorodott a póráz világától. Csak a mondatom végén pillant rám.

• Ugyan, semmiség. Az viszont biztos, hogy nagyon jó memóriája van. Nekem több időbe telt felismerni.

Csak hümmögök mosolyogva. – Többet nem fordul elő, az biztos.

• De hisz tudja, hogy te vagy a főnök. Nézz csak rá. Lehet is haragudni rá?

Lepillantok rá. Nyugodtan ülve figyel minket, mintha értené, miről van szó. A fejemet rázom.

• Képtelen vagyok rá.
• Na ugye! Én is így voltam ezzel… sokáig. És hogy-hogy erre?

Megvonom a vállam. – Néha kihozom ide, élvezni szokta a kutyafuttatót.

• Ezek szerint akkor jól kijön más kutyákkal. És már onnan jöttök, vagy csak most készültök oda?
• Még csak most megyünk. A meleg miatt nem akartam hamarabb kihozni. Na és te? Mi járatban erre?

Körbenézek, gondolom, egyedül van, ha már nem jött ide hozzá senki.

• Egy barátomnál jártam. Itt lakik nem messze – ő is körbenéz. – És, csak így kettesben?

Bólintok. – Legtöbbször kettesben vagyunk – megvakarom a fejét.

• Esetleg csatlakozhatna hozzátok egy harmadik személy? Gondolom, a futtatóban úgyis ellézeng nélküled. Csak nem haragszik meg, ha rabolok a gazdájából egy picit, amíg szaladgál.

Pár pillanatig gyanakodva nézem. Aztán lepillantok a kutyára. Ő nem tiltakozik. Bár nem váltunk el túl szépen legutóbb, nem hiszem, hogy van okom haragudni, elmosolyodok.

• Nem hiszem, hogy bánná.

Figyeli a reakciómat, mintha most nem tűnne olyan rámanősnek. Talán nem is baj. Aztán csak bólint és a futtató felé fordul. – Akkor menjünk.

• Gyere – szólok a kutyának és elindulunk. – Közmunka hogy megy?

Elmosolyodik a kérdésre, de nem néz rám, az utat figyeli. Kezét kényelmesen a zsebébe helyezi, csak azután válaszol.

• Már csak 30 órám van hátra, úgyhogy szerintem elég jól megy.

Felnevetek. – És tetszik is? – A kutya laza pórázon jön mellettünk. Most bezzeg jól neveltnek tűnik.

• Semmi különös. Nem álmaim melója, valahogy a kocsi szerelést sokkal érdekesebbnek találom, de elvégezhető. Veled mi újság? Új ügyek?
• Jönnek, mennek a bűnözők. Nem panaszkodok – mosolygok.

Felé pillantok, de nem figyelem sokáig. Eszembe jut Liz, legszívesebben megkérdezném mi volt köztük. Vagy, hogy volt-e egyáltalán valami, de kétlem, hogy bármi közöm lenne hozzá.

• Tényleg – fordul most egy kicsit felém. – Volt már olyan ügyed, akinek nem segítettél, mert nem volt szimpatikus az illető? Vagy összekaptatok valamin? Vagy hasonló?

Rá nézek. Nem számítottam ilyen kérdésre. Nem állok meg, csak lassítok egy kicsit a tempón, elgondolkozok.

• .. nem az illetővel volt a probléma, hanem azzal, amit tett. Olyan tettével szemben kellett volna megvédenem, amire nem lettem volna képes, de kifejezetten személy miatt még nem utasítottam vissza ügyet – szemem sarkából figyelem Kíváncsi vagyok a reakciójára.
• Hm… – kicsit elmereng a hallottakon. – Még csak meg sem fordult a fejedben egy-egy személy láttán, hogy azonnal visszavonulsz? Azt lehet tudni, hogy az illető mit követett el?

Csak mosolygok rajta. – Lezárt ügy, szóval most már beszélhetek róla. Ötven körüli pasas a kilenc éves nevelt lányát molesztálta – összeszorítom a számat a mondat végén.

