Egy lány, egy véglet...

Kockázat… 30.rész

30.rész – Aliz

 

Reggel a szokásos időben kelek fel. Kicsit nehézkesen vonszolom el magam a fürdőszobáig, a tükörbe nézve pedig elszörnyedek. Gyorsan rendbe teszem magam, megmosom az arcomat, és a konyhába indulok. Lefőzöm a reggeli kávét, megiszom, csak aztán kezdek készülődni. Gyorsan összeszedem magam, felveszem a ruhámat, és bemegyek a rendőrségre. Nincs most fontos ügyem. Mióta visszaálltam, nem voltak még komolyabb dolgok, vagy ha voltak is, nem rám lettek osztva. Amint beérek, egyből az irodám felé indulok, közben összefutok pár kollégával, akik igen csak furcsán néznek rám, nem is értem, hogy miért. Próbálok nem foglalkozni vele, biztosra veszem, hogy minden rendben van velem, nincs miért így nézniük rám. Az irodámhoz érve már az ajtómban megtorpanok, mikor látom, hogy vendégem van.

  • Óóó… jó reggelt, segíthetek? – mosolygok rá kedvesen, kollégámra.
  • Jobbat – közli velem, de még csak egy erőltetett mosolyt sem ejt meg felém. – Én nem tudom milyen szarba keverted magad, de a főnök téged vár, és… nem túl boldog.

Rögtön eltűnik a mosolyom. – Miről van szó?

  • Csak annyit tudunk, hogy nincs elragadtatva, eléggé feldühítetted – elhúzza kicsit a száját. – Szerintem ne várasd meg.

A hajamba túrok, kicsit meg is borzolom. – Fenébe! – meg is fordulok azonnal, otthagyom és a főnök irodája felé veszem az irányt. Habozva kopogok be, de nyilván úgysincs más választásom.

  • Bújj be – érkezik az azonnali válasz.

Benyitok, még mindig kicsit visszakozva. – Jó reggelt – köszönök azonnal, csendesen csukom be az ajtót, magam mögött ezzel is késleltetve, hogy szembe kelljen néznem vele, aztán nem mozdulok onnan miután megfordultam.

Végigmér. – Magának is. Kérem, foglaljon helyet Aliz – megigazítja az öltönyét.

Mélyen szívom be a levegőt, lassan fújom ki, de nem lettem semmivel sem nyugodtabb. Lassan sétálok felé és ülök le vele szembe.

  • Valami… gond van?
  • Tudja Aliz, ha valaki megszökik a börtönből, azt mondom, gond van. Ha valaki nem kap el egy veszélyes bűnözőt, azt mondom, gond van. Ha valaki elfelejti a reggeli kávémat, azt mondom, gond van. A maga esete… – megköszörüli kicsit a torkát, kicsit izeg-mozog a széken, majd nyel egyet, mielőtt folytatná. – Az már nem nevezhető gondnak. Mondja, mégis, hogy gondolja, hogy visszaél a rendőri mivoltával?

Érzem, hogy elfehéredek, megmarkolom a szék karfáját. – Mi… miről beszél?

  • Milyen viszonyt ápol pontosan, Wigner Emesével? – összeszűkül a szeme.,

Nagyot nyelek, egyre rémültebben nézek rá. Hogy jön ide Emese?

  • Mi… jó… jóban vagyunk.,
  • Tudja, nem szeretek belefolyni más magánéletébe. Ha nem muszáj – teszi hozzá. – Semmi közöm hozzá, és ez szerintem így van rendjén.

Lesütöm a szememet. Fenébe. Kényszerítem magam, hogy újra ránézzek.

  • De az, hogy maga olyas valakit pártol, csak mert holmi szerelmet érez iránta, akinek régen sitten lenne a helye… Tudja, hogy a rendőrség félrevezetése bűncselekmény? Hát, hogy a viharba ne tudná! Akár, le is csukathatnám!
  • Nem tudom, miről beszél – próbálom menteni a bőrömet. Ebből sehogy sem jöhetek ki jól.
  • Komolyan Aliz, felsoroljam magának? Tudja mit? Felsorolom.

