Kockázat… 3.rész

• tookmag
• 2016. augusztus 16. kedd

03.rész – Emese

Még nem teljesen nyugodt az életem, néha behívnak a bíróságra ezért-azért. Laurával viszont nem találkoztam már két hete. Akkor is elég furcsán váltunk el egymástól. Már jó ideje bent vagyok, hosszabbra húzódott ez a dolog, mint gondoltam, de sokkal több érdekelte őket. Viszont örülnek, hogy már hajlandó vagyok az együtt működésre. Végre kiengednek, de már így is délután kettő felé jár az idő. Mivel más dolgom nincs bent így a kijárat felé indulok. Persze eltévedek, mert odafele még vezettek nem figyeltem az utat. Majdnem elgázol egy nő, aki a mögöttem levő folyosóról kanyarodik ki. A haja kiengedve, világoskék kosztüm és fehér blúz van rajta. Gyorsan felismerem, meg is örülök neki. Nem hittem volna, hogy összefutunk. Végre valaki, aki útba tud igazítani.

• Laura!… – szólok utána nem túl hangosan.

Rögtön megtorpan és visszafordul a hang irányába. Aztán szinte az álla is leesik a csodálkozástól, amikor meglát.

• Emese?! Te meg mit keresel itt?
• Öm, be kellett jönnöm. De azt hiszem, gondjaim akadtak a kijáratkereséssel.

Körbe néz és elmosolyodik.

• Igen, a kijárat nem éppen… – aztán megint leesik az álla. – Várj, hogy érted, hogy be kellett jönnöd?

A hajamba túrok. Másik kezem a zsebemben van. A szokásos öltözet van rajtam, póló-farmer kombó.

• Felhívott egy valami Gilt nevű fazon… és ő hívott be, mert egy csomó dolgot meg akart tudni. Nem most hívtak be először. Csodálkoztam is, hogy te nem voltál ott egyszer sem.

Kicsit ingerülten zárja össze a mappát a kezében.

• A fenébe! Mert nem is tudtam róla. Legalább, másik ügyvéd volt veletek?
• Nem – rázom meg a fejem. – Nem néztek ki ügyvédeknek.

Csak a fejét rázza. Ezúttal ő túr a hajába. Láthatóan felidegesítette, amit mondtam.

• Gilt-et említettél?
• Igen, vagy valami hasonló név volt – a reakcióival nem vagyok kibékülve.
• A rohadék… gyere velem – mondja gyorsan, és el is indul arra, amerről jöttem.

Egyszer sem néz hátra hogy megyek-e. Visszamegy a kihallgatókhoz. Meglepett ezzel a hirtelen indulással, pár lépéssel le is maradok, mire felfogom mit mondott. De követem, ahogy tudom. Egyre feldúltabbnak látszik, ez nem túl meggyőző. Sorra nyit be a kihallgató termekbe. Van, amelyik nem is üres, de az sem zavarja. Egy gyors elnézés után visszacsukja az ajtót, nem találja… Ahol én voltam, azt a termet már elhagytuk. Az üres volt. Párat már végignézett, mikor a folyosóról hallani meg a pasi hangját. Megtorpan.

• Maradj itt – közli, majd el is indul felé sietős léptekkel.

Még csak reagálni sincs időm. Gilt épp az egyik teremből jön ki egy rendőr és egy megbilincselt fickó társaságában. Ott maradok ahol mondta, onnan figyelem az eseményeket. Még oda sem ér hozzá, de már oda szól neki.

• Gilt! Befelé! Beszédem van veled.

Meg sem áll, elmegy mellette be a terembe. Gilt pislog kettőt, majd értetlen arccal utána megy. Becsukódik az ajtó mögötte. Neki dőlök a falnak. Valahogy ez a rész itt nem kelt bennem túl jó érzést. Nem lesz, a kedvenc helyszínem azt hiszem. Azt se értem Laura miért hozott magával, ha most meg így itt hagy. Pár perc után határozottan, de már nyugodtabban lép ki az ajtón, rögtön felém indul.