• Áhh – ez inkább undorként hagyta el a száját, mint meglepődésként. – Nem csodálom, hogy hátat fordítottál neki. Az ilyen embereket már születésükkor szakadékba kellett volna dobni – felnevet.

Megint mosolygok. – Ne aggódj, nem járt jól.

• Ezt valahogy sejtettem. Azért ezt szerintem egyik ügyvéd, sem tudja elintézni neki. De javíts ki, ha tévedek. Bár… valakinek el kell vállalnia nem?
• Persze, valakinek muszáj volt. Enyhíteni sikerült is a büntetésen, hét év helyett csak ötöt kapott.

Lassan oda érünk a futtatóhoz, a kutya egyre nyugtalanabb lesz. Szabadulna már a póráztól és tőlem. Emese nyitja a futtató ajtaját és előre enged minket. El is engedem rögtön, és már ott sincs. Csak mosolyogva rázom a fejem. Egy pad felé indulok.

• Amúgy én az ügyvéd helyében adtam volna még neki plusz két évet. Biztos, hogy nem könnyítettem volna rajta. Voltál már nagyon szigorú védenchez?

Mosolyogva nézek rá. – Nem vagyok még olyan régóta a szakmában, nem kaptam eddig túl véres ügyeket. Egy sima verekedés, vagy drogbirtoklás miatt meg nincs okom szigorúnak lenni.

• Hű, de ismerősek az elkövetett bűnök- nevet fel. Aztán kicsit jobban elgondolkozva nézi az arcomat. – Na és a meglágyulással, hogy állsz?

Egy pillanatra értetlen arcot vágok. Aztán leesik mire gondol, de már csak azért is rákérdezek.

• Miért kéne meglágyulnom?
• Hát, ha mondjuk – kezd bele mosolyogva – valaki a kis ártatlan szemeivel néz rád. Esetleg, olyan a stílusa, ami nem túl visszataszító számodra. Vagy akár nagyon megnyerő személyiség – kerülgeti a forró kását.

Az arcát figyelem aztán felnevetek. – Talán… ha akarom, biztos találok okot rá. Bár a keménykedés nem szokásom.

• Ó szóval nem szokásod? Pedig, ha a saját szempontomból nézem, azért meg kell hagyni elég kemény nő vagy. Elárulod, hogy hány éves vagy?

Szinte eltárom a számat. Úgy ugrál a témák között, hogy már követni is alig tudom.

• Nemrég töltöttem be a huszonötöt.
• Akkor nem tippeltem nagyon mellé.

Összehúzom a szemeimet. – Miért, mennyinek néztél?

• Fiatalabbnak – elvigyorodik.
• Szerencséd – nevetek.
• Ha másban nem, akkor legalább ezen a téren legyen nem igaz? – ismét végig mér a szemével, bár annyira nem feltűnően.

Észreveszem, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Bár a gyomrom összerándul még a gondolatra is. Miért pont most jut eszembe a csók??

• Másba miért ne lennél? – nyögöm ki végül

Beletúr a hajába. A nyelvével a szájában levő piercing-el játszadozik. Figyelem a kezét a hajában, aztán ahogy a piercinget piszkálja. Magamban jót mosolygok rajta.

• Nem mondhatom el, hogy sikeresen alakítottam a veled való kapcsolatomat. Legalábbis, az utóbbi ábrák nem igazolják vissza.

Elfordítom a fejem a válasza hallatán. – Kétlem, hogy csak ez lenne fontos. Attól még lehetsz szerencsés.

• Lehet… de azt hittem, hogy most rólad beszélünk. Ami valljuk be azért egy igen csak jó téma. És ebben a körben azért eléggé alul sikerült teljesítenem.

Muszáj mosolyognom, bár legszívesebben nevetnék rajta, de azt nem engedhetem meg magamnak.

• Bevallom, alig tudom követni a témaváltásaidat.
• Talán nem is baj. Így talán nem fogod fel olyan gyorsan, hogy mik a szándékaim.