Egyre erősebben szorítom a széket, csak a fejemet rázom lassan, nem akarom elhinni. Nem, ez nem történhet meg. Gyerünk Aliz, nyisd ki a szemed, ébresztő!

  • Kezdjük, mondjuk ott, hogy Wigner kisasszony rendszeresen autóversenyeken vesz részt, ahova maga előszeretettel kíséri el őt.

Mi a fene történik itt? Miért csak most? Honnan? Nem bírok a főnököm szemébe nézni. Lesütött szemmel hallgatom.

  • Olyan verekedésekben van része, ami súlyos testi sérülésekkel végződik, városon belüli gyorshajtás, alkohol mámorában úszó vezetés, folytassam?

Megrázom a fejemet. Se tagadni, se cáfolni nem tudom. Semmi bizonyítékom rá, hogy nem így volt. De nekik? Megint rá nézek.

  • Mi a bizonyíték?

Kihúzza a fiókot maga mellett, kivesz egy borítékot. Elém teszi. – Ezek a versenyek, volt olyan városi kamera, amelyeket nem sikerült időben átnézned.

A borítékot bámulom, de nem nyúlok érte. Összeszorítom a fogaimat, számat.

  • Alkoholfogyasztásra hamarosan lesz bizonyítékunk.
  • Hogy!? – kiáltok fel, jézusom, mit akarnak vele?

Kicsit meglepve néz rám. – Mégis mit gondolt? Véletlenül ki fogjuk szedni, az éjszakai sorból. Egyedül a verekedéseket nem tudjuk rábizonyítani – megcsóválja a fejét. – Aliz, maga jó rendőr. Mégis mi történt?

A hajamba túrok, ökölbe szorul a kezem. Mély levegőket veszek, de nem tudom lenyugtatni magam, és nem bírok rá nézni. Nem tudom, mit mondjak.

  • És most?
  • És most!? – hitetlenkedve néz rám. – Halljuk maga mit mondana? Tisztában van a törvénnyel, a tetteivel. Szabjon magára ítéletet.

Fájdalmasan felnyögök, becsukom a szemeimet. Végül megrázom a fejem. – Nem tudom – pontosan tudom, hogy mi járna nekem, de nem fogom adni alá a lovat.

Vár még egy kicsit, majd bólint. – Kérem, tegye le a jelvényét és a fegyverét. Holnapra legyen az asztalomon az elbocsájtó nyilatkozat kitöltve. Egyelőre csak felfüggesztést kap, amíg nem kerül minden bizonyíték a kezünkbe.

Ijedten nézek rá, nem is értem miért lepődtem meg ezen. Az arcát figyelem, kutatok a szemeiben. Nem akarom megtenni. Szeretném, ha elnevetné magát és közölné, hogy csak egy rossz vicc volt. Szeretnék felkelni ebből a rémálomból. Csak nézek rá tehetetlenül, nem mozdulok.

  • Talán azt szeretné, hogy kérvényt nyújtsak be magának? Aliz, maga lehet jót szórakozott, de ez a szakma nem játszótér – hangja türelmetlenebbé válik.

Megrázom a fejemet és felállok. – Nem – a fegyveremet tartójával együtt, és a jelvényemet is leteszem elé. Szó nélkül fordulok el és indulok az ajtó felé, de még megállok, mielőtt kinyitnám. Hátra nézek. – Kitől kapta az információt, és a… képeket? – most már bosszúvágyat érzek.

  • Igazából nem titok, az úr nem említette, hogy tartsam a számat. Kollér Gregoriánnak hívják az illetőt, és volt nálunk pár hete. Azt is maga intézte, ha jól tudom.

A számat is eltátom. – Mikor? – teljesen visszafordulok felé.

  • Négy napja, azóta az ügyet vizsgáltuk, mennyire hihetőek a szavai.