• Minden oké? – néz rám mikor oda ér.
• Ööö… igen, és nálad? – ellököm magam a faltól, hogy mégse a falnak támaszkodva beszéljek vele.
• Persze – bólint. – Holnap elintézem, hogy hivatalosan is én legyek az ügyvéded. Ezek után nélkülem, vagy az engedélyem nélkül nem hallgathatnak ki, és nem csinálhatnak veled semmit itt bent.
• Eddig nem voltál… hivatalosan az ügyvédem? – kerekednek el a szemeim.
• Igazából csak hozzád rendeltek, bármikor kaphattál volna másik ügyvédet.
• De minek változtatgatnák, ha neked legalább beszélek? – nézek rá még mindig értetlen tekintettel. – Meg te már képben vagy, egy másik azt se tudná, hogy mi van.
• Az aktád alapján – vonja meg a vállát – pont eleget tudna meg. De nem lényeg, nem fognak behúzni a csőbe, azt megígérhetem.
• Remélem is. Nem akarok másik ügyvédet – elvigyorodok. – Azt hiszem meg vagyok elégedve a mostanival.
• Igyekszem – nevet fel.
• Tényleg amúgy… – megvakarom egy kicsit a fejem, átgondolva, hogy biztos meg akarom-e kérdezni. – A múltkor… amikor átjöttél teázni – kicsit halkabbra veszem – ugye nem voltam túl, öm tolakodó?

Láthatóan meglepi a témaváltásom. Lesüti a szemét egy pillanatra, mosolyog.

• Hát… talán egy kicsit – felnéz rám. – Miért?
• Csak elgondolkoztam rajta, amiért olyan hirtelen távoztál. De egy kicsi még bele fér – mondom mosolyogva.

Az arcomat vizsgálja tekintetével. Végül csak bólint.

• Nos, nem akarlak feltartani. Gondolom, már szabadulnál innen.
• Te engem? – A kezében levő aktakupacra esik a pillantásom. – Inkább fordítva történhetne meg a dolog. Én most már bármikor leléphetek. – Jelentem ki kicsit megkönnyebbülve.

Követi a tekintetemet az aktáira.

• Ugyan – legyint – dehogy. Igazából majdnem végeztem már.
• Ó igen? Szóval nálad így néz ki a majdnem végeztem már… Hű hát azt hiszem, örülök, hogy nem ebben a szakmában játszok.

Hangosan felnevet, és a fejét csóválja.

• Már csak vissza kell vinni őket a helyükre. Egy mappával van még egy kis dolgom.

Mosolyogva figyelem.

• Egy mappával, amiben legalább 100 oldalnyi papír található. Értem én. Akkor viszont tényleg nem tar-talak fel. Gondolom azért te is szeretnél még ma hazamenni.
• Lassan igen – bólint rá – nézek egy buszt, hazamegyek és mára csak a pihenés marad.
• Na, az jól hangzik! A pihenés mindig j… – megrázom a fejem – Mit mondtál? – jut el az agyamig a mondatod első fele. – Buszt?
• Ööö… – csak pislog értetlenül párat. – Igen azt mondtam.
• Mi történt a kocsiddal?

Már megint semmi közöm a dologhoz… basszus! Csak reflexből kérdezek… De csak a fejét rázza nyugtatóan és el is mosolyodik.

• A páromnál van. Az övé megadta magát pár napja.
• Ó, értem. Neked meg minek? Végül is csak nyolckilónyi papírt kell hazahurcolnod a munkahelyedről – nevetem el magam.

Laura csak mosolyog rajtam.

• Ugyan, dehogy… ezek hivatalos papírok. Nem kerülhetnek ki innen. Csak a táskámmal megyek haza.
• Akkor én szerintem, tényleg hagylak – mondom még egy gyors mosoly után.
• Rendben – bólint rá. – Vigyázz magadra.

Még vetek rá egy gyors pillantást, majd megfordulok, és már indulok is. Úgy öt-hat lépést sikerül megtennem mikor mégis megállok. Vissza is fordulok, látom, hogy még nincs túl messze.

• Laura… Ha gondolod, akkor szívesen hazaviszlek, vagy elviszlek egy darabon, ha nem szeretnél buszt várni.

Megtorpan a felajánlásomra. Meglepődve fordul vissza. Láthatóan nem számított erre.

• Ö, köszönöm de – elmosolyodik, biztos azt hiszi csak egy kedves gesztus részemről. – Nem akarlak ezzel terhelni.
• Ha terhelnél vele, nem kérdeztem volna – mondom komolyan – tényleg nagyon szívesen elviszlek.

Tanácstalanul néz rám pár pillanatig, de végül megadja magát és bólint.

• Rendben, de akkor egy kicsit még várnod kell.
• Oké. Megismered a kocsit… vagy? – elvigyorodok. Azt a nem mindennapi kocsit ki nem szúrná ki? Na meg a múltkor még látta is.
• Nem hiszem, hogy sok ahhoz hasonló áll az épület előtt. Szerintem nem fogom eltéveszteni – mosolyodik el.
• Akkor a kocsinál leszek – mondom mosolyogva – Csak nyugodtan, megvárlak – szólok még vissza.