Figyelem a szemeit és az arcát. Hogy mik a szándékai… remek! Már csak ez hiányzott, hogy újra szándékai legyenek velem.

• Miért pikkel rád Liz? – csúszik ki a számon.

Rendesen meglepem a kérdésemmel. Levegőt venni is elfelejt néhány másodpercre.

• És még hogy én ugrálok a témák között – a fejét csóválja. – Miből gondolod, hogy pikkel rám? – nevet fel.

Lesütöm a szemem. Szégyenlősen mosolygok kicsit ég is a pofám. Megvonom a vállam, a kutyára pillantok, hogy megvan-e még.

• Csak úgy… tippeltem. De igazad van. Nincs közöm hozzá. – elfordítom a fejemet.

Sóhajt egyet egy kis idő múlva megadóan. – Behülyítettem, lefeküdtem vele… aztán rájöttem, hogy rendőr. Eléggé tüzesen váltunk el. Én már túltettem magam a dolgon, de neki nem sikerült.

Nem nézek rá, a kutyámat figyelem, de azért Emesére is figyelek. Az „aztán rájöttem, hogy rendőr” résznél majdnem felnevetek. Alig tudom visszafojtani a mosolyomat. Mikor befejezi, csak bólintok.

• Amúgy, ők hoztak be aznap este. Már akkor éreztem, hogy nem lesz valami jó sorom, de végül téged kaptalak ügyvédnek. Valószínű nem csak rám pikkel. A szavaiból, kivehető volt, hogy mindenképp szeretné, ha szarul éreznéd magad miattam.

Erre már rá nézek. – Gondolod, hogy rám is pikkel? Mi oka lenne?

• Hát mivel megakadályoztad, abban a kis tervében miszerint engem most börtönben látna nap, mint nap, és a képembe mosolyoghatna…
• Hmm, mindezt azért mert, lefeküdtetek és dobtad?
• Eh – elvigyorodik – kemény három hetet húztam le vele, és khm… nem csak egyszer feküdtünk le. De én se értem igazából, lehet a rendőri természete teszi. Mondjuk csúnyán váltunk el. De megelőzhette volna, ha őszinte velem.
• Óóó… – a földet bámulva gondolkozok el a hallottakon. – Titkolta?
• Igen, lehet, hogy talán rosszabbul reagáltam a helyzetre, mint kellett volna, de a mi köreinkben egy zsaru… hát, hogy is mondjam – erre már elneveti magát.

Kicsit előrébb dőlök, hogy jobban lássam az arcát. – A ti köreitekben?

Állja a tekintetem. Aztán még mindig mosolyogva bólint egyet határozottan.

• Mivel, hogy is fejezzem ki szépen. Nem túl legális, amit művelünk.

Megrázom lassan a fejem. – Vigyázz mit mondasz, egy ügyvéd sem jobb, mint egy rendőr – mosolygok.

• Ez az ügyvéd? Vagy úgy általában az ügyvédek? – kérdi vigyorogva. Talán a hangjából még némi csodálat is kihallatszik irántam.
• Ki tudja… – vonom meg a vállam és visszadőlök.
• Hát, azért valljuk be… szerintem nem igazán tudnék neked újat mondani. Talán annyit, hogy baromi jól csókolsz… de talán ezt is tudod, csak az én számból nem hallottad még.

Felé kapom a fejem, azt hiszem rosszul hallok. Aztán mégis elfordítom. Nagyot nyelek, nyakamat tenném rá, hogy jól látható a zavarom.

• Valóban, a te szádból még nem… – mondom végül halkan.
• Akkor lehet épp itt volt az ideje.
• Hm – a kutyámat figyelem. Nem tudom, hogy nem akarok, vagy nem merek rá nézni.
• Bár, amilyen önbizalommal tetted meg. Fogadni merném rá, hogy pontosan tudod, hogy milyen érzést tudsz kiváltani az emberből. És én azért, akárhogy is nézem… nem fognám a benned levő alkohol mennyiségére.