Picsába! Frenki… Elgondolkozva magam elé bámulok. Aztán szinte feltépem az ajtót és kiviharzok rajta. Abban sem vagyok biztos, hogy hallottam becsukódni. Nem érdekel sem az irodám, sem az elbocsátási lap. A kocsimhoz sietek, bepattanok és csikorgó kerekekkel hajtok el.


Egyenesen a külváros felé veszem az irányt, a kresszel egyáltalán nem foglalkozva. Nekem már úgy is mindegy alapon. Ahhoz a sziklás részhez megyek, ahová múltkor nem volt túl jó ötlet menni. Ezúttal hátha szerencsém lesz. Hirtelen fékezek le a nagy tábla előtt, hangosan, nagy porfelhőt húzva magam mögött. Kipattanok, még az ajtót sem csapom be magam után. Körbenézek, sehol senki, de azért hátha.

  • Greg! Martin! – kezdek kiabálni bele a semmibe. Bár kétlem, hogy Greg itt ücsörögne az árnyékban.

Eltelik jó néhány perc, mire zaj érkezik a kocsim felől. Két fickó jelenik meg, igencsak vidám hangulatban. Amint közelebb érnek, már felismerem őket. Martin és Tom az. Idegesen nézek rájuk.

  • Végre idetoltad a képed – nézek szembe Martinnal.

Kezem egyből a derekamra vándorol, de azonnal rájövök, hogy nincs fegyverem. Fenébe!

  • Hol az a rohadék? – lépek egyet feléjük.

Martin a kocsimnak dől, de Tom alaposan szemügyre veszi, elindul lassan körbesétálni.

  • Ugyan kislány, csak nem morci vagy? – szólal meg Martin. Tom megjegyzés nélkül hagyja, csak kacarászik rajta. A múltkor úgyis bebizonyította, hogy csak a pofája nagy.
  • Nem vagyok vicces kedvemben, hol van a főnököd?
  • Melyikre gondolsz? – zsebre teszi a kezét.
  • Miért, hány főnököd van?

Megvonja a vállát, még inkább elkényelmesedik az autómon.

  • Általában egy, de van, amikor más is próbálkozik.
  • Hol van Greg? – lépek egyet Martin fele.
  • Nem tetszik, hogy az az Emese gyerek a sitten fog csücsülni? – szólal meg mögöttem Tom, amire össze is rezzenek. –Ugyan, nem rossz az. Ugye Martin?

Már Martin is elmosolyodik. – Egyébként, – Tomhoz beszél – nem voltam én olyan biztos benne, hogy személyesen fog bemenni az őrsre, így, hogy most szabadult.

Tom is felnevet hangosan. – Nem mindenki olyan puhapöcs, mint te – Martin összehúzza a szemeit, de nem méltatja válaszra.

Még élvezném is a szóharcot, csak más helyzetben. – Martin, utoljára kérdezem, hol van Greg?

  • Miért engem faggatsz? A kis seggdugasz, ott a másik oldaladon, az öccse. Biztosan jobban tudja. Valld be, hogy jobban kedvelsz.

Megvonom a vállam. – Te vagy a seggnyalója, reméltem most is az alfelében lesz a nyelved.

  • Igazság szerin, a te segged sokkal szívesebben kinyalná, igaz Martin?

Megfeszül egy kicsit Tom szavaira. – Hallod? Kussolj már el.

Tom ismét nevetésben tör ki, nekem pedig nagyot kell sóhajtanom, hogy ne üssek hátra.

  • Greg nem kíváncsi rád – mondja mikor sikerül megszólalnia két nevetés között.

Egyszer kicsinálom ezt a kölyköt. – Találkozni akarok vele – mondom, még mindig Martinnak.

  • Minek akarsz te találkozni? – fordul hozzám ismét Martin.
  • Beszédem van vele – megfeszítem az öklöm.
  • Az szerinted őt mennyire érdekli? Végzett veled. Örülj neki, hogy nem csúnyábbat tett. Már rég kinyírtalak volna, csak Greg állandóan téged pártol. Hagytad magad megdugni neki? Vagy mi? – érezhetően csak poénkodik vele.