Most a másik irányt választom, ugyanott ahol nem rég nem sikerült a kijárathoz vezető útra vergődnöm magam. Ez már a jó úton vezet végig. Sikeresen ki is jutok. Beülök a kocsiba, az ajtót azt nyitva hagyom. Rágyújtok egy cigire, közben azon gondolkozok, hogy azért elég könnyen megfűztem. Nem kell sokat várnom kb. 15 perc múlva megjelenik az ajtó előtt és benéz. Nem figyeltem a bejáratot, így nem tudom, mikor jött ki már csak azt veszem észre, amikor mellettem áll.

• Elnézést kisasszony, szabad a taxi? – szól oda nekem.
• Kisasszony? – fejemet csóválva szállok ki a kocsiból, de azért mosolygok.
• Miért nem? – csak vigyorog.
• Nem tudom – vonom meg a vállam – nem igazán szokták használni velem kapcsolatban. Max anyám használta, amikor dühös volt rám. Amúgy, a taxinál ez megy kicsit gyorsabban is – most én vigyorodok el.
• Hmm, lenyűgöző. Igazi klasszikus.
• Akkor be is ülsz? Vagy mellette szeretnél utazni? – mutatok közbe a kocsi felett a túloldali ajtóra.
• Nem terveztem, hogy futok hazáig.

Most odamehetnék kinyitni neki az ajtót, de az mégis hogy nézne ki itt a parkolóban? Megkerüli a kocsit és be is száll.

• Igazából mehetek kicsit lassabban is, hogy csak sétálnod kelljen mellette, ha gondolod – mondom, miközben beszállok mellé.
• Nem, köszönöm. Ez így kényelmesebb.

Becsukom az ajtót, majd hozzá fordulok. Az én kocsimban nem a hagyományos bal-jobb oldali biztonsági öv található, hanem az ülések mögött végig van egy vaskorlát az aljzathoz rögzítve. Ezen a vaskorláton van rögzítve a biztonsági öv, ami a szék támláján a vállunknál jön keresztül. A másik része pedig a comb két oldalán található, és értelem szerűen középen kell összecsatolni.

• Ömm igen, a biztonsági öv – előre húzom a válla mellett, megvárom míg elveszi. Majd bekötöm magam, hogy megmutassam, hogy is működik. Figyel, majd ő is beköti magát.
• Felőlem indulhatunk. – mondja felém fordulva, mikor végez.

Beindítom a motort, aztán szépen kigurulok a parkolóból.

• Na és merre is megyünk? – állok meg az első választható lehetőségnél.

Elmondja a címet, és nagyjából azt, hogy merre lehet a legegyszerűbben menni. A cím hallatán már majdnem tudom is, hogy hova kell menni.

• Ami azt illeti, azért nem itt laksz a szomszédban – jegyzem meg.
• Annyira nem vészes. Na és sikerült már mindent visszapakolni a helyére?

Meglep a kérdése. Biztos csak udvariasságból kérdezte.

• Igen-igen sikerült már helyrepofoznom a lakást. Azóta már ki is takarítottam, meg minden. Most jól néz ki azt lehet rá mondani.
• Azt elhiszem – mosolyodik el.
• Mondanám, hogy megmutatom, de nem tudom, hogy jönne le – rá pillantok futólag, de inkább visszanézek az útra.
• Akkor gondolom most nincs lakótársad – jegyzi meg, valószínűleg mosolyogva.
• És miből gondolod? – kérdezem kuncogva.
• Mert akkor nem tettél volna ilyen ajánlatot.
• Gondolod, hogy akkor nem vinnélek el a lakásomra? – Ez a kérdés már kicsit kacérkodós hangsúlyban jön ki a számon. Remélem, azért nem érzi úgy, hogy kezd flörtölésbe átmenni a beszélgetés.
• Szerintem nem.
• Nem biztos, hogy ezt én is így gondolom – elmosolyodok, de továbbra is az utat figyelem. – És miért gondolod ezt? Talán nem lennél elég jó hozzá a szememben?

Érzem, hogy haboz egy kicsit a válasszal.

• Gondolom, akkor nem velem akarnál foglalkozni.
• Hát úgy, hogy vőlegényed van… ami azt illeti, lehet, nem mernék annyit foglalkozni veled. De ez nem a lakótársamon múlik. Ha veled akarok lenni, akkor tökmindegy, hogy van-e lakótársam, vagy nincs – most ismét rápillantok egy kicsit.

Az utat figyeli rendületlenül, mintha le sem merné venni róla a szemét.

• Miért ne befolyásolná? – kérdezi halkan. Mint aki nem biztos benne, hogy akarja tudni a választ.

Azt hiszem sikeresen zavarba hoztam. Erre a kérdésre azért nem számítottam, persze… ügyvéd. Mit vártam? Minden kis apró részlet érdekli.