Még mindig nem nézek rá. A kutyát nézem, de szemeim előtt már az az este játszódik újra. A nappali, a kanapé, ő és én, a csók. Már túl hosszúra nyúlik a csend, mire megszólalok.

• Miért kóstolgatsz?

De már látom is rajta a gondolatát még csak megszólalnia sem kell hozzá. Ez szép volt Laura! Ügyes kislány, nem, nem adsz neki magas labdát… á, dehogy.

• Ha erre, most azt mondanám, hogy azért mert kellőképp finom vagy hozzá? Akkor nagyon kiütném a biztosítékot? – csak mosolyogva néz rám, akár azt is lehetne mondani, hogy pofátlanul szórakozik velem.

Egyáltalán nem vagyok felháborodva, próbálom higgadtan kezelni a helyzetet. Bár a szívem őrülten ver a mellkasomban.

• Akkor azt válaszolnám, hogy nem ismersz.
• És ha erre a válaszra azzal jönnék, hogy szívesen megismernélek? Akár egész közelről is? Mondjuk minden kis faszságoddal együtt? – nem veszi le rólam a szemét.

Állom a tekintetét. Magam sem tudom miért. Alig láthatóan megrázom a fejem az utolsó mondatán muszáj mosolyognom.

• Nincsenek kis faszságaim, nekem nagy faszságaim vannak – tartok egy kis szünetet – és egy vőlegényem – mondom végül.
• És a vőlegényedet milyen kategóriába soroljuk be? Gondolom ennek a tudatnak roppant mód zavarnia kellene egy magam fajta lányt. Igaz?

Aprót bólintok. – Zavarnia… bár kétlem, hogy egy magad fajta lányt visszatartana. Bár – lesütöm a szemem – nem is tartott.

• Erre igazán mondhatnám azt is, hogy téged sem – megköszörüli picit a torkát.

Igen, tudom… rájöttem mire kimondtam. Csak beharapom egy pillanatra a számat. Nem válaszolok.

• A tárgyalás után, miért lettél olyan mérges?

Továbbra sem vagyok hajlandó rá nézni, lehet jobb is.

• Nem tudom. Talán, megijesztett az, amit Liz mondott. Vagy nem is tudom, mi lenne erre a jó szó.
• Megijesztett? – kis csodálkozás vélhető fel a hangjában. – Melyik része volt az, ami kiakasztott?
• Hogy szereted megfektetni az utadba kerülő nőket. Én nem… – felé fordulok, nem tudom miért, de magyarázkodni kezdek. – Nem az a része zavar, hogy meg akartál fektetni… csak bevallom, jól esett, hogy Márkon kívül még akad más is, akit érdeklek. Jól esett arra gondolni, hogy tényleg érdekellek, nem csak egy éjszakára. Csak Liz pont nem arra világított rá, és… – felsóhajtok, szinte kinevetem magam – Nem tudom.
• Azt mondod, hogy az a része nem zavar, hogy meg akartalak fektetni? De mi van, ha nem is ez járt a fejemben? Jó… lehet, hogy ez is megfordult, bevallom.

Megfeszülök kicsit, elhúzom a szám.

• Ne mondd, hogy nem, mert akkor ez a magyarázkodás még cikibb lesz, és indulhatok haza.
• De, ha esetleg nem…nem csak megfektetni akarlak? – szándékosan használ jelen időt, az én múlt idő használatom javítására.
• Hanem megismerni is? – kicsit nyugodtabb a hangom.
• Megismerni mindenképp – biztatósan mosolyodik el.

Bólintok. – Tegyük fel, hogy Liznek nem volt igaza, de… attól függetlenül én sosem lennék képes… – nem fejezem be a mondatot, zavartan beharapom az alsó ajkam.