Azért kérdéses, hogy nem tudnak-e róla, vajon, elmondta volna nekik? – Hívd fel nekem, mindegy hol van, oda megyek.

  • Ácsi, ácsi… – szólal meg ismét Tom. – Szerinted ez így működik? Csak úgy odaállíthatsz, amikor kedved tartja? Látszik, hogy semmit sem tudsz rólunk.
  • Majd, megemlítem neki, hogy kerested – szól közbe Martin is.

Hátravetek Tomnak egy gyilkos tekintet, aztán Martinhoz sétálok. Tőle két lépésre előveszem a normális hangomat.

  • Ne csináld ezt, beszélnem kell vele, komolyan.

Tom ismét szóra nyitja a száját, de Martin azonnal felemeli a kezét és csöndre inti.

  • Tudod, kit intsél le – háborog Tom azonnal.

Martin csak ismét villámló szemekkel néz Tomra. – Attól, hogy az öccse vagy, még megagyallak, ha nem fogod be. – Pár másodpercig még szemeznek egymással, majd Martin fordul ismét vissza hozzám. – Nem hívogathatom. Csak ha extra vészhelyzet állna be. Egyébként nem zavarhatjuk. Ha dolga van, dolga van.

Halvány mosoly van az arcomon a köztük lévő feszültség miatt. Látszik, mekkora szaros Tom. Aprót biccentek, hogy megértettem.

  • Azért próbáld meg.
  • Na, mi van, csak nem fosol felhívni? – neveti el magát Tom.

Martin most már feszülten löki el magát a kocsitól. Én pedig felsóhajtok, ezt már én sem bírom. Együtt érzően pillantok fel Martinra.

  • Lefogom, ha akarod, addig nyugodtan ütheted.

Rám pillant, elmosolyodik picit, de csak legyint. – Tudod mit? De igen, fosok. Nesze! – átdobja a mobilját Tomnak. – Hívd fel te.

Tom reflexből kapja el a telefont. Martinra pillant, aki összehúzott szemekkel figyeli. Végül csak lazán megvonja a vállát és pötyögni kezd a telefonba.

  • Azt hiszed, én félek tőle? – füléhez emeli a telefont.

Hátralépek kettőt, behajtom a kocsim ajtaját és neki dőlök. Onnan figyelem a történéseket tovább.

  • Szeva bratyó, Martinnak tele van a gatyája felhívni téged… Mi? Nem, nincs gond. Azért… – kíváncsian vizsgálom az arcát beszélgetés közben. – Nem, én csak… – kissé megfeszül a keze a telefonon, fel kell kuncognom. Nagypofájú… – Sajnálom, de héééé!!

Elrántja a telefont a fülétől, és dühösen nézi a kijelzőt, szinte majdhogy nem vágja földhöz a készüléket. Martinból viszont azonnal kitör a nevetés.

  • Na, mi van öcsi? Nem jött össze?

Nekem viszont eltűnik a mosolyom. A nevem el sem hangzott. Fenébe! Martin néz ismét rám.

  • Szólni fogok az érdekedben.
  • Ha el nem felejti – jegyzi meg szúrósan Tom.
  • Ne csináljátok… – előveszem a zsebemből a telefonomat, Tomra nézek. – Add meg a számát – inkább utasítás, mint kérés.

Tom a maga leszarom tekintetével néz rám. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy kiadjuk a számát? Azért, ennyire hülyének ne nézz minket.

Megvonom a vállamat. – Itt hagyom a telefonomat, ha kell. Fel is dughatod magadnak, de beszélni akarok a bátyáddal.

Tom vigyorogva néz Martinra, aki egy kicsit megrázza a fejét. Valószínűleg tudja, hogy mi jutott eszébe Tomnak. De jelen pillanatban nem találhatja olyan viccesnek.

  • Add oda a mobilt – szól rá Tomra.