• Mert annál jobban megmozgattad már a fantáziámat, hogy ilyenek befolyásolják az esetleges lehetőséget arra, hogy… veled legyek – fejezem be végül valami kevésbé erőssel.
• Aaa… fantáziádat? – nagyot nyel, érezhető, ahogy egyre jobban megfeszül az ülésbe mellettem.
• Ha azt mondanám, hogy nem csak azt. Akkor azt hiszem, inkább mégis csak a buszt választanád. Nem lenne egy ésszerű húzás tőlem.

Feljebb húzom az ablakomat. Szokatlanul lassan megyek. Ötven-hatvan? Mintha valami kis lepukkant verdával közlekednék…szabályosan.

• Már mindegy – mosolyodik el halványan.
• Hogy érted, hogy mindegy?
• Már most a buszt választanám – rám pillant futólag, de már nem olyan feszülten.
• Szóval akkor itt tegyelek ki? – nem lassítok le.
• Azt hittem haza viszel.
• Én is – elmosolyodok.
• De természetesen kiszállok, ha szeretnéd.
• Áh… azért olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem, ha már belementél.
• Igen azt valahogy sejtettem – nevet fel.
• Ó igen? Miből?
• Valahogy nem olyannak tűnsz, aki hamar feladja.
• Na és azt mondod, hogy van értelme küzdeni egy kicsit legalább?

Most már egy picit rágyorsítok, már nem vagyunk olyan messze, de aztán nem akarok a kínos csendben ülni.

• Azért azt nem mondtam.

Nem is tudom eldönteni, hogy akarom-e tudni mi zajlott le benne a válasz megszületéséig, vagy inkább nem.

• Elég, ha gondoltad – most már vigyorgok.

A fejét rázza mosolyogva.

• És ha azt sem?
• De te sem tűnsz olyannak, aki hamar megadja magát – még mindig mosolyogva nézek rá.

Aztán befordulok az utcába, amit mondott.

• Nem sok ügyet kapnék, ha mindig megadnám maga a bíróságon – nevet fel.
• Igen-igen én is pont a munkádra gondoltam – helyeslek. – Mit mondtál? 19-es szám?
• Pontosan.

Elegánsabb kertvárosi rész. Kertes házak, négylakásos társasházak, kisebb füves udvarokkal. Előre pillantok a házra. Egyszerű egyszintes, vajszínű ház, füves udvar. Oldalt kis virágos kert és egy kutyaház. Egyszerűbb kovácsoltvas kerítés.

• Hm, nem néz ki rosszul.
• Köszönöm – mosolyodik el.

Laura kocsija a felhajtón áll. Nyilván a párja itthon van. Megállok a ház előtt, a motort nem állítom le, viszont kicsatolom magam.

• Hát… köszönöm a fuvart.
• Nagyon szívesen – mondom mosolyogva.

Kicsatolja magát ő is és nyitja az ajtót. Ma már azt hiszem a harmadik alkalom lesz, hogy utána szólok… Francba! Még mi előtt kiszállna, én is nyitom az ajtót és ki is szállok. Laura meglepve néz rám a kocsi fölött, ahogy kiszáll. Megkerülöm a kocsit és amilyen gyorsan tudok az útjába lépek. Nem akarok megint utána szólni. Homlokát ráncolva figyel.

• Szóval mi van, ha még csak nem is gondoltad? – mosoly jelenik meg az arcomon és közelebb lépek.
• Ööö… Mi…mire gondolsz?

Teszek felé még egy lépést, de azzal már el is kapom a derekát. Olyan közel húzom el az ajkaimat az övétől, hogy még pont nem ér hozzá. A füléhez hajolok. Laura csak tágra nyílt szemekkel figyeli az eseményeket. Még nem volt ideje felfogni.

• Akkor igazán megejthetnél róla legalább egy gondolatot – mondom halkan a fülébe. Beszéd közben kiáramló levegő végig fut a fülén és a nyakán is egy kicsit.
• Miért? – suttogja ő is. Érzékelhetően megváltozott a levegő vétele mintha gyorsult volna.
• Mert nem tudom, meddig tudom visszatartani magam, az is lehet, hogy már most megcsókollak – érezhetően elmosolyodok, aztán ellépek tőle. – Vagy csak nagyon jól átgondolom a következő alkalmat. – Visszaindulok a vezetői oldal felé.

Nem mozdul. Nem is mondd semmit. Csak néz utánam, ahogy megkerülöm a kocsit, majd beszállok.

• Akkor szép délutánt! – szólok ki neki még a kocsiból.

Még a visszapillantóból rá nézek miután elindultam, aztán jobban rálépek a gázra. Lehet most szalasztottam el egy lehetőséget, de talán jobb is így egyelőre.