• Áhám… – megemeli a fejét. Hangsúlyával rácáfol az előbb elhangzottakra. – Igen, ezt már megbeszéltük, hogy sosem lennél képes lefeküdni velem – aztán elneveti magát. – Meg, hogy nem erre gondoltál, hanem, hogy Márkot nem tudnád megcsalni.

Lesütött szemmel mosolygok, megint bólintok.

• Azért, a múltkori csókod nem ezt sugározta felém, már nem azért. Még akkor is, ha utána azonnal elküldtél.
• Az emberek hibáznak, nem igaz? – pillantok rá.
• Ezt az ügyvédek már csak tudják… nem vitatkozom. Tehát, szerinted az egy hiba volt?
• Tévedés mindenképp.
• Melyik részében tévedtél?
• Hogy megcsókoltalak.
• Pedig, akkor nem tűntél úgy, mint aki bánná, hogy így cselekedett. Na meg valamiért megtetted.
• Nem tudom miért. Talán, hogy elmondhassam magamról, hogy már én is csókolóztam csajjal.

Felnevet és zsebreteszi a kezeit. Aztán megcsóválja a fejét.

• Azért ez az elmondás, talán nem lenne olyan nagyon nagy szám nem de?
• De kifogásnak jó. Sose fog lefáradni? – bökök a fejemmel a kutya felé. Ki tudja, már hányadik kutyával kezd kergetőzni.
• Biztos, hogy már hulla fáradt. Ilyenkor csak az újdonság ereje győz benne.
• Akkor ideje menni.

Feláll és kinyújtóztatja kicsit magát. Figyelem, majd én is felállok.

• Megpróbálom befogni.

Azzal elindulok, ott hagyom Emesét. A kutyát kezdem szólogatni, nem nehezíti meg a dolgomat, hagyja, hogy rátegyem a pórázt. Örülök, hogy nekem nem kell fogócskázni vele. Mire visszafordulok, Emese már a kapunál van. Utána megyünk mi is. Shiva lihegve sétál mellettem. Emese kinyitja a kaput, picit előrébb sétál, aztán bevár minket. Felé fordulok, amint kiérünk.

• Merre mész?
• Azt mondjam, amerre eredetileg indulnék? Ha mondjuk, nem állnátok itt velem szemben?

Rögtön értem mire akar kilyukadni. Belemegyek a játékba és bólintok.

• Ott parkolok a parkon túl egy utcában – mutat a háta mögé a hüvelykujjával.

Oldalra dőlök kicsit, arra nézek. Aztán vissza rá.

• És merre mész, ha mi arra? – balra mutatok, majdnem az ellenkező irányba.
• Az nagyban függ attól, hogy mennyi kedved van a társaságomhoz. Az eddigi alakításom után a mai napon – a kezem irányába néz majd vissza rám.

Elmosolyodok. A fenébe is, túlságosan tetszik az, hogy tetszek valakinek. Szégyen, hogy lassan úgy viselkedek, mint egy idióta tini. Mint aki arra vár, hogy végre elhívja valaki randizni.

• Gyere, nem foglak megenni – intek a fejemmel, megfordulok és elindulok.
• Értem, szóval akkor veled ellentétben, én nem vagyok olyan finom, hogy elfogyassz. Akár még bíztató is lehet. Ezek szerint akkor megélem a holnapot.

Csak mosolygok rajta. Nem akarok belemenni, hogy ki mennyire finom.

• Tényleg ennyire ráérsz?
• Ugyan… csak nem zavar? – egész közel sétál hozzám. – Mára, már semmi dolgom sincs, úgyhogy nagyon azt mutatja az alábbi ábra.
• Akkor jó. Nem akarlak feltartani. – Nem tudom örüljek-e vagy sem, hogy kb. tíz perc sétára lakok a parktól.
• Úgy gondolod, hogy fel tudnál tartani, ha nem akarnám?
• Nem tudom.
• Biztos, hogy nem legyeskednék ennyit körülötted, ha nem szívesen tenném.
• Akkor is, ha nem látnád eredményesnek a legyeskedést?
• Nem tudom, hogy mi lenne, ha nem látnám eredményesnek. Egyelőre nem érzem eredménytelennek a dolgot.

Megfeszül a kezem a pórázon. Felé pillantok, de el is fordulok, mikor látom, hogy engem néz.

• Miből gondolod ezt?
• Nem is tudom. Talán csak abból, hogy még nem zavartál el. Most vagy az van, hogy imádod húzni az agyam. Majd pofára ejtesz. Vagy mégsem vagyok annyira ellenszenves a szemedben, csak magadnak sem akarod bevallani.

A fenébe, hogy nem szoktam húzni mások agyát…

• Én leszek te, te meg Liz? – elmosolyodok.
• Ez most honnan jött? Vagy miért? Mire? – meglepve pislog.
• Húzom az agyad, majd pofára ejtelek…
• Lehet, hogy én nem csinálok olyan hisztit belőle, mint Liz. De ki tudja, ha kellőképp kiborulsz.
• Hisztizni szoktam, nem kiborulni – elvigyorodok.
• Óóó értem. Hát a hisztis nőket egész jól tudom kezelni.
• Hát igen, gyakorlat teszi a mestert.
• Naaa… azért olyan sok nővel nem voltam még – kis szünetet tart. – Aki meg hisztis lett volna, azokat külön válogatni szoktam. Csak különleges hisztisekkel vagyok hajlandó szóba elegyedni. Csak amolyan átlag hisztisek nem hatnak meg.
• És ki számít különlegesnek? – hm, vajon mikor lassítottam le a lépteimet? Szinte már alig haladunk.
• Ez azért nem egy ilyen könnyen körülírható dolog – ezt egész komolyan mondta.
• Értem – nem vagyok benne biztos, hogy firtatni akarom a dolgot.

Kutya már felismeri a környéket és húzni kezd előre.

• És ugyan milyen okból lennél te én?

Kell, pár másodperc mire leesik, miért kérdezi.

• Hát… pofára ejtetted Lizt… én meg elvileg téged foglak. Ergo…
• Jó az oké, de ez az elvileg, és gyakorlatilag?
• Gyakorlatilag meg csak egy kérdés volt.
• Az, amelyik arról szólt, hogy hibáznál-e még egyszer?

Válasz nélkül megyek tovább. Egyértelműen nemet kéne mondanom, mégsem tudok. Örülök, hogy Shiva már ennyire siet haza. A földet bámulom magam előtt. A kérdés még mindig ott lebeg a levegőben, de már magam sem tudom, mit akarok. Ahogy a házhoz érünk, egyből szemügyre veszem. Sötét… a fenébe Márk! Hol a francba vagy mikor kellenél?!

• Jól érzem, hogy nem fogsz válasszal ellátni?

A kapuval szemben megállok. A kutya türelmetlenül toporzékolni kezd, ezért őt beengedem, de utána sem nézek rá.

• Mégis mit vársz tőlem? – feszült a hangom és én is.

Kinyújtja az egyik kezét és az állam alatt finoman érintve húzza meg picit maga felé, aztán azonnal enged is rajta majd még végigsimítja és leengedi vissza maga mellé. Ránézek, ha már így kényszerít.

• Első körben azt, hogy ne Liz mondatai lebegjenek a szemeid előtt. Nem csak egy utamba került nő vagy, akit szívesen megfektetnék – a szavai halkan csengenek.
• Miért mégis ki vagyok? Az ügyvéded, aki megmentette a seggedet. Ennyi.
• Akár… – elvigyorodik – így is felmérhetnénk a helyzetet. De mi van, ha úgy nézzük, hogy egy értelmes, intelligens nő… aki ráadásul jókor volt jó helyen és elég megmozgató dolgokat ébreszt bennem. Annak ellenére, hogy csak a volt ügyvédemként kéne rád nézzek…

Bizonytalanul nézek a szemeibe, erre a válaszra nem számítottam, bár nem is tudom, miért lepődök meg még mindig. Aztán akaratlanul is a szájára pillantok. Sosem tetszettek a piercingek, most mégis hívóan csillan meg rajta a fény.

• Mi… milyen dolgokat? – kérdem halkan.

Elgondolkozva néz végig rajtam, de még mindig mosolyogva.

• Hmm – bólint egyet majd ismét a szemeimben kutat. – Gondolok itt dolgok alatt, például a vérnyomás ingadozásra, hol ezerrel ver a pulzusom, mondjuk, amikor meglátlak. Hol pedig azt hiszem, lassan összeesek, mert nem jut vér az ereimbe, mondjuk, mikor csak úgy ott hagysz a picsába. Aztán ott vannak még a gyomorgörcsök, amikor hozzám érsz, vagy amikor csak úgy nézel rám, hogy azonnal lever a víz és minden bajom lesz, hogy azért a tekintetért nem eshetek neked.

Felpillantok a szemeibe. Igen, ez az összes most ismerős. Szinte várom, hogy a lábaim mikor adják fel a szolgálatot. Akkorát nyelek, hogy még Emese is hallja. Most az én pulzusom is szinte ezerrel ver, érzem, hogy ég az arcom a zavartól. Felváltva nézem a szemeit, aztán újra lepillantok a szájára. A pc mintha felém nyúlna és megfogna, aztán magához rántana… Fel sem fogom, mit teszek, csak hozzá lépek és megcsókolom hevesen. Felszisszen az érintésemre. Az ajkai forróak és puhák. Eltelik pár másodperc, mire reakció érkezik, de utána azonnal visszacsókol. Egyik keze a derekamra csúszik és közelebb húz magához. Én az egyik kezemet a nyakára csúsztatom, úgy húzom magamhoz, másik kezem a derekán a felsőjébe markol, kapaszkodok. Agyam egyik fele már akkor megbánta ezt a csókot, mikor még csak felé léptem. Másik fele pedig nem akar leállni. Megszívom az ajkát, majd nyelvemet végighúzom a piercingén. Ahogy megérzi a nyelvemet az ajkán, kissé szétnyílnak ajkai és végigsimítja nyelvével az enyémet. Szabadon levő keze az arcomra csúszik, hüvelykujjával végigsimít rajta. Ég a bőröm a keze alatt… Felsóhajtok, majd a nyelvemet átcsúsztatom a szájába. Felsőjét még erősebben szorítom még mindig magamhoz húzva. Keze a hátamon halad végig egészen a csípőmig, ott kicsit szorít rajta. Másik keze is megindul végig a testemen szintén a csípőmig. Végül finoman megtaszít, ad egy befejező puszit a számra és lehajtja a fejét. Egy kicsit hátra lépek. A levegő is belém szorul, mikor elszakadok a szájától. Kezeimet magam mellé engedem, a földet bámulom. Egyelőre nem merek rá nézni. Követi példámat, és kezei elszakadnak a csípőmről ő is maga mellé engedi őket.

• Ne haragudj… – suttogom, majd felpillantok rá.
• Talán lenne rá okom? – megrázza kicsit a fejét. Elhúzza a száját és nagyon halványan elmosolyodik.
• Nem tudom… fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani.

Felkuncog kicsit. – Talán, mondhatnád azt, hogy mégsem akkora hiba, ha megismételhető – közelebb lép. Finoman az állam alá teszi a kezét majd ad még egy szájra puszit. Aztán teljesen ellép tőlem. A hideg is kiráz a puszitól. Csak figyelem, nem tudom mit mondjak, hogy mit akarok mondani.

• Örültem a találkozásnak – néz ismét rám. – Na meg remélem, még találkozunk is.
• Ha rajtad múlik, gondolom igen.

Elvigyorodik és megcsóválja a fejét. Közben megfordul és visszaindul. – Aj, ugyan, Úgy ismernél?

• Nem… – válaszom, halk már csak magamnak. Még egy ideig nézek utána. Aztán nem akarok ott álldogálni szerencsétlenül, így bemegyek.