Az szinte hozzá vágja Martinhoz, még nekem is meglepve kell hátrahúznom a fejem, ez közel volt. Felváltva nézek rájuk, végül Martin felé fordulok. Martin ismét a hívás gombot nyomja le, majd legnagyobb meglepetésemre felém nyújtja a telefont. Nagyot nyelek, de rögtön elveszem tőle és a fülemhez tartom, közben elrakom a saját mobilom. Kicsöng jó párszor, mire felveszi.

  • Nem meg mondtam, hogy kurvára ne zavarj!? – Greg hangja kifejezetten idegesen cseng a túloldalról.

Habozok kicsit, mielőtt megszólalnék, de nincs rá túl sok időm. – Szia Greg… emlékszel még rám?

Nem érkezik rögtön a válasz.

  • Aliz… – mondja jó pár másodperc múlva, már majdnem azt hittem, hogy le is tette.
  • Pontosan – most már elmosolyodom. – Beszédem van veled.
  • Bocs, de most nem érek rá – hallani a hangján, hogy szinte félvállról vesz.
  • Nem érdekel, hol vagy? Oda megyek.
  • Azt mondtam, hogy nem érek rád. További szép napot.

Ahogy befejezi a mondatot, ki is nyomja a készüléket, a vonal megszakad. Martin már a fejét csóválja, mikor látja az arckifejezésem. Tom már szinte röhög. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket. Nem nézek egyikre sem, újra megnyomom a hívás gombot. „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.” Szólal meg a monoton női hang a vonal másik végéről.

  • Fenébe… – sziszegem.

Előveszem a saját mobilomat, már épp pötyögném be a számot, amikor csak a levegőt nyomkodom. Felkapom a tekintetem, Tom áll előttem, kezében a telefonom, tekintete pedig tüzesen szegeződik rám.

  • Melyik részét nem értetted annak, hogy most nem kommunikál? Nem a te pályád ez kislány.

Viszonzom a tekintetét, ellököm magam a kocsimtól és elé állok.

  • Nem kérdeztelek. Tény egy szívességet, és baszódj meg! – kikapom a telefonom a kezéből, és el is fordulok tőle.

Felkuncog, aztán ismét Martinhoz szól. – Gyere, menjünk innen.

  • Menj el innen Lizi, ez nem a játszótér. Majd szólunk Gregnek az érdekedben – intézi még hozzám Martin.

Miért jön mindenki a kibaszott játszótérrel?? Beülök a kocsiba, dühösen vágom be az ajtót magam után és újra nagy porfelhőt hagyva magam után otthagyom őket.

Este érkezik a mobilomra egy sms. Két nap múlva ráér találkozni. Remek! Persze ezt is csak a lehető legrövidebben, és tömörebben közölte velem. Név nélkül, elvégre úgyis evidens, hogy tudom ki ír… Remek! Ráadásul két nap?!? Holnap be kell vinnem a felmondásomat. Reméltem, hogy még előtte beszélni tudok vele…

Előveszem a mobilom, megkeresem Emese számát és megnyomom a hívás gombot. Alig engedem neki, hogy köszönjön, azonnal „rárontok”.

  • Szia! Hol vagy?
  • Őőő… A tv-m előtt ülök. Liz mi van?
  • Remek! – a kérdéssel nem is törődök. – Figyelj, maradj is otthon, ha lehetséges. Csak… pár napig. Nagyon szépen kérlek, eszedbe ne jusson piásan kocsiba ülni. Még egy sör után se.

Kis szünetet tart, majd elneveti magát. – Ugye, nem most jutott el hozzád, hogy anyáskodni akarsz felettem? Nyugiii már!

  • Emese, kurva nagy gáz van… A zsaruk, keresni fognak, napokon belül. Kerüld az alkoholt, ha… lehet. És töröld a hívásnaplódból ezt a hívást is.
  • Liz… mégis mi az isten van? Hol vagy? Mi ez az egész?
  • Majd elmagyarázom, csak tedd, amit mondok. És ne keress, kérlek. Majd én, kereslek. Töröld a hívást, és ne keress! – nyomatékosítom, majd ki is nyomom.

Görcsösen szorítom még a telefont pár percig. Aztán felsóhajtok és leteszem magam elé az asztalra.